Fekete J. József
Isten megtiportatott az emberben, avagy vajdasági olvasókönyv

Boško Ivkov: Rónaság. Fordította Borbély János. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2005

"Az író az az ember, akinek nincs életereje, de bátorsága sincs, hogy véget vessen életének. Hívságosan, ám magatehetetlenül, kéziratának a zajló élet emlékképeiből meg a haláltudat fojtott borzongásából szőtt, vékonyka, oly könnyen elszakadó pókhálója mentén botorkál kétségbeesetten e két világ között baljósan nekitántorodva hol az egyiknek, hol a másiknak, eliszonyodottan tapasztalva, hogy fogytán a levegője, beléje szorult a szó, és hogy a látóhatár alján már dereng az utolsó mondat vége." (B. I.)

Boško Ivkov írásaiban testet öltött panteizmusával úgy tételezi, hogy a természet az isteni harmónia megvalósulása, e harmónia megbontójának az erkölcsileg eltévelyedett embert tartja, kezdve a hangoskodó szomszédtól az ideológiai elnyomorítókon át a saját vérmérsékletüket kordában tartani nem tudókig, az öngyilkosoktól a gyilkosokon át a tömeggyilkosokig, mindezek fölötti borzadályát pedig "mélabúra hajlamos" látás- és láttatásmódjával transzponálja esszébe. A természet jószerével a növényvilággal azonosul szemléletében, hiszen "az élet kútforrása a növény", amit ismer és szeret, naplóba foglalja a kertjét, s a kivágott eperfákat se az eperpálinka hiánya miatt siratja el, hanem mert "ha valaki késő ősszel, mielőtt behavazna, vagy tavasszal, amikor a hó már elolvadt, de a növényzet még nincs zsendülőben, útra kel, hogy bebarangolja a Vajdaságot, megsötétedett, kopár tájat lát, ahol nincsenek fák, ligetek, nincsen bozót, csalitos, nádas, ennélfogva mezei vad sincs, egyszóval, olyan élettelen pusztaság fogadja, mintha a Holdban járna. S minél hosszabb utat jár be ebben a kietlenségben, az utas, fokozódó borzongással, mindinkább úgy érzi, a lelkét keríti hatalmába a nyirkos, jeges, beláthatatlan pusztaság, melyet sem a közelgő kikelet irgalmas verőfénye, sem az eljövendő nyár rekkenő forrósága, úgy látszik, nem fog felvirrasztani és megmelengetni, nem, soha többé." Nem úgy kell elképzelni a szerzőt, mint aki csupán a természet pusztulása fölött lamentál, magát sem találja felnőtt korában ebben a világban, szívesebben lenne fa, ami még halálában is illatozik, nem véletlenül ír az egykori parasztvilág nagy szentségeiről, a kenyérről, az aranyat érő kukoricáról, a nappal zsongó napraforgóról, a paraszt ember vasárnapjáról, a szentestéről, karácsonyról, húsvétról, György napjáról, a ház előtti kis padkáról, az örök kubikgödrökről, az áldott anyaföldről, a föld népéről, hiszen maga a parasztház is merő föld, amiből lakója, mint valami megsokszorozódott, földbe kapaszkodó Antaiosz, az élet megpróbáltatásainak elviseléséhez szükséges energiát meríti. A földben, az égben és a természetben fenség és dicsőség lakozik, amiről így ír: "Nézd csak, milyen harmonikusan, milyen bensőségesen fonódik össze, ölelkezik ez a vízinövény az ég vizeivel a Tiszán! . . . S nézd, ahogyan a csöppnyi arany tengelice, ni csak, ott a tavirózsa fölött, örömujjongva adja össze magát a felkelö nappal! . . .

Amott meg nézd az embert - aki nemcsak önnön ellensége, közellenség is -, mennyire igyekszik, hogy törjön-zúzzon, hogy a másik embert, ha egy mód van rá, eltiporja! . . . Hogy kiirtsa a kezes állatot, a védtelen növényt, s mindenféle pusztító és önpusztító, fura gondolattól mételyesen - megmételyezze a vizet, a levegőt, a világ világosságát! . . .

