Énekek kertje
(Részletek a munkanaplóból)
Viola néni mindig azt mondta, hogy az igazi kurva a lelkét árulja, nem a testét. Azt is hozzátette, hogy a férfi, aki a nő lelkéért fizet, és nem a testéért, az rajtaveszik végül. Mindig. Viola nénihez sokan jártak, a rossznyelvű szomszédok szerint megbabonázta a férfiakat, és aki egyszer bekeveredett a konyhájába, máskor is visszakívánkozott oda, és mindent megtett, hogy legközelebb is bejusson, sőt, hogy onnét aztán mindenki mást kitúrjon. Viola néni csak nevetett az ostoba férfiak kakaskodásán, és annyira se méltatta őket, hogy elmagyarázza nekik: az ő konyhájában úgyis csak az ülhet le, akinek ő megengedi.
Viola néniről mindenféle rosszat terjesztettek, pedig soha senki rajta nem kapta illetlen dolgon! A házában nem ülhetett máshol férfi, csak a konyhaasztal és a fal közötti széken, ráadásul kicsit beszorítva, sarokba szorítva, vagy ahogy a férfiak érezték: biztonságban. A régi kastély hosszú utat bejárt öreg széke nem is illett a konyhába, és már maga Viola néni se tudta, hogyan keveredett hozzájuk, hálaajándékul valakitől, bizonyára. Szúette karfáján mindenféle holmi lógott, jószághozjáró ruhák, fejkendő, javításra váró mellény, páratlan harisnya, kenyérhordó szatyor. A szék ülőrészén kivénhedt presnyák nyújtott puhaságot, rajta kereszthímzéses párna, már fakóra mosva, megkopva a sok üléstől. A szék alatt is mindenféle holmi porosodott, papírdoboz kacatokkal, metszőolló, spárga, szögek és kalapács. Hízott kacsák szárnyának gyűjteménye tollseprűnek, végükön a véres csonk már feketére száradva. Viola néni soha semmi használhatót nem dobott el. Majd jó lesz az még valamire, tartotta, és többnyire igaza volt.
Azon a széken mindig ült valaki. Ha Viola néni férje ért haza, ő ült le oda, ha a szomszédasszony lépett be egy kis pletykára, annak a helye volt. A bánatos férfiak is azon a helyen gubbasztottak, egyik karjukkal az asztal viaszosvászon terítőjén könyökölve támasztották a nehéz gondolatokkal teli, rendszerint enyhén zsíros, kicsit már őszülő hajú, vagy kopaszodó fejüket. Fiatal férfiak is megfordultak Viola néni konyhájában, de érdekes módon a hajuk azoknak is enyhén őszült és a homlok két oldalán fölkopott. Egyforma gonddal jártak hozzá, és kizárólag csak azok, akiknek gondja sehol máshol nem nyert meghallgatást.
Viola néni végezte a dolgát, közben kérdezett, és ha nem is ült a másikkal szemben, szájra tapadó szemmel, mozdulatlan figyelemmel, a beszélőt ez egyáltalán nem zavarta, sőt, így jobb is volt, mert ha kényes témák jöttek elő, legalább nem kellett bújni az asszony mindent meglátó tekintete elől.
*
Viselkedj rendesen, a jó édesanyádat, mert rögtön kiteszlek a kuka mellé! Ezt mondja az anyuka a gyerekének, dehogy mondja, üvölti torka teljes erejével. A vécén ülök éppen, a fönti lakásból minden lehallatszik, különösen ez a helyiség engedi le a hangokat, két gyerek, három és hat évesek, örökösen zajongnak, de a ház végtelenül türelmes velük: tudják, akiknek már volt; félik, akinek majd csak ezután lesz gyerekük. Az őket egyedül nevelő anyuka a kukát napjában többször is emlegeti, ma már harmadszor van filmszakadása. Az anyuka üvölt, a gyerek visít, azután már a másik gyerek is csatlakozik hozzá, a kisebb kezdte, a nagyobb a folytató. A kukát az ablak alatt, csak arra gondolhat, amikor látni akarom!-ot visít az egyik, talán a kisebb, a hangjuk alapján még nem tudom biztosan megkülönböztetni őket.
Ne törődj azzal, hogy mit gondolnak rólad a többiek, mert ha örökké azzal foglalkozol, magadra nem jut időd! Biztos lehetsz benne, őket sem érdekli, hogy te mit gondolsz róluk. Ezt már a másik lakás előszobájából hallatszik ki a folyosóra, amikor a postáért megyek.
A ház előtti kukák mellett fehérség: a konyha beépített elemeit cserélte ki valaki. Távolabb, a frissen kaszált fűben eldőlve egy mosdókagyló jelzi, valakik a fürdőszobát újították.
A lenti lakó csöngetett. Nem igaz, hogy a csöngő csak egyféleképpen tud szólni, mert most egyből ideges lettem tőle. Kérem, jöjjön velem, mondta, és eszembe sem jutott ellenkezni, engedelmesen követtem a másodikra. Itt nem szokás nyitva hagyni az ajtót, percre sem, amíg az ember kilép a postáért, addigra sem. Rosszat sejtve mentem utána, a sarokig tárt ajtóján belépve azonnal félreállt, és kinyitotta a fürdőszobaajtót. Teátrális pózban, kinyújtott kézzel, már-már fenyegető mutatóujjal célozta meg a mennyezetet, ahol hatalmas vízfolt éktelenkedett. Fél napig gondolkodtam, mire kitaláltam, hogy a leengedett hűtőszekrényünk volt az oka az éppen fölújított, frissen festett fürdőszoba megcsúfításának- Azóta az alsó lakó soha sem köszön.
*
Emlékszem, kezdik az öregek, és a gyerekek futva menekülnek a folytatás elől, ha tehetik, mert nem mindig tehetik meg, kénytelenek végighallgatni a hosszú emlékezést, tetszik, nem tetszik, ez van, ülni a zsibbadó fenéken, babrálva terítőt, rojtozva székpárna foszló szegését, belemerülve a mesélő múltjába, engedelmesen. Gizi néni, a muzsikus öreg felesége is mindig így kezdte, emlékszem, hogy- és a folytatás nem maradt el, csak lassan követte a történet az első, fölvezető szót. Emlékszem, mondta Gizi néni, és szeme elkalandozott az éppen aprított hagymáról kifelé a konyha ablakán, messzire nézett, az ólakon túlra, el az akácok hiányos lombja fölött egy másik időbe, egy másik térben bolyongva. Megvágja még az ujját, rettegtem, elvonva figyelmemet a történetről, a visszaemlékezéséről, a hagyma könnycsordító kipárolgásától egyre messzebb dőlve. Aztán nem mesélt tovább, ő meghalt, én fölnőttem. Azt hiszem -
*
Mit kereshetett a házunk előtt ácsorogva az öreg férfi? Mint akit sehol sem várnak időre. Mint akit nem is várnak haza, vagy pedig elfelejtette, hogy merre kellene fordulni, hogy a visszafelé vezető útra találjon. Pont úgy állt, mint amikor öregapám lépett ki csak egy percre a kapu elé, és aztán ott maradt az esti aludttejig, vöröshagymáig. Amíg nem szólították asztalhoz nem mozdult a japánakácok alól. Néztem az öreg férfit a függöny mögül, behívhattam volna akár. Ürügyet kerestem. Úgy élünk, hogy magyarázni kellene a jóság megnyilvánulását. Jóság lenne-e, vagy csak a magunk felé vágyott irgalom megelőlegezése?
*
Teraszmagasságon túlnőtt öreg bodzafák alatt kávézunk, forró napok utolsóit éljük, a víz fényképezhetetlenné tesz bennünket, erőszakosan löki el magától a fényt, túl erős fényben ülünk, hangsúlyos a zöld, a fű színe. Sárga és zöld, ezekre emlékszem, Azt beszélik, J. följegyzett magának, naplóbejegyzéssé nőtte ki magát a röpke találkozásunk. Kíváncsi lennék, mit tartott lejegyzésre érdemesnek abból a néhány órából, próbálok ő lenni percre bár, de elképzelni sem tudom, mit őrizne belőlem. Engem őriz? Dehogy, saját, de miattam ébredő gondolatait. Vagy azt sem, mert én csak kellék voltam a megőrizendő gondolatok fölvillanásához, a jelenlétem csak, mint háttér, aláfestés számított, ha van, jó, ha nincs, akkor se veszik semmi, talán kicsit fakóbb lesz egy délután, talán kevesebbszer újraélhető. Talán ennyit se számít, hogy voltam, vagy nem voltam ott, akkor és éppen ott.
*
A tanító néni megkérdezte, ki fogna kezet egy négerrel? A gyerekek többsége azt felelte, hogy nem fogna kezet egy négerrel. Akkor a tanító néni megkérdezte, hogy de miért nem fognátok kezet egy négerrel. A gyerekek erre egyáltalán semmit nem tudtak felelni. Volt közöttük egy szókimondóbb, aki vállát megvonva a lassú válasza előtt úgy felelet a kérdésre, hogy ha már a tanító néni megkérdezte- mert eddig eszembe sem jutott ilyesmin gondolkodni. Az óra többi része azzal múlt el, hogy a tanító néni győzködte a gyerekeket, hogy a toleranciát tanulni kell, és mindenkivel kezet kell fogni, nem szabad különbséget tenni ember és ember között. N. J.- t, az egyetlen jobban más fiút csak a következő tolerancia óra után közösítették ki, amikor a tanító néni fölhívta a figyelmüket arra, hogy nem szabad senkit se bántani azért, mert nem pontosan úgy néz ki, mint a többség -
*
Miska bácsi panaszkodik, hogy már megint nem értet egy szót sem. Most a verseimet nem értette. Pedig Miska bácsi egy okos ember. Szerb gimnáziumba járt valamikor, ahol nem éppen a kedvencei közé tartozott a verselemzés, annál többet volt kénytelen bíbelődni vele, de a verseimet még e háttértudása mellet sem érti. Írjak már végre normálisan, üzeni. Boriska, Tamás és fiuk, Gábor is elolvasnak. Gyerekkoromból ismerem őket, talán azért nem áll számra a néni, bácsi a nevük után, pedig már idősek. Elolvassák minden soromat, egyszerűen csak azért, mert a Rudi lánya írta. Majdnem minden írással foglalkozót hiúsággal vert meg a sors, hogy ne esett volna jól, például amikor a postán várakozva V. Józsi a karomra tette a kezét, és csak annyit mondott: olvaslak ám! Szeretem őket, de legjobban azokat, akik tudják, én sem az írásaim vagyok. Különben nem ez a fontos. A perc, amikor leírom, ami persze gyorsan elmúlik, és akkor már megint mindegy- De azért ideje lenne már azt a novelláskötet összehozni. A topolyai fülésznek is tartozom vele, például -
