Nagy Farkas Dudás Erika
Az együttgondolkodás kísérlete

Sáfrány Attila (1969) első, önálló kötete az idei Könyvhétre jelent meg. Az irodalmi esszé címe: Dosztojevszkij szelleme, a zEtna adta ki. A szerző jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, a Vallástudományi Tanszéken negyedéves hallgató. "Sáfrány Attila Dosztojevszkij regényéből, A Karamazov testvérekből kiindulva, és annak összegző nagyfejezetére, A nagy inkvizítor legendájára összpontosítva ad kitűnő elemzést - a várakozással szemben nem a regényről, hanem a világról, miközben műfajt is vált, folyton kételkedő világfaggatása során a tanulmány eszköztárát az esszé kísérleti módszereivel teljesíti ki" - olvashatjuk a könyv hátlapján, kiemelve Fekete J. József utószavából. A Kilátó olvasói számára mindez már ismerős, hiszen ha nem is a végső változat, de az annak alapjául szolgáló részletek, szinte születésükkel egy időben lettek közölve. A szerzővel a most megjelent könyve kapcsán fölmerülő kérdéseket jártuk körül, érintve a következő, a Dosztojevszkij szelleméhez számos vonalon kötődő, vegyes műfajú kötetét is.

Már a könyv címe is jelzi, hogy nem hagyományos Dosztojevszkij-értelmezést vettünk kézbe.

A szellemi találkozás kérdése foglalkoztatott, s a szellemet én mozgásában, a személyes megértésekben és megélésekben megvalósuló élő létezésként szemlélem, ezért ez a könyv sem más, mint Karamazov testvérekből és az Inkvízítor poémából kivonatkoztatott dosztojevszkiji szellem(iség) közvetítési kísérlete a saját személyes megértésem prizmáján átsugározva. Továbbgondolás is, és elsajátítás is: egy szellem(iség) birtokbavétele a magam birtokba adása által.

Hogyan értsük a "magam birtokba adásá"-t?

Elkápráztatottságot jelent, mondhatni, beleszerelmesedtem a regénybe és szerzőjébe. E beleszerelmesedés mellett az elfogulatlan rálátásról sem mondhattam le. Összeegyeztethetetlen ellentétnek tűnik, föltételezhető, hogy az egyik kioltja a másikat, s vagy a személyes elfogultság, vagy a tudományoskodásra törekvő tárgyilagosság nyeri meg a szerzői hangért folytatott csatát. A fölülemelkedettség meta-pozíciójában békében találkozhatnak az ellentétek, s én úgy gondolom, hogy szellem(iség)et közvetíteni csakis e fölöttes hangon, fölülemelkedettséggel lehetséges.

A fölülemelkedettség hangja hogyan érhető el?

Jelentkezése attól függ, hogy az egyén hogyan viszonyul a szellemhez: birtokolni akarja-e, vagy csak engedi magán keresztül működni, más szóval hagyja-e birtokoltatni magát a szellem(iség) részéről.

Fő foglalkozási területével szoros kapcsolatban állnak ezek a dolgok...

Igen. Lassan húsz éve, hogy a vallásokkal foglalkozom. A többes szám itt rendkívül fontos, habár én úgy vélem, hogy egy adott valláshoz is csupán a felülemelkedettség pozíciójából kiindulva volna szabad hozzányúlni. Tapasztalhatjuk, hogy a hívek elfogultak a saját hitrendszerük iránt, de vallásokkal foglalkozni azok összehasonlítása, egybevetése szándékával, egyedül a meta-pozícióból kiindulva lehet. Ha nincs meg a személyes közelség, akkor az adott vallási tan mélyebb megértése is elsikkadt lehetőséggé válik; ha viszont a tárgyilagos, elfogulatlan rálátás hiányzik, akkor a körültekintő, rendszerező értelmezés lehetősége lesz oda. Vallásokkal foglalkozni ezért csakis a szubjektívat és az objektívat egyesítő meta-pozícióból kiindulva lehetséges. Ugyanezt vallom a szellemiségről is. Itt hozzátehetném, hogy én a vallásokat, mint tanokat, szellem(iség)eknek tartom. De a szellem(iség)ek nem vallások! A vallások szellem(iség)en kívül eső, materiális-intézményi másik oldala csak annyira érdekel, amennyire ez a kérdésfölvetéseim kapcsán megkerülhetetlen. Sajnos, a vallásokkal tudományos igénnyel foglalkozóknak szinte kizárólag ez az utóbbi számít témának, hiszen ezen a területen lelhetnek empirikusan mérhető adatokra. Az üdvtanokat viszont nem lehet kilogrammal és méterrel lemérni, hanem realizálni kell, szellemileg birtokba kell venni azokat.

