A böllér az ügyetlenül leszúrt disznó hörgését fölülmúlva rohant át az udvaron. Nem a járt csapáson, hanem az első udvarból kitalicskázott hóbuckákon keresztül ugrált a negyven centis késsel. Emelte, mint a vándorlángot a hősidőkben, a gang lámpájának fénye csillagokat szórt a pengére.
- Angyal ül a disznók között! - kiáltozta, és kirohant a nagykapun. Nem került elő, pedig a feleségén kívül mindenki kereste, és a kés is kellett volna, hogy újból leszúrják a disznót. De mi van akkor, ha mégis angyal volt az ólban? Mert biztos volt ott valami, ezt később többen is megerősítették.
- Az angyalok nem öregszenek, kiváltságuk az örökös jelen! Átérik az Egészet! Mi is élhetnénk angyalmódra, ha elég bátrak lettünk volna nemet mondani - olvasta öregapám a fekete könyvéből, amibe ő maga írta okosságait, és amit éjjel mindig a feje alatt tartott. Fogatlan nagynéném érkezését leste, de az csak későbbre volt várható.
Ami minden disznótori képben változatlan: derengés keletről, benne fuldokolva vergődő éjszaka. Hófénytől foszladozó sötét. Az utcai lámpa segít bevilágítani az udvart. A kapu támasztórúdja a virágoskert havában. A rúd nem, csak nyoma, a hosszú süppedés látszik a nárciszok felett. A hó alatt ott a tavasz, de a disznótor napjától még messze van. A családból valaki nem éri meg a virágokat. Rémület feketedik a hó-nem-érte bokoraljban, lappang a gyász a kiszáradt kút mélyén, a stelázsi alsó polcán lévő csorba késben szunnyad az ölés. Varjak költöznek a hátsóudvar ecetfáira, éjjelre is maradnak. A diófa legalsó ágain pulykák szuszognak. Sorra kerülnek ők is, karácsonyra. Az már az asszonyok dolga lesz. A pulykák nyugtalanok, érzik a közelgő bajt. A varjak vakon, egymásba gabalyodva zsibognak, baglyok ideje van még.
A kapu nagyobb szárnya is kitárul, a havas bukszusnak lökődik, ettől a bukszus hósapkája megtöredezik, friss, puha hókupacok hullnak a fölsöpört járdára. A nagybácsik libasorban, táskákkal törtetnek a gang felé. Pöfékelés, csikorgás, krákogás hallatszik. A kockásra osztott ajtóban a lábak topogása megremegteti a vékony ablaküveget. Összekeményedett hódarabok maradnak a gang kövén. A böllértáskák kivétel nélkül a nyolc évet kibírt iskolástáskáik. Csörgés: újságpapírba tekert kések, fenők, bárdok, húsdaráló, hurkatöltő részei kerülnek elő. A legöregebb nagybácsi a főböllér, a két, "kis" nagybácsi a segéd. A feleségeik később érkeznek, etetés után. Anyám literes üveget és poharakat rak ki. A nagybácsik megrázzák az üveget, a barackpálinka láncát nézik.
- Ejha! - csettintenek, és keskeny poharakból isznak emberes kortyokat. Apám egymagában iszogat a kotlaháznál.
A disznót előző délután különcsukták. Panaszosan sírt. Tudta. Néha az ember is tudja, csak eltagadja magától. Apám mindig mindent meghall, lebegősen alszik. Hajnalra az ólban találta anyám, az áldozat mellett részegedett le, és annak is adott a pálinkából. Disznóvágáskor anyám mindig ideges. Óbégatva keresgél olyasmit, ami különben a szeme előtt van. Apám, anyámat kerülve áll inkább a kotla mellett, figyeli a vizet, rakja a tűzet. Átnézi, hogy minden rendben van-e? Az előző nap azzal múlt el, hogy ez felesleges legyen.
Bodri a fészerben csahol, és miatta - de a nagybácsik kurjongatásainak is köze van hozzá - a környék összes kutyája is ugat. Máshol is vágnak, már szalma szikrája száll magasra, jelezi, hogy hol tartanak. A rokonságból ma csak mi vágunk. András-naptól megvan a sorrend: a segítség, a nagyedények, a kóstoló miatt.
