Bicskei Zoltán
Jovicánk

Vaksötét, halk sutyorgás, csönd. Beindul a mozigép, kigyúl a vászon és peregni kezd a film. "Ladies and gentleman! This is a time for jazz" - hörgi Jovicánk, sokszor csak a spárgával fölkötött peremvárosi, telepi mikrofonba, pont úgy, ahogy azt a régi, háború utáni jazz lemezeken hallotta Willis Conovertől, az ötvenes években, amikor ott, Újvidéken már nem voltak orosz tankok. De rosszul mondom, dehogyis úgy, pont ellenkezőleg, hiszen Jovica a mozigépész - nem férvén rá a balkáni lemezjátszóra - ollóval körülvágta a Voice of America lemezeit, a lemez szélei Conover búgó hangjával együtt a szemétkosárba kerültek. Ő füsttel, alkohollal és kínnal preparált tiszta, tiszta ideghangján hívogat, rekedt örvendezéssel akár a feketék: "Hölgyeim és uraim! Ez a jazz ideje!" Igenis, ez a jazz ideje! Még mindig és már akkor is, ha jazz sehol sincs. A jazz ideje. Nem a pénzé, a fölkent eszméké, a gépé, a gépezeté, mint hiszik, nem még véletlenül sem a takony emberé, a mindent elöntő senkiké. Ez nem perc, ez örök! Ez a jazz ideje! Mindörökké. Ez a szív mostani ritmusa, a mindenkori szívritmus, a jazz-idő. Pont ez a föld alól föltörő gejzír olvasztotta meg századunk dermedt szívét, így igazat liheg Jovica, itt az idő... Úgy véli számára is, ezért készül immár 40 éve, a traktoródákat követő nagyzenekaros vízibálak óta Los Angelesbe, New Yorkba Jovica (Istenem minő tévedés!) Milošević Fitzgerald, a kicsi nagy Gentleman, aki csak a börtönig, a kaszárnyákig, a panelházig jutott szűkös életében. De ez is csak félig igaz, hiszen eljutott ő tovább is, a füstös kocsmák izzasztóin, a templomok hűvös térdeplőin, a jazzklubok lélekolvasztó melegén át egészen a másik ember arcáig, eljutott - tán mind közülünk legmesszebb - egészen a fénylő tekintetekig, a szív melegéig. Nem számolt semmivel, egy percig sem gondolkodott, térdre borult az éneklő fekete mámik előtt, nyakukba ugrott az óriásmosolyú néger dobosoknak, összecsókolt minden rezet fújó arcot és könnyes szemmel keblére ölelte, és homlokon csókolta minden testvérét az igaz zenében. Ez a jazz ideje, ez a jazz ideje... De vége a filmnek. Máris. Elfogyott a fény, elpiszkolódtak a mozivásznak. Lehet, hogy egyszer majd töpörödött anyókáink - ha lesznek még - és a gömbölyű fekete mammik kimossák, szép fehérre súrolják a nagy vásznat, akkor majd a szemfehérjék mélyén új filmek jelennek meg. Lehet, valódi árnyjátékok hangzó némafilmek peregnek ismét, amelyek alá még az öreg Prez, Hawk, Ben, Louis is fújná a muzsikát, de nem a rezest, nem a rezet, csak a fújtató tiszta leheletet. Erre még várni kell, még várni kellene, hiába készülődik Jovica. De ő már útra kész, nincs ideje várni, hátára dobta gyűrött zakóját, nagy útra készül ez a lumpok közti úriember.
Egy, kettő, három, négy, Jovica tudod-e merre mégy? Egy, kettő, három, négy, egy, ké, há, né... Induljunk akkor uram, de talán mégse Amerikába, ne Amerikába, ahol összetaknyolták a mozivásznat, péppé gyúrták a rézhangszereket, avantpop lett az egetrengető rézkórusokból, fogpiszkálónyivá faragták a dübörgő dobok ütőit. Se test, se lélek.

"Görgessél le bár 16 tonna sziklát, a végén
a gazda boltjába viszed béred,
a véredet
ő hajtsa, csapolja, ő méri...
Görgessél le bár 16 tonna sziklát..."

Ez a dal szólt a kőbánya mélyén, az utcasarkon, a kikötői csapolóban, a lebujok sarkában, temetők hűvösében. Szólt a muzsika, mindenhol ahol ma csönd honol és ma már senki sem teszi életét e zenére, a zenére csak bódult bogarakként csörtetnek a reflektorok fénye felé, úgy hiszik a milliónyi fülszám, a milliónyi bakelitdarab a fontos, a milliók fontosak. Ne menjen Amerikába uram, hagyja el Jovica. De erre sem, elvégre Ön mondta azt is, hogy nem Sztálin, nem Sztálin hanem Gandhi, az átlátszó Gandhi kell ma. Mert ezektől a banditáktól már levegőt sem kapni. Így beszélt Wingy Manone a vén trombitás is: "Ha elmentél a chicagói gengszterekhez kaptál kávét, vacsorát, szép új kalapot, zakót, mert ők úriemberek voltak. De amióta itt vannak ezek a kikent washingtoni majmok, semmi sincsen. Torkig vagyok az egésszel!" Mi is Wingy hidd el, mi is, de nem számít. Most már ez sem számít. A szép fehér vászon elpiszkolódott, összement, a hangszert lehelők eltűntek, elporladtak. Még a Semmi is szertefoszlott. Csend van, Csend. Hosszú, nagy csend.
Jovica, sötét van. Éjfél körül jár. Itt a föld alatt mintha halkulna a csend. Békazene hallik. Szuszogás. Mintha a csend fényesedne! Fölkelhetünk, úgy is itt van már velünk mindenki, kis odúnkban szorong a nagy Prez, Bird, Trane, Papa Jo, Satchmo, Ella is ideért, de itt van az öreg Vég Gergő prímás és a bőgős Stevica is. Bagóra gyújtva füstölögnek, izgatottak, mint föllépés előtt, hiszen itt az idő, ez az az idő, ez a mi időnk. Várjuk a harsonát.
Hát akkor fújjad meg Trummy, repeszd a rezet Trummy, a szentek a mennybe mennek, itt az ideje Prez, hogy Tiffany kirakatából hozzád kerüljön az összes arany, fújjad hát Trummy Young, te mad dog, te is Honoluluba szöktél, nem kellett az új, a szürke York, nem kellett, mint a viccben Kamcsatka, hanem Honolulu, Honolulu, duplázd a ritmust, vidámabban, most már fenn vagyunk Sun Ra fényhajóján, Királyi Zenekarunk emel, föl, följebb, Pres aranyának szikrázó iránytűjét látjuk elöl, csak föl, egyre följebb, érkezünk királyunk Nap, kennyed Trummy, take a Trummy, gyerünk Trummy...
Jövünk Uram...