Tehát a szellemi birtokbavétel egészen más, mint az intellektuális megértés.

Az intellektuális megértés a kilogrammal és méterrel mérés empirikus módszerének értelmi megfelelője. A realizáció viszont a lényünkké vált megélés és az elhatárolni képes, körültekintő, rendszerező megértés együttessége. Éppen ezért a vallási realizáció még véletlenül sem lehet az empirikus tudomány témaköre. A leghatározottabban el kell különíteni a tudománytól, mint ahogy a filozófiát és a művészetet is.

Hogyan kapcsolódik a vallási realizáció kérdésköre Dosztojevszkijhez? Vallási szerzőként szemléli őt?

A világ egyik legjelentősebb regényírója, ez köztudott, de szerintem keresztény gondolkodóként is a legnagyobbak közt a helye. Személyében a keresztény gondolkodó és a regényíró nem választható el egymástól, regényeit sajátos keresztény gondolatvilága nélkül értelmezni félrevezető próbálkozás. Dosztojevszkij is választ keresett a szekularizáció-modernizáció által napvilágra került emberi problémákra, e közben fölvázolt egyfajta modern kereszténységet is. Amit az előbbi kérdésre válaszolva elmondtam a vallási realizációval kapcsolatban, a szellem(iség)re szintén érvényes. Természetesen a könyv tárgyára, a dosztojevszkiji szellem(iség)re is. Amint a könyvem első részéből kiderül, a Karamazov testvéreket a vallási és a filozófiai gondolkodás és a műalkotás együttességeként közelítem meg. Nemcsak a vallás szellemiség, hanem a maga módján a művészet is az. A filozófia úgyszintén szellemiség, amennyiben képes ellenállni a tizenkilencedik-huszadik század nagy kísértésének, hogy a tudomány szolgálólányává alázza magát. Jellegéből adódóan - részben talán a pozitivizmus-neopozitivizmus kivételével - ez az önkéntes szolgaság legtöbbször a szakkifejezésekbe öltöztetett, tudományoskodó beszédmódban és a teoretikusság eluralkodásában merül ki, s így tudományoskodó szellem(iség)ként kezelendő. Mivoltából kifolyólag a művészetet - az alkotás nélkülözhetetlen aktusát tetszetős teóriákkal helyettesíteni kívánó "művészet" kivételével - még ez sem keríthette hatalmába, a műértelmezést viszont igen.

A könyvet olvasva hamar kiderül, nem A Karamazov testvérek egy újabb értelmezése került a kezünkbe...

Nem műértelmezés, de a műértelmezések gondolatait is fölhasználtam. Nem a tudományt, vagy a tudományoskodó módszereket akarom itt kárhoztatni és elvetni, hanem csupán elhatárolni a saját írásmódszeremet azoktól. Világossá tenni, hogy mi az, amit írtam, s mivel talán úttörő próbálkozásról van szó, ezért ezt az elhatárolást a legkézenfekvőbb úgy elvégezni, hogy arra mutatok rá, amivel nem azonosítható a könyvem. A műfaji meghatározással kapcsolatban... valamit mondani kell rá, ezért esszének nevezem, mert ezt a műfajt éreztem a legközelebb állónak hozzá, igazából viszont nem esszé. Új nevet kellene kitalálni? Nem műértelmezéssel és a szerző jellemzésével, hanem szellem(iség)-közvetítéssel próbálkoztam. Három részre osztható ez a ténykedés: a megalapozó gondolatok lefektetésére; az adott könyv vizsgálatára; a megélt és a megértett szellem(iség) kifejtésére. A harmadik akár továbbgondolásnak is tekinthető, ahogy az előbbiekben neveztem, helyesebb volna az együttgondolkodás kísérletének mondani. A másodikban, de részben még az elsőben is, sok olyan gondolat megfogalmazódhat, ami a műértelmezői attitűd számára is érdekes lehet. A harmadik természetesen már csak rám, a szerzőre vonatkoztatva tartalmazhat ilyesmit.

