Élt negyvenöt évet
Kérdezi a nő,
csontbőr teste mit ér,
kell-e még tőle,
mielőtt végleg
a hideg, vakszemű éj
vonja ölére.
Az özvegy estéje
Ma még elvégez,
hogy holnap mi lesz, talány,
nem gondol vele.
Megfogja öreg
kapuja kulcsát, legyint,
és nem zárja be.
Magában beszél,
fákhoz szól már, füvekhez
a gyerek helyett.
Mert ma sem jön el,
tudja, de ha mégis, a
kapu nyitva lesz.
Hetvenedik tél
Az öregasszony
úgy áll félúton, tél és
tükör között, mint
riadt madár a
tavalyi fészek kusza
gallyait nézve:
ki volt, ki ezt a
mérhetetlen pusztítást
tette, mi végre?
Hiány
Ne szégyelld,
ha megöleled utána a párnát,
ha melegét hiába keresve
fölsírod az éjszakát,
és ha az ürességet
neve kimondásával töltöd:
el ne hallgass!
Más tettben sincs több értelem,
se vigasz.
Visszanéző
Nincs hiány, mi ne fogna körül,
test és a lélek folyton követel.
amit adtam, csak magamnak adtam,
loptam másoktól magamnak,
és most a sokból semmi sincsen.
