Fekete J. József
A háromlövetűség dicsérete

Beke Ottó - Deissinger Ákos - Samu János Vilmos: A háromlövetűség dicsérete. Szerkesztette és az utószót írta Toldi Éva. ZEtna, Zenta, 172 old.

A kötetet a Vajdaságban nemrég óta megjelenő DNS folyó-irat, a kulturális kommunikációhoz (játék)teret teremtő médium nemzedékéhez tartozó fiatal prózaírók közös könyveként hirdette-harangozta be a szakma, ami némileg félrevezető. Legelőbb a nemzedék meghatározásának fogalmi kiürülése teszi lényegtelenné, hogy a három fiatalember életkora folytán valamiféle véd- vagy dacszövetségben áll-e a köröttük állóvízként posványosodó kulturális érdektelenséggel szemben - kiderül persze, hogy nem, csak teszik a dolgukat -, az azonban tagadhatatlan tény, hogy ketten szerzőként és szerkesztőként jegyzik "az alfabetikusságon belül elhelyezkedő textusok és az írásbeliségen kívüli, de legalábbis az írásbeliség berkeiből, a szó bűvköréből, a nyelv atyáskodó oltalma alól kimozdulni kívánó kép-szöveg fúziók" (Beke Ottó) új kulturális kontextusára, az analitikus radikalizmusra és a pixel-poetikára esküvő DNS-t. Önálló, és a DNS-től elkülönülő, egyben az elméleti meggyőződésükre mégis visszautaló alkotói entitások - amelyek csupán egy-egy szöveg erejéig rögzülnek - vonultatják fel egyedi poétikájuk nyomán született műveiket ebben a kötetben, e könyv csupán egy a játéktereik közül, akárcsak a prózaírás is csupán egy a megnyilvánulási tevékenységeik közül, A kötetbe sorolt szövegek tulajdonképpen az irodalom hagyományos formái felé tett kirándulások lenyomatai.

Beket Ottó prózája, mindenek előtt a Variációk című, zenekari kompozíciót idéz, mondatokat, bekezdéseket variál, ismétel, nyomatékosít és fokoz, közben folyton módosít az ismétlés nyomán, amit tipográfiailag is elkülönít a lombosodó szövegben, látványtól látványig vezeti a leírást, ami végül átfogó kompozícióban orkesztrálódik, zeneiségét pedig fokozza a hangutánzó, valamint a szerző által teremtett, jelentéssel csak a szövegkörnyezetben bíró szavak egyre gyakoribb megjelenése és ismétlődése, az önálló életre kívánkozó ritmus szinte leválik a prózáról és versként szólal meg. A Szerelmes próza című darab úgyszintén szimfóniaként gyűjti a főmotívum köré a mondatvariációkat, párhuzamokat állít, majd összemossa azokat, az ütem egyre hangosabban és szaporábban dobol, majd a kirobbanó csúcsponton, amikor már biztosak vagyunk, hogy ez a próza tulajdonképpen (szerelmes)vers, elcsendesül. Beke Ottó minden szövege építmény, és mind valami módon az írást, a mondatot, a szöveget, a könyvet, a világ szövegszerűségét és a szöveg világszerűségét tematizálja, kezdve egyetlen SMS-mondattól ("Ma délután meszeljük a szobámat.") a világ leírása és a leírható világ csalóka viszonyának borghesi kérdésfeltevésén át a Bácsikám 167. éve fikciójában megfogalmazott "radikális antikontextualizmusáig" (Samu János Vilmos).

A jelenleg a DNS-en kívüli Deissinger Ákos is egyedi, megnyerő prózát ír, Beke nagy ívű kompozícióival és manierista nyelvépítményeivel szemben ő a spontaneitás, a minimalizmus, az elhallgatás, a sejtetés nyomán olykor pedig az infantilizmus álcáját felöltve teremt eredeti és hiteles szövegvilágot. A hol kerek, hol meg éppen a legváratlanabb helyen megszakadó elbeszélései történetalapúak, egy vajdasági kisközösség néven nevezett településein, néven nevezett hősökkel megesett eseményekként adnak elő valóságból és képzeletből szövődő meséket. Talán közhelynek érezzük a mágikus realizmus gyakori emlegetését úgy az erdélyi, mint a vajdasági ihletésű szövegek egy vonulata kapcsán, de Deissinger rátalált erre az eljárásra, ami tényszerűségében pontosítja a hely szellemét, ébren tartja babonáit, mítoszait, a jelen lokális eseményeit, egy új, mezővárosi anekdotázást teremt, illetve megtalálja a hozzá való formát, miközben a földhöz kötött, a kulturális erózió nyomán a Mónika showba kapaszkodó hőseit folyton valahol a talaj és az égbolt között lebegteti. Szólamát a spontaneitás mellett metaforikus futamok szövik át, anekdotái olykor szürrealisztikus záróképben oldódnak fel, néhol pedig, mint a Vadgalamb Pumája című írásában a szürrealista beszédmód teljesen eluralkodik. Az Ada, Mohol, Szaján, Padé köré szőtt, síró lovakkal és egyéb furcsaságokkal, misztériumokkal és csodákkal teli szövegvilágban a motívumok és hősök biztosítják az átjárhatóságot, Deissinger poétikája pedig a hitelességet.

Samu János Vilmos látszólag távolra rugaszkodott írótársai világaitól, alakmását Dionüszoszban, a kéjek és bacchikus időtöltések megtestesítőjében lelte meg, ha pedig szövegeinek hősre van szükségük, akkor a mezopotámiai, sumér és germán mitológiából merít, az események mitomorfizációja mellett szándékosan egybemossa a különböző mítoszköröket. A nyelvet a "keletkezetlenség" állapotában, a prae-állapot "álmos-éji remegésének peremén" ragadja meg és váratlannál váratlanabb szókapcsolatokból teremt mondatokat, amelyekben együtt hömpölyög az elméleti tudományok fogalmi beszédének szakzsargonja a legérzékletesebb metaforikus megnyilatkozással, a modorosnak tűnő, szövegbeli kimértség pedig a pontos megfigyelés precíz elemzésének tárgyiasulása "az utalás-összefüggések fölborított, hangzó vagy testtel bíró semmibe rendeződésében", ugyanakkor a metaforák megnyílásuk nyomán föltárják az érzéki tapasztalatok kézzelfoghatóságát. A "szubjektum fölszámolása" nyomán keletkező nyelv a meglepetések világát teremti, amelyben - bár minden tökéletesen ismerősnek tűnik -, soha nem tudni, milyen irányba lendíti majd egy ige a mondatot, milyen istenek és félistenek, az érzékiség milyen démonai közé vezet a tárgyát a megszólalásával szinkron időben teremtő szöveg. A Dionüszosz-szövegekkel és Sami szubjektumfilozófiájával első ízben találkozó olvasónak úgy tűnhet, könnyek, verejték és fogak csikorgatása közepette születik ez az epikai szólam (miként a módszer megszállottjának tekintett Szentkuthy esetében vélték a nyelvalkotó zsenialitását és a közvetlen tapasztalatok intellektualizálásának elvét fel nem ismerők), csak később jön rá, hogy Samu mondatai ugyanolyan spontán képződmények, mint Deissinger kisprózái, és csupán annyira modorosak, mint Beke kompozíciói. Ezt a "keletkezettség" előtti, könyvoldalakat betöltő körmondatokban megszólaló nyelvet nem "a forma előtti renyheség bénító-öntudatlan kilátástalansága" határozza meg, hanem szerzőjének a világot befogadó és földolgozó elméje, amelyben nagyszerűen megfér egymással a vadság korából az értelmes emberi létbe szédülő novellahős, de Sade márki, a sebességfaló motorkerékpár, mítosz és dromológia, anélkül, hogy bármelyiket is anakronizmusként élné meg az olvasó. A világ, a tapasztalatok, az ismeretek, a tudás, az érzékletek és a nyelv olyan elemi feldolgozása és műbe harmonizálása jelenik meg Samu János Vilmos írásaiban, amire a magyar irodalomban elvétve találhatunk példát. Nem kevesebbet tesz, mint fölülírja a magyar epika írhatóságának lehetőségeit, nem azzal persze, hogy mitológiai bálvány-múzeumba kalauzol, hiszen lényegtelen, hogy a szöveg milyen környezetben keresi protagonistáit, hanem azáltal, hogy az elbeszélést kontemplatív-referenciális vizionálásként éli meg, amihez maga teremti a megszületés előtti és készen kapott anyagból a nyelvet.