A művet olvasva úgy tűnik, hogy a hármasság a központi téma.

Igen, maga a szöveg tartalmilag A Karamazov testvérekben nyilvánvalóan jelen lévő hármasságokra, és az Inkvizítor poémában kifejtett jézusi három kísértésre építkezik. Ez azonban világosan elétárul az olvasónak, én inkább arról a hármasságról beszélnék, amely szintén benne van a műben, de nehezebben fölfedezhető.

Mi az?

Formáját tekintve is a hármasság hatja át. Egy mozaikos szerkezetről van szó, amit nem először alkalmaztam már. Egy még kiadatlan irodalmi alkotásomnál "fedeztem föl" a módszert. Hang-ok a könyv címe.

Lehetne kicsit bővebben is a Hang-ok -ról, különös tekintettel a hármasságra épülő szerkezetére?

Ennek a műnek a szellemi testvéréről van szó, melyet a benne fölvonultatott műfaji kavalkád miatt szintén nem tudnék műfajilag behatárolni. Egy írás, amely irodalmi eszközökkel él. A két könyvet ugyanaz a hármasságra épülő mozaikos szerkezet jellemzi. Minden egyes rész önállóan is fennáll és lezáratlansága folytán tovább írható. A mű ebben az első vonatkozásában szerkezetileg egy szétsugárzó alkotásnak számít. Második vonatkozásában, ahogyan az egyik téma áthalad a másikba, a művön végigvonul egy hagyományos, lineáris szerkezet is a bekezdéstől a befejezésig. Harmadikként egy szintetikus, középpontos szerkezet érvényesül. A két szél, a kezdet és a vég között, központi elemként csúcsosodik ki a középső rész. Itt ugyan jelentős különbség van a két könyv tekintetében: az irodalmi mű, a Hang-ok, az egység kettőségére épít, míg a Dosztojevszkij szelleme a kettősség egységére. Ezért a Dosztojevszkijben a két középső rész tekinthető a szintetikus résznek. Egyébként ennek a hármasságra épülő szerkezetnek az ember testi-szellemi fölépítése szolgáltatja a mintáját. Ahogyan én látom az embert. Nemcsak ironikus felhanggal mondom tehát, hogy a Dosztojevszkij szelleme szerkezetileg is egy antropocentrikus alkotás.

Hogyan sikerült ennyi szerkezeti elemet összeegyeztetni?

A hármat nyilvánvalóan nem könnyű összeegyeztetni, s hogy sikerült-e, majd kiderül. Tartalmilag, a jelen pillanatban legalábbis, a lineáris szerkezet végkövetkeztetésével vagyok leginkább elégedett. Sikerült világosabb képet rajzolnom a korszakváltásról, ami már húsz éve központi szellemi kihívásként izgat. A fölismeréseket nem Dosztojevszkijtől kölcsönöztem, hanem Sándor Iván Szefforiszi ösvénye olvasása közben jutottam el hozzájuk. Ez a korvégi bölcseleti látleletként olvasható regény segített, hogy a már formálódó gondolatok kikristályosodjanak bennem. A Dosztojevszkij szellemének alcíme, A két út között, a szöveg lineáris szerkezetének erre a végkövetkeztetésére utal. A legutolsó bekezdés, és a hozzá kapcsolódó lábjegyzetek fejtik ki ezt röviden. Én most nem beszélnék róla, de azért leszögezném, hogy nem posztmodern ellenességről van szó.

De csak beszéljünk róla, ha már fölmerült, itt az alkalom pontosítani, vagy cáfolni a téves nézeteket ezzel kapcsolatban.

