Az eltűnt karácsonyok nyomában
Az én nemzedékem még látta a karácsonyt valóságos mivoltában, hiszen az 1930-as években én is kis elemista diák voltam, tehát igencsak tevőlegesen és intenzíven éltem át mindazt, ami a karácsonnyal kapcsolatban történt. Akkor még szinte érintetlen volt az ünnepek rendje, rituális egymásutánja, de szűz volt még az ünnepeket átélő lélek is, főképpen, ha az örömhozó karácsonyról volt szó. Mert a téli nagy ünnep valójában a gyerekek ünnepe, míg a húsvét a fiatalság rituális ünnepe, a felnőtteké, az öregeké pedig a mindenszentek napja.
A gyerekkori karácsonyhoz persze a nagy havak is odatartoztak, illően a hajnali misékhez, amikor a templomba még a hajnali sötétségben gyertyalámpák halvány fénye mellett mentek az öregasszonyok, míg mi, gyerekek, lapátoltuk a havat, csináltuk az utat a templomba igyekvőknek. Színe és illatai voltak a karácsonyoknak, s bizony, nem egy vagy két napos ünnep volt, hiszen egész decemberben tartott, s a következő év januárjából is szakított egy hetet. Manapság néprajzi könyveket kell elővenni, hogy a karácsony történetének rituális menetrendjét megismerjük. Akkor még tudtuk, és minden mozzanatát betartottuk - a Luca napját karácsony előtt, s az aprószentekét karácsony után, amit nekem különösképpen nem esett nehezemre ünnepelni, mert akkor van a születésnapom. S egészen vízkeresztig tartott az ünnep, amely a karácsonyfák lebontásának a napja is volt, s a pap házról házra járva felírta az ajtófélfára a G. M. B. betűket, emlékeztetni a három királyra, aki fényt látni érkezett Betlehembe.
Közben a már napokkal előbb kezdett süteménykészítések az áhítat illatát vegyítették a fenyőével, amelynek díszeiből ma is őriz a család néhányat - igaz megkopottat, de annál kedvesebbet. S nemcsak családi ünnep volt a karácsony, amikor nagynénémék is nálunk vacsoráztak, megelőlegezve János napját, apám nevenapját, hanem közösségi ünnep is volt a karácsony, amikor a szokásos színdarabot mentünk megnézni a Keresztes Egyletbe a nővérem kedvéért is, aki leginkább a súgó tisztét töltötte be az előadásokon. Persze, nem ez volt az egyetlen karácsonyi műkedvelő előadás - én még ámulva nézhettem a hozzánk is bezörgető betlehemezők produkcióját, mert azok is megjelentek, hogy a környező utcák legényei ezzel a játékkal is megadják a karácsony módját.
A közösségi örömök napjait azonban maga alá temette a II. világháború - a háború után mintha kollektív emlékezéskiesés következett volna be - semmi sem úgy történt, mint 1941-ig. Addig volt a "kerek" a világ, s ma művi úton próbáljuk felidézni azt, ami egykor természetes, az emberi élet nélkülözhetetlen velejárója volt.
Amikor most állom meg karácsonyfánk alatt, érzem, hogy fáj a szívem - egy egész eltűnt világ üzen a halk csilingelésből, a karácsonyfa illatából, mert bizony ötven év alatt elfeledtünk igazán, szívből együtt lenni, és annak örülni, hogy együtt vagyunk!
(A kézirat most jelenik meg először nyomtatásban)