Immár a tűznek sincs akkora hatalma, hogy általa az ártatlanság hamujává enyésszenek az emberek gaztettei, aminthogy a legnagyobb hó sem tudja kimosni az ember okozta kormot a világmindenségből, de azt sem, ami a szemében és a lelkében van."

Boško Ivkov számára a harmónia elveszítése a legnagyobb csapás, kezdve onnét, hogy gyerekként még az egy test, egy lélek teljességében az egészet tapasztalhatta, a világ és a lét harmóniájának megtestesülését, és ennek az összhangnak a biztosában jókat aludhatott, mára pedig minden testrészét külön érzékeli, hiszen megbomlott a harmónia, kezdve a test enyészetétől, a lelket érő állandó csapásokon át el egészen a politika gyilkos rombolásáig. A romlás fölötti elképedése ellenére volt bátorsága 1991. április 5-én leírni a következőket: "Hej, vérbe, szennybe taszítanak bennünket ezek a politikusok. Csupa seb leszünk, és bűzlünk is majd. Nemhogy tragikussá és nevetségessé válunk, egyszerűen visszataszító nyomorultak leszünk. [-] Mély, ó, micsoda mély megaláztatása ez egy nemzetnek!" S lőn valójában, leszállt az éjszaka sötétje, ami se reggelre, se nappalra nem oszlott el, Istenben megtiportatott az ember, s a galamb, ami végre felfehérlett az égen, nem volt egyéb, mint halott kiskatonák lelke, "amint fehéren köröz a véres föld fölött". Amikor ez az írás, - Kiskatona - "Pihenj!" - született - 1991. július 3. -, majd még hosszú időn át a szellemi teret a "hazafias" szólamok szennyezték és mételyezték, másként vélekedni nem lehetett, vagy beállni a falkába és együtt üvölteni vele, vagy behúzott farokkal kussolni. Boško Ivkov példát mutatott abból, hogy van harmadik lehetőség is, és hogy a falka ugyan hangosabb, de az ő hangja ezzel szemben tiszta maradt. Két évre rá - ezeket a nagy ugrásokat a válogatás hiátusai okozzák, hiszen öt elkészült kötetből, másfélezer oldalból kivonatolódott a magyar fordítás -, a pravoszláv újév éjsötétjében azt revelálja, hogy nem csak Isten halt meg benne, hanem az a gyermek is, aki hinni tudott az életben, a kor megváltoztatta a nevét, így soha már nem lehet egykori önmaga: "s már a mimagunk nevét sem tudjuk: egyként vagyunk / gyilkosok és meggyilkoltak, a leölettek. / mindhárom név ránk illik: melyiket válasszuk?". Bizony, ezekben az időkben túl gyakorta vette szájára Isten nevét az ember, és leginkább istenkáromlásként hangzott szava. Az istenkáromlás egyik, különösen a Vajdaságban gyakorta választott neme az öngyilkosság. "Annak pedig, hogy a parasztság körében történő öngyilkosságok nekünk annyira meglepőnek, váratlannak, sőt indokolatlanoknak látszanak, nemcsak az a magyarázata, hogy a paraszt, amilyen szófukar, életének még a szép oldaláról, boldog óráiról is ritkán vall, arról a csúf, megszenvedett oldaláról meg semmiképp, hanem az is, hogy nem értjük, honnan az öngyilkosjelöltben akkora, akár ha végső kétségbeeséstől táplált eltökéltség is, honnan ekkora bátorság, ha még oly esztelenség is, hogy Istennel perbe szállva és saját magával szembefordulva, Istenként ítélkezzen önnön élete fölött. Tekintet nélkül arra, hogy ezúton megváltást keres vagy vezekel, vagy pedig egyszerűen büntet és kitaszít." Határmezsgyét állít a létezés és a nem létezés, az elfogadható és az elfogadhatatlan közé, miként a rónaságon az akác, a megmaradás fája, a határőr a mező növényei között, és tulajdonképpen a megosztás fája, úgy a természetben, mint az emberek között. Gondolatmenetében Ivkov innét jut el az analógiáig, miszerint: "Itt is így van, mint az emberