Börcsök Erzsébet
Őszi bolyongás

Fájó és furcsa az ősz, ha nemcsak a természet halad a tél felé, hanem a vénülő ember is. Egy ideig rendben megy minden, észre sem veszi. Aztán egyszer, amikor már túl messzire jutott, megtorpan. "Hová jutottam?" Legalábbis így gondolta az öregasszony ezen a késő őszi délutánon.

Ebben az esztendőben alattomosan lopakodott be körülötte az ősz. A nappalok még langyosak voltak, de a lába körül már rozsdás leveleket zörgetett a szél. Este? Este pedig már ködök ültek a házak peremén. Mint üvegbura borult a házakra, és nyomta, nyomta őket lefelé. Ettől nyirkosodik meg az öreg szem, és lesz nehezebb a lélegzet. Mintha a fejét is becsavarná, és fátyolba fogná az őszi köd.

Mintha ő is bura alatt haladna, se lát, se hall. Megy, megy az utolsó fonálon, a belső ösztönétől hajtva. Az otthon a mágnes, valahol a tudat mélyén, mely az embert irányítja és húzza magához. Mióta az autóbuszról leszállt, megszűnt a valóság körülötte. Gondolatok nélkül halad át az utcákon. Angyalok vezetik át az útkereszteződéseken. Jártak-e emberek körülötte? Elhaladtak-e mások mellette? Ezekben a késői órákban valószínűleg kevesen. Nem torpant meg, nem ütközött beléjük. Egyszerűen nem voltak. Maga is csak egy árny, aki rakja a lábát, az őszi ködök a vállán, a bura meg halad, halad vele felpattanthatatlanul.

- Délután még tele volt tettvággyal. Felfokozta erőit a vasárnapi sok női tennivaló, és ő hasznos akart lenni. Hadd örüljenek a gyerekei, a kis unokája. Azért úgy el-elhúzott egy szorítás öreg keblén, ahogy haladt az idő. "Lám, az a kevély öregember megint nem jött el ebédre."

Azután az ebéd utáni elfáradás, elernyedés, az annyira magától értődő megpihenés helyett megmakacsolja magát az öreg lélek. Megfeszíti újra azokat a belső rugókat, és kiszakítja magát a süppedő meleg otthonból.

Sebtében öltözik, csinosítja magát, csomagol. Lánya készségesen segédkezik. Tétova és zavart. Leplezi felajzottságát, mintha restellné. Csupa bocsánatkérés az arca. "Ugye nem haragszotok, hogy nemcsak ti vagytok nekem?" Szinte menekülve búcsúzik. Csupa lendület és idegesség, mégis mintha egy nehéz követ cipelne a bordái alatt.

Hiába! Az az igazság, hogy kétlaki életet él. Hitvány nőszemély ő valójában. Csak azt nem tudja, mikor hitványabb: amikor dolgozó gyerekei mellé áll, rajtuk akar segíteni, vagy ha a régi otthonba vissza-visszalopakodik öreg párja mellé- Vagy akkor a leghitványabb, amikor nem tud választani és ingadozik, leng a két fészek között? De az a vénember is bűnös a konok szürke fejével, hogy nem könnyíti meg a dolgát. Behúzódik az odújába, és messziről acsarog rá. Inkább nélkülöz, de nem jön. Neki kell helyt állnia öreg, zakatoló szívvel.

Az elvégzett kötelesség mégis örömet ad. Homlokára kiülnek az elégedettség gyöngyei, piros foltok tarkállnak az arcán. Már a város másik végén jár. Átvág a kisligeten, már szembe néz a házzal. A falatnyi balkon ajtaja nyitva. Tudja, hogy várják. Ott ül az öregember a konyhaasztalnál, kinéz az útra, és várja őt konokul, szívósan várakozik és tudja, hogy eljönnek hozzá. Közben még ő a megsértett. Az öregasszony bejön és nem zavarja örömét, hogy nem túlságos kedvvel fogadják. Komorak az első szavak.

-Minek jöttél? Minek hoztál ebédet? Nem vagyok koldus.

Mintha nem is hallaná. Kicsomagol, megterít, kínál. Azért kicsit meg van szeppenve. A zavar, úgy látszik, sohasem múlik el róla. Ez az átka annak, akinek két otthona van. Sehol sincs békessége igazán. A bűntudat ott lopakodik a sarkában. Megenyhül aztán, a tányér fölé hajló szürke fej láttán. Lám, itt ült, nem készített semmit magának, és minden kevélysége ellenére várakozott rá.

Alig mer körülnézni. Tudja, hogy rend van. Minden katonásan a helyén. Ez még mindig rögeszméje az öregnek. Azért ott kísért az asszonyi kéz hiánya. Még a levegőben is érezni, hogy a por beivódott a lakásba, a bútorokba, a falakba. Ott ül a bútorpárkányokon, recéken. Annyi energiája nincs, hogy most nekigyürekezzék, és kedve szerint áttisztogassa a lakást. Ereje ellopakodott. Csak ül, és nagyokat hallgat. Irgalmatlanul fáradt. Ez a kirándulás is megviselte. Délig még megy valahogy a munka, szinte fiatalos lendület viszi, de a nap második szakában már itt az elfakulás. Mint akiből kihunyt a fény, ül a helyén, és nézi ebédelő öreg párját. Örül, hogy megtehette, amit kellett, örül, hogy ízlik a főztje, hogy valakit megbékített. Egyéb gondolata nincs.

A világosság, a szomszédság zavarja, a sötétet nem szereti. Megvárja, amíg a szürkület erőre kap, akkor búcsúzik. Restelli, de nem kell. Kétfelé szakadni nem tud. Az öregember elkíséri az autóbuszmegállóig. Nyomakodik a sok ember közt, de nem lát senkit, csak azt az öreg, még mindig egyenes, ösztövér alakot, aki búcsút int. Az elvégzett kötelesség jóllakottsága tartja fogva sokáig. Azon túl semmi. Rugója lejárt, a fényei kialudtak, a bura puhán, észrevétlenül ismét ráereszkedik-

Hogy szállt le az autóbuszról, hogy lebegett át az utcákon, nem tudja. Egyszer csak fordulóhoz ért. Szűk utcácska, lebontásra váró sötét házak. De a régi udvarok közé ékelődve ott sziporkázik az Otthon. A másik otthon. Mint egy modern vár, hatalmas, hosszú épülettömb. Majdnem toronyház. Nappal is impozáns, széles bejárataival, erkélyeivel, de így esti világításban felülmúlja önmagát. Majdnem minden ablak világos, minden bejárat fényárban úszik, a balkonokon a gömblámpák fehér golyói foszforeszkálnak. Az ötemeletes épületet is átfogta, körülölelte a köd, felül szürkeségbe olvasztotta, de ennyi fényt mégsem tud elnyelni, csak tompítani, misztikusabbá tenni a környezetet.

Az öregasszony befordul a széles salakos útra. Egyik oldalán az autógarázsok hallgatnak süketen, sötéten, másik oldalon a világos, köddel birkózó épületfal meredezik. Ember nincs a láthatáron. Talán a világos ablakok mögött lustálkodnak ilyenkor vasárnaponként. Az öregasszony alig ismer közülük valakit. Az autók eltűntek, vagy a sötét garázsokban nyugosznak az egész heti iram után. Az ösztöne viszi. Úgy a közepe táján kell befordulni. Nem tétovázik, baktat fel a lépcsőkön az első emeletre. Nincs mit dibdábkodni. Az emeletek, a bejáratok, a levelesládák, karfák, lámpák oly egyformák mind. Ez a skatulyaházak átka. Nincs válogatás. Még az előcsarnokban veszteglő kerékpárok is hasonlítanak egymáshoz. Ő legalább sohasem tudott különbséget tenni köztük.

Fölér az első emeletre. Keze a csengőhöz nyúl, de félúton megáll. Egy idegen lábtörlő hever a küszöbön. Megdöbbenve nézi. Az övéké szürke, egyszerű, ez meg virágos tarka puhaság, süpped a láb beléje. A virágok csúfondárosan ránevetnek. "Öreg liba! Nem látod, hogy rossz helyen jársz?" Elönti a szégyen. Az ajtók, a névtáblák jobbról is, balról is oly egyformák, s ha most nincs ez a furcsa rikító lábtörlő, még becsönget idegen helyre. Vajon mit motyogna nekik? Megpróbálja kibetűzni az ajtóra írt nevet, de szemüveg nélkül is észreveszi, hogy más a betűk formája. Ijedten figyel fölfelé is, lefelé is. Nehogy tetten érjék ostobaságában és kinevessék! Menekül lefelé. Máskor is megtörtént már, nappal is, hogy az egyformaság megtévesztette, és szórakozottságában más bejáraton fordult be, de hamar észre tért, és mélyen elhallgatva oktondiságát, sürgősen menekült az idegen helyről. Most is igyekszik helyreütni a csorbát, de még nagyobb baj szakad rá.