Ezen a napon felkapcsolva az összes égőnk, mintha nagy ünnepre várnánk! A karácsonyunk soha se ilyen fényes, mert spórolni kell.
Mi, gyerekek, felöltözve lábatlankodunk. Az aprómunka előző este kész lett. A konyhában egérszagú csutkahalmok magasodnak, még füst nyoma érződik a begyújtástól, de a lámpát már homályba vonja a nagyfazekakban melegedő víz gőze. A konya ablaküvegén is pára, elmaszatolt kerek részen leselkedünk. Az ajtó kitárul, a konyhából a gang gerendái közé sűrű pára szalad: az egyik fazékban forr a víz. Öreganyám becsoszog, széttolja a sparhertben a parazsat, lassul a forrás.
- Ma hidegebb lesz, mint tegnap volt, érzem a csontjaimban! - dohog magában. Kinyitja, becsukja a sparherd ajtaját. Újra kinyitja, csutkát rak rá, hasított fát a kisebb darabokból. Éled a tűz, a víz lobog. Anyám ordítva ront be, rendezkedik. Az öregasszony beletörődött rég. Számtalan disznótori hajnalt megért: mondatai, mozdulatai ismétlődnek, de biztosan a gondolatai is változatlanok. Anyámra csak legyint, ráhagyja. Aztán már anyám is őrá.
A vakablakban bors, köménymag, hosszúszemű rizs. Edények előkészítve. Pálinka is. Kacifántos öregapám, aki a nagybácsik szerint semmire sem jó - milyen ember az, aki undorodik a disznóöléstől? - két ujjával fogja a vékony poharat, aranyszegélyest vett elő magának, ünnephez valót. Aprókat kortyol az amúgy is kevésből. A szeme a lámpán időzik. Légyszaros az égő. Nem vakítja, csak negyvenes. Leteszi a poharat. Thomas Dylant olvas, felőle múlhat a nap torral, akadályozni úgysem tudja, tűri hát, bódulatban. Birkapresnyákos sámlin szaval, halott szagú sorokat, átlépik, ha útban van. Később kalapban, fekete lajbiban, fekete nadrágban táncol. A lelke a mozdulataiban. Minden tagja külön életet él, a felejteni akarás a mélyről jövő emlékekkel birkózik, szakad róla a víz.
Olyan istenhez könyörögtem közben, aki megfejti a félelem titkát, leveszi róla a betonfödelet, hogy legyőzésére esélyt kapjak! Egyetlen mozdulat felidézése kellene most, amit ha sikerülne újraélni, oldódna a bűntudat, a félelem is.
Táncol az öreg, kalapját lekapja, felrakja, térdét veri, a csizmát is csattogó tenyérrel.
- Hosszú lesz a nap, de vége lesz estig - ilyeneket mond öreganyám. Viccnek szánja, mosolyog. A keze fehér. Aszalt szilvát áztat egy ibrikben. Székrekedése van megint. Bíbelődik bajaival. Előző este megpucolta a levesbe valót, a vörös- és fokhagymát is. Sót, meszet, bélkaparót, bögrét készített egy vödörbe. Egy rossz hokedlit is mellé. Később alaposan felöltözik, elhelyezkedik a gané szélénél. Gyerekek segítik önteni a vizet. Gőzfelhőben várja, hogy elég legyen, szól, hogy megállj! Ráz, lötyögtet, fordít. A vékonybéllel az istállóban dolgozik, vagy a bölléreknél. Ritkán ül az emberek közé reggelizni, folytatja a munkát a készig. A szobában hagynak neki egy tányér reggelit. Odébb már az ebédhez készítve kupacban az elmosott teríték.
Ködös, zavaros disznótoros pillanatok emelkednek a felszínre, puffadtak, nedvesek, rémisztők, mint a vízi hulla. Bármerre fordítom arcom, mindig szembejönnek velem. Alájuk merülök, feldobnak a rothadó emlékek.