Nem jó és rossz utakban gondolkodom, és főként nem a vallásos (mint jó) és a világias (mint rossz) szemléletmód ellentétességében, hanem valós lehetőségekben, amelyek autentikus választ adhatnak a korra, amelyben élni kényszerülünk, szeretjük ezt a világot vagy nem. Az elnevezésekkel csínján kell bánni, kialakulóban van már egy személyes terminológiám a kérdéskörrel kapcsolatban, de mivel személyes ez a szótár, ezért most csak annyit mondanék, hogy a modernitásból való továbblépés lehetséges útjai után kutatok a jelenlegi korban, amit Sándor Iván nyomán az utániság korának neveznék. A szintetikus szerkezetnek is megvan a maga nagy fölismerése. Ez az, amit a kétirányúan nyitott origó pontnak kereszteltem el. Egy olyan kiindulási és összegző pontot sikerült fölfedeznem ezzel a bölcseleti tartalommal, amivel - eddig legalábbis - minden számomra lényegbevágó kérdést értelmezni-elhelyezni vagyok képes. A szétsugárzó szerkezet külön gondolati útirányai is rendelkeznek a maguk fölismeréseivel. A második rész központi témájával kapcsolatosat, a globalizációval kapcsolatosat elmondja Fekete J. József az utószóban. Én az első rész rám katartikusan ható tudásélményét emelném ki. Fehér Ferenc zseniális Dosztojevszkij monográfiájának köszönhetően rajzolódott ki előttem Dosztojevszkij antinomikus, egymást kizáró szélsőségeket egyesítő lelkiismereti megtisztulás-tanának lényegi vonása: út a jótól a rosszig, vagy a rossztól a jóig. Maga a dosztojevszkiji lelkiismereti megtisztulás a végletek bejárása után, a jón és a rosszon túl található.

Maradjunk az általad utániság korának nevezett korunknál, mik a jellemzői?

Egyetlen közös jellemzője van, ami minden benne rejlő további sajátosság alapja: a kiszakadt, önállóan, minden mással szemben létező én képzetének a további tarthatatlansága. Az én-utániság az utániság korának a központi ismertetőjegye. Hosszú gondolati fejlődés útján fejlődött ki a szóban forgó én-képzet. Az ókorban görögök, a középkorban a kereszténység énképe nyomta rá a bélyegét, a kettő szintézise az újkorban a descartesi cogito, amely a posztmodern kritikája ellenére, a mai napig uralkodó énkép Nyugaton, s a nyugati hatásnak köszönhetően egyre inkább világszerte is. A kézirat-előkésztő pályázatra készült esszékötetemnek ez az egyik központi témája. A cogito nem létezik, csupán egy fikció, méghozzá egy nagyon veszélyes, embertelen, egoista vonásokat összegző fikció, ami elkerülhetetlenül az atomizáció felé vezeti a világot. A Dosztojevszkij szellemében egy új, modernitáson túllépő én-kép fölvázolása volt a célom. Ennek egyik lehetséges módja, a könyv szerkezetének végkövetkeztetése szerint, a nietzschei-dosztojevszkiji út, mint egyetlen út egymást kizáró két véglete; a másik, amit a poszt-posztmodern formai szintézisének neveztem el, az utániság állapotában való élni tudás, Sándor Iván nyomán, az én valamiféle továbbélése az atomizálódott világban. A Hang-okban, a Dosztojevszkij szelleme szellemi testvéreként emlegetett irodalmi alkotásban az én-t a maga belső, széttöredezett állapotában ábrázolom. A Dosztojevszkij szellemében alkalmazott, az előbbiekben hosszasan taglalt sajátos értelmezői eljárás is a különálló én nemlétének a fölismeréséhez kapcsolódik, még helyesebb azt mondani, hogy abból szükségszerűen következik. Mivel nincs különálló, önmagában fennálló én, ezért különálló, önmagában fennálló értelmezés sem létezhet. Minden egyes értelmezés, minden egyes fölismerés egy-egy szellemi találkozás, együtt-gondolkodás, palimpszeszt. A szellem(iség) magunkba engedése, és értelmezésként, megértésként való továbbsugárzása az egyedüliség prizmáján át.