Fekete J. József
Miért kell a fordítás?

Ritkán sétálok végig a zombori főutcán, nem olyan hely, ahol szívesen korzózna a jobb érzésű ember, most se sétáltam, inkább szaporán szedtem a lábam, hogy mielőbb árnyékba jussak, ne kerüljek valamelyik kerékpáros útjába, és lehetőleg a koldulók kolóniáit is viszonylag észrevétlenül elkerüljem. Az utca közepén azonban, persze a déli napsütés alatt, összefutottam egy régi ismerőssel. Nem barátkoztunk, de soha nem mentünk el egymás mellett anélkül, hogy néhány szót ne váltsunk. Az ismerősöm nem ért magyarul, ezért a beszélgetésünk az ő anyanyelvén zajlott. Mindenek előtt gratulált friss akadémiai kinevezésemhez, amiből újfent láttam, hogy tájékozott ember, mert én ugyan nem beszéltem erről közös ismerőseink körében, aztán egy ideig még ecsetelte az ilyen kitüntetés egyéni fontosságát, és a város egészére kivetülő értékét. Monológja végén feltette az abban a pillanatban legfeleslegesebb kérdést: mit csinálsz mostanság, írsz valamit?

Írok, válaszoltam, ez a szakmám.

Szép, szép, de fordítasz-e még? - folytatta az udvariassági kérdezősködést.

Nem, nem fordítok, feleltem kurtán, dél melegében valóban nem volt kedvem magyarázkodni, hogy fordítottam ugyan egyet s mást, mostanában is fordítok, de nem szépirodalmi műveket. Az a műfordítók tudománya és feladata, jobban csinálják nálam, én meg nem szoktam belekontárkodni olyasmibe, amihez nem értek.

Kár, mondta, majd meg is magyarázta álláspontját: a magyar nyelv autentikus, egyedülálló és ennélfogva bezárt nyelv, kevesen beszélik, kevés szóval él, pedig egy mai kultúrnyelvnek bizony rendelkeznie kell bár harminc-negyven ezres szókészlettel, és a fordítás során gazdagítani lehetne ezt a belterjes nyelvet. Óriási tehát a mulasztásom, hogy nem fordítok.

. a déli verőfényben megfagyott a vér az ereimben: naivul arra gondoltam, hogy ismerősöm érdeklődése arra irányul, hogy milyen jó lenne a magyar szerzőket szerbül is olvasni, bár mondjuk Herceg Jánost - akinek sírja felől egyébként kérdezősködött is -, hogy írásaiból megismerhesse azt, amire nyugdíjas éveiig Zomborban élve nem nyílott alkalma, közben ő a magyar nyelv szókészletének gazdagítása körül kívánt bábáskodni. Nem tudtam megszólalni, nem szerettem volna az utca közepén fölvilágosítani tévedéséről, ki tudja, hogyan szolgál az egészsége, milyen hatással lehet rá egy sokkoló felismerés a nagy melegben. Némileg tévedsz, mondtam, a magyar nyelvnek talán gazdagabb szókincse van az angolnál, próbáltam érzékeltetni a tényállást. Persze a válasz azonnal készen állt: hát, nem is egy nagy nyelv az angol, csak borzasztó benne, hogy a szavaknak számtalan jelentése van.

Hát, itt sürgősen búcsút vettünk egymástól. Pedig el kellett volna mondanom, amit a magyar nyelv iránt érdeklődők közül bárki elolvashat: a korábbi szótári állományok alapján számolva a kutatók a magyar nyelv teljes szókészletét 800.000 - 1.065.000 szóra becsülték. Ez már eleve meghaladja "a kultúrnyelvhez szükséges harminc-negyven ezer lexikai egységet", de nem árt tudni, hogy a nyelv természetes fejlődése nyomon követi a technika és a társadalom fejlődését, ennek tudható be, hogy a mintegy fél évszázada készülő akadémiai Nagyszótárnak csupán a XIX-XX. századi része tizenhét millió (!) szövegszót tartalmaz. A Magyar Tudományos Akadémia ma is figyelemmel kíséri a szókészlet alakulását, ehhez a vajdasági nyelvészek az itteni írásos forrásokból 2 millió szót küldtek, az Ukrajnában élő magyarok három milliót, a Szlovákiában élők öt milliót, az erdélyiek még többet.1

Aztán az angol nyelv körül is van említendő. George Bernard Shaw, az angol írófejedelem jelentette ki a következőket egy rádióinterjúban: "Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal. Áttanulmányoztam néhány ősi nyelvet és akkor rádöbbentem, hogy azok lényegesen nagyobb erővel és pontossággal képesek közvetíteni az örök emberi gondolatot, mint a mi nyelvünk. [.] Csak az általam legcsodálatosabbnak tartott magyar nyelvet vegyük példának. [.] Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban, változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni, és hűségesen visszaadni."2

Igaza van az ismerősömnek, ha nem fordítjuk egymást, nagyon kevés esélyünk van egymás (nyelvének) megismerésére. És az előítéleteken való túllépésre.