Öreganyám átlebeg az udvaron, boszorkánynak tűnik, de a lelke tiszta. Van egy igazi velencei állarc a szobájában, abban a fiókban, ahol a zöldülő rézgombok, a csontfésűk, szőrkefék, a kiürült rúzsos pléhhüvelyek, aszpirines dobozok, régi pénzek, számlák és levelek, apró, megfakult mintázatú kartondobozkák ismeretlen rendeltetéssel, púderillatú szivacsok, tégelyek és fiolák, ferencjóskás csempe csészék, csorbult borotva és fenőszíj, fogatos kocsi engedélye, szentképek imakönyvből kihullva, harminc év kacatja keveredik, láthatatlan szálakon egymáshoz kapcsolódva. Úgy hiszem, ha azt a fiókot kiránthatnám, ha elég erős lennék hozzá, hogy felemeljem, és széles lendülettel beleszórjam a világba, az se érne semmit! Ezer év múlva is egymás közelében kerülnének elő, mert összefogja őket öreganyám angyallelke. Csontkeze cirógat a félős éjszakákban, igyekszik feledtetni a disznóölések napját, de sikertelenül. Az én dolgomat nem végezheti el, de ha abba a fiókba bújok, elfeledkezem a torról.
A nagybácsik cigarettafüstje gomolyog a kemence körül, sárga Drávát szívnak. Ismerem a térképet, a folyókat, minden köztársaságét felsorolom, kapok egy almát, ha hibátlanul. A Dráva is sárgán hömpölyög a medrében. A füst olyan, mint borús estefelében a folyó. Megértés helyett kinevetnek. Fekete hentesek röhögnek, mocskos csizmával a fehér rongypokrócon. Közbeszól apám, hogy lehet folytatni a munkát, megfőtt az aba. Részeg. Utólag majd felismerem az okokat, de akkor még nem tudom, hogy miért iszik. Meghalni lehet úgy is, hogy utána még jár az ember, eszik, iszik, csak éppen szeretni nem lehet úgy, ha felerészben, vagy bármennyi részben halott. Ő akkor már régen halott volt egészen.
Az egyik nagybácsinak falába van. Hogyan élhet úgy, hogy a lelkéből is hiányzik? A lábával együtt egy lélekdarab is a kórházban maradt? Hová lesznek a levágott végtagok, az emberdarabok, elfűrészelt csontok, kivágott darabok a testből? Jobb, ha csendben maradok.
Benus bácsi előbb harangozik, csak azután jön át. Böfögve, röhögve kérdezik, hogy a disznó lelkéért is húzta? Benus bácsi apró szemeivel csak pislog a gőzölgő tálakra, de nem vesz se a levesből, se a szármából, a fokhagymás májból, se a lyukacsos vérből, de még a nyaka szalonnája se csábítja el, amit senki nem tud olyan szépen megsütni, mint az ángyink. Benus bácsi hajában főtt krumplit kap, az epéje miatt.
Amikor először hallottam vérfogó asszonynak hívni, karmos boszorkánnyá nőtte ki magát képzeletemben az addig jóságos lénynek, narancsot és banánt hozó kedves rokonnak ismert nagynéném. Vérfogó asszony! Vérfogó asszony! Mint akit megbűvöltek, úgy meredtem rá, nem hittem volna, hogy éppen ő a vérfogó asszony. De ha előre tudom, hogy mit hoz még az a nap, a disznóölés napja, nem is ámulok ezen.
Megundorodtam a nagynénémtől, a vérfogó asszonytól.
- Fogd a tálat, vidd a konyhába! - parancsolja.
Arcukba borítom. A család talpig vérben szid, zavarnak a kerten át. Apám elkap, neki megengedem. Pofonok szikráznak, mire a konyhába cipelnek, véres leszek magam is. Még angyalos öreganyám sem áll mellém, aki máskor szüleim ellenére is pártomat fogja. Ő apám anyja, néha boszorkányt, néha angyalt játszik. Büntetésből becsuk egy másik nagynénihez, a fogatlanhoz, és a dilis öregapámhoz. Jó hallgatni őket, de hamarosan kiküldenek a konyhába.