Hogyan, hogyan nem, nem találja az igazi bejáratot. Ahová befordult, megint idegen. Nem is kellett fölbaktatni az emeletre. A levelesládák címkéi közt a megszokott helyen megint nem az övéké áll. Szerencsére nem jár senki. Zavarodottságában úgy sem merne senkit megszólítani, és útbaigazítást kérni.

Kint áll újra a salakos úton. A ködök misztikusan hullámzanak a feje fölött. És most hová, merre? Minden olyan idegen, riasztó. Nem képes tájékozódni. Szemét meregeti a sötét garázsokra. Meg kellene ismerni azt, amelyik az ő bejártuk előtt áll. Hisz annyiszor látta, szinte a nap minden órájában. De azok is úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Vaktában továbbmegy, pedig már tudja, hogy nem jó irányban halad.

Az épület végéhez ér. Ez már az utolsó bejárat. Erre már nincs keresni valója. Ott meredezik előtte az agyagos földfal, ahonnan a ház építésekor a munkások a mélybe leástak. Ha akarna, sem mehetne tovább. Megfordul, és most a ház másik végéről néz végig a hosszú salakos úton. Csüggedt és fél. Hol van, mi történik vele? Csillognak a bejáratok, oly egyformák mind, felettük leng a köd. Egyik sem vonzza, inkább taszítja. " Mit keresel itt, mit tolakszol?" Számolja a bejárati lámpákat. Ötnek kellene lennie. Háromszor újra kezdi, mindig ugyanaz az eredmény. Csak négy van. Eltűnt egy bejárat. A harmadik bejárat, az övéké, egyszerűen nincs.

Az ő emeletük egy nagy műhely udvarára néz. Két nagy kutya őrzi azt az udvart. A ház gyerekei ahhoz a falhoz járnak a kutyákkal ingerkedni. Folyton ugatni szoktak, most azok is hallgatnak. Már fel akart venni egy kavicsot, hogy a kerítést megdobálja. Hiába, csend. Nincsenek a kutyák sem. Mi történt itt? Elsüllyedt a világ körülötte? Vagy ő zavarodott meg? Tapad a házfalhoz, ehhez a hatalmas óriáshoz, védelmet keresőn, tapogatja a kezével. Itt van, megvan, az övéinek is itt kell lenniük, csak ha meg tudná őket találni. Erőt vesz magán, és lehajtott fejjel visszabotorkál a toronyház kezdetéig. Katonásan megfordul, és - mint a gyerekek - számolja a lépteket és a bejáratokat.

Ahol a harmadik bejáratnak kellene lennie, sötétség honol. Az ő botorkáló, tapogató keze keresi meg a kapcsolót, és kattintja fel a villanyt. Fényárban úszik már a lépcsőház. A három merőleges vonás - a római hármas - kiáltozva feketéllik a bejárat üvegfalán. Mintha mentőkötelet dobtak volna feléje, elindul az otthonos lépcsőkön. Még a fal karcolásai, lehorzsolt foltjai is ismerősen fogadják, azután a lábtörlő, és végül az övéi.

Valami rettenet tartja tovább fogva. Sokáig magába roskadtan ül a családi asztalnál. Nem oldódik, nem vegyül, hiába döngeti ezt a konok lelki falat a kis unoka vidám sikongása. Lánya tűnődve nézi az arcát. "Hogy hallgat, milyen fáradtnak látszik. Nem szabad a mamát többé egyedül engedni."

Furcsa rettenet bénítja. Itt a jel. Igen, ez már a fenyegető, intő jel. Jön az ősz, jönnek a nehéz ködök, mint szürke, súlyos madarak, rátelepszenek a vállára, és egyszer csak örökre megtelepszenek.

(A szerző egyik - kötetben eddig nem publikált - novellájának közlésével emlékezünk halálának 35. évfordulójára.)