A falon csorog a nedvesség, az alig órája begyújtott tűzhelyen susog a fazékban a víz. Az egérhúgy szagú csutkával őrzöm a tüzet. Orromat az ablakhoz nyomom. A böllér nyomában nagynéném, tál a kezében, fakanál. Ma kettőt vágunk. Három másik ember a nyomukban. Szürke a reggel. Hideg, köd a díszlet, hetes hó csikorog. Kitaposott úton mennek az ól felé. Apám az utolsó. Mint akinek nincs köze oda. Reggel, még a böllérek előtt kezdett inni. Bodrit becsukta a szenesbe. Minden kutya csahol a környéken, apám látszólag ezért ideges. Semmi sem gyűlöletesebb annál, amit azért muszáj megtenni, hogy folytatható legyen az egyáltalán nem kívánt sorsunk! Például a disznóvágás napjait kibírni se könnyű, disznót ölni is szükséges rossz. Ilyeneket mond az apám, és győzköd, hogy jöjjek le a hídról, vagy menjek át a túlsó partra, mint ahogyan ő tette. Nem értem még.
Másmilyen véres emlék: hóbuckák hűtik a reggelt, forró, bűzös lehelettel adja be a sógor a véres tálat a konyhába. A góré mögé futok hányni, rázkódom a kíntól. A kifolyt vér a halál. Megetetné a halált velem? Azt mondta valaki, hogy tévedtem, mert a vér az élet. Nem hiszem, hogy az élet. Meghalni akartam, magamtól inkább. Felnyitotta a szememet. Vérre, csúszós, zsíros cafatokra, összetapadt szőrcsomókra, hörgésre, zilálásra, sikoltásra, elnyújtott ókra, keskeny jajra, sóhajra...
- Túl kicsi még, nem érti - mondták mellettem. Feküdtem az ágyban, történtek dolgok, megfejtésük sokára ért hozzám. Kerestem a magyarázatokat. Nem nőttem a szemükben, hogyan láthatták volna, hogy kezdettől nagy vagyok? A magyarázatok bennem voltak.
Mindenkor ölnek, nem menekülsz. Vigyázok rá, játszom vele, etetem őt. Vele futok, amikor kergetik, az én dolgom megfogni a nyuszit, de kétségbeesve üldözöm a kerítésen túlra. A szeme kérdi:
- Miért üldözöl?
A szeretetem nyilvánvaló. Vagy mégsem?
- Ne bántsd, akire vigyáznod kell! - sikítja. Megrázkódom. A nyúl fut, szeretném szeretni még, de már idegen. Ő semmiről sem tud, félelmeiben lakik, de kiléphetne belőle. Velem, akár. Széttépi a hentes kutyája, az öreg portás ráuszítja a korcsot. A hentesnek kevés a nyúl, neki már én kellek. Elkap. Gombóc, mint a disznó, éles, mint a kés, amivel ölni készül, csúszós, mint a sógor zsíros keze volt, amikor a szobában csak engem talált.
A nagynéném erővel elküldeni akar, bele a kékfüstű disznóvágásba, az udvarra fáért, kalácsot vinni a bölléreknek. Ezer kifogást keres, egyet sem találok elég jónak. Kimegy, dühében sziszeg, közben a sógor becsusszan a másik ajtón.
- Hol a nagynénéd? - kérdez.
Hangja fojtott. Fölemel a gerendáig, port és apróságokat látok a mestergerenda és a mennyezet között.
- Hol a nagynénéd? - kérdezi újból.
Ráz, szorít.
- Miért haragszol? - szólok vissza.
- Ne tegezz te béka!
Belezuhanok az ágy dunnáiba.
Később egymásra találnak. Óvatlanok és mohók, az ebédtől böfögve, csillogó szemekkel esnek a húsnak. A szemem láttára fekszik a sógor a nagynénémre, látom a harisnyát, ahogy kicsúszik a csomóra kötött, használattól összesodródott gumiszalag alól, félúton lóg a boka felé. Rózsaszín bugyit rángat róla a böllér, szagok öntik el a szobát, öklendezem. Én lennék a bűnös?
Sok év után, amikor újra együtt volt a rokonság, ők látszólag magabiztosan várták a vacsorát, azt hihették, felejtettem. Mentséget kezdtem keresni számukra, de semmivel sem találtam többet annál, mint amennyit magamnál is fellelhetem a leselkedésre, de az kevés volt a békéhez velük. Utoljára voltunk úgy együtt.
Ismétlés, évekre rá, mint a tévében. A szereplők megöregedtek.
Mindig havazik. A kékes pára ott van a pirossal és fehérrel jelzett napokon. Szereplők a fogatlan nagynéni, a vérfogó asszony, a feketén vonuló nagybácsik. Régi illemszabályok a disznóölés napjára, betartani kötelező, kikerülni büntetéssel jár. A disznó lelke ott ül a kuckóban, a macska helyén. Mindenhol.
Fogatlan nagynéném látszólag üres kosárral érkezik, de nem üres az a kosár, mert témákat hord benne öregapámnak, aki nélküle, a parasztok között, megbolondulna. Öreganyám elég bölcs, hogy ezt belássa. Hagyja. Tűri. A beszélgetések után kolbász, sonka, befőttek foglalják el Cervantes, Platon, Tacitus helyét, öreganyám így fizet, és ezzel mutatja meg, hogy öregapám mégis az övé. A disznótor az egyetlen alkalom, amikor a két különc is a családdal van. Öregapám, a fogatlan nagynéném szövetségében bízva ilyeneket mond:
- Hogy van gusztusotok az evéshez? Nem szégyellitek, hogy csurog a szátok szélén a kolbász zsírja? A disznó lelke még itt van!
Fogatlan nagynéném csillogó szemmel csendesíti, de öregapám szájából megállíthatatlanul ömlik a szó. Öregapám csak disznóöléskor issza le magát. Beilleszkedni akar, ezen a napon olyanná lenni, mint a többiek. Az ital azonban velük szemben is megnyitja a száját, de mivel soha sem beszél máshogy, mint ahogy a fogatlan nagynénivel, nekik sem tud mást mondani, csak amit annak. Józanon, ha kapált velük, az elletésénél ha segített, vagy ha a kovácsnál nézte a lovak patkolását, mindig hallgatott. Nem jött elő Tolsztoj életének részleteivel, vagy a germán népek kétezer évvel ezelőtti dolgaival. A pálinka miatt dől belőle a mások fülének őrült beszéd, fogatlan nagynéném csodálatának glóriája alatt. Amíg mások a közeli piac kofáival alkudoznak, vagy a zsongásban, boldog közösségi érzetben lubickolva egymás életének részleteit firtatják, addig ők a nyáron kellemesen hűvös, télen pedig puha melegre fűtött szobában, csendben beszélgetnek. Magányuk csak a disznótorban tűnik fel. A disznótorok eleinte érdekes, később unalmassá váló részlete öregapám szóáradata.
- A disznó lelke velünk van, amíg a testét zabáljuk - mindig ezzel fejezi be az előadást. A fogatlan nagynéni kosarába mindent pakolnak, amit egy disznótor után illik, ő pedig minden finomkodása ellenére, öregapám véleményével egyezése ellenére is elfogadja a kóstolót: a disznó lelke talán nem is ér el a hatutcányi távra, ahol ő lakik.
Menekülök a házból, a disznót húzzák ki az ólból. Sivalkodása a böllér szagát idézi, a délutánban undorító kezét, ahogy az előbb kevert kolbász maradékával a körmei alatt markolássza a másik nagynéni lába közét. Egy másik nagynéniét. Még nem tudja, hogy a nősténypók mire képes, ha kielégült. Ha tudná is, már késő.
- Jóska, ne csináld - sóhajtozza az asszony. Tiltakozásában több kívánás van az igennél. Az uborkásüvegek mellett guggolok. Az asztalon szeletelésre váró sütemények. Nem látnak, elfoglaltak. Pirulva, hevülve, lihegve tapadnak össze. Eleinte érdekes, aztán undorító. Az orvosi könyvek anatómiai képeit idézik, és szüleim ügyetlenül dugdosott Casanova történeteinek metszeteit. Odébb mászok, a vetett ágy mögé, a díszpárnák takarásába, az olasz baba mögé, lihegésüktől nem hallanak meg. A szívem dobogását kellene. Mennyivel tisztábbak az én titkos játékaim! De egy időre elveszik tőle a kedvemet.
Hajnali ébredés, a nagyhangú, ki nem állt rokonok pálinkával kínálása. Kiderülnek a dolgok, a nagynénik szövetkeznek. A zsíros kezű időközben Kanadába költözött. Elhisszük, miért is ne? Furcsa, hogy mindenki hallgat, és felemlegetni tilos.
A németországi rokon hagyományos disznótort akar. Nem ellenkezünk, hiszen neki köszönve húzzuk ki a rossz éveket, sokat segít a családon. Felvételez, hajnaltól botladozik körülöttük, örökké útban van. Mindenki ideges, nincs a kés. Később a félkegyelmű gyerekben találja meg öreganyám, amikor a kotlaházhoz megy, hogy a tűz ég-e, és a víznek mikorra várható a forrása. Elvesztette hangját, nevetséges látvány, ahogy lobogó, fekete szoknyájában vágtázik a hóbuckákon keresztül. Nem is fut, repül! Nagyon öreg már. A kiskonyha ablakából látom a rendőröket is. Véletlen baleset, mondják, szegény kicsi félkegyelmű... A nagynénik buzgón bólogatnak. Én tudom, hogy Józsika mindig a késekkel játszott, az eperfába dobálta őket, egyszer körém is, bepisáltam a félelemtől, de amikor vége volt, nagyon jó melegség öntött el. Neki játék volt a kés, és nem halál.
Felismerem a lappangó gyűlölet mélységeit, feneketlensége örökre elnémít.
A németországi rokon a halottra fordította a kamerát, ő azért jött, hogy a disznóölés minden mozzanatát rögzítse. Nem érzik a híradó és a valóság közötti különbséget. A nagybácsi a kamerát gonddal, biztos kézzel fordítja a vérben fekvő alakra, úgy, mint alig perccel előbb az élőkre, a disznó darabjaival pózolva.
Új divat jött, szalma helyett már gázpörkölőt alkalmaznak. Senki sem akarja vállalni a leszúrást, az egyik böllérnek elege lesz, kapkodva lő. A disznó vére és agyveleje, szőr és bőrcafatok csapódtak a budi falára.
- A disznóölő pisztoly nem is ilyen! - sápítozott a vérfogó asszony, elzavarták onnét. A piros tálban hagyma, só, fakanál volt.
Aztán mindennek vége lett. Félévente vettek egy "polutkát" a szomszéd hentestől, leginkább a hónap utolsó szombatján. Az apa szeletelt, a lányok zacskóztak, két óra alatt a mélyhűtőbe került minden. Egy asztallap, három-négy műanyag edény, a két kés volt csak a mosogatnivaló. Nem érdemes kínlódni a hizlalással, így kényelmesebb és olcsóbb is. A kotlaház szétrohadt, megette a rozsda, kidobták a szeméttelepre. A füstölőt elbontották, útban volt a garázs építésekor. A forrázó teknőben keverték a maltert.
Hallgatni kell, bajt hoznának rám. Néha lelkifurdalás, de még bírom a csenddel. Újragondolhatóvá egyszerűsödtek a történetek. A lényegtelen részek elfelejtődtek. A tettek időtől és tértől függetlenül élnek a túlélő szereplők emlékezetében. Senki fejében sem ugyanúgy maradtak meg azok a napok. Az áldozat kivétel: kihullott az időből, eltemették, elüldözték, vagy húsát lefőzték, csontjait hamuvá égették, de az emlékező fejében a fehérszürke csonttöredékek is hiánytalanul képesek mindent újraépíteni, és így a félelem soha sem szűnhet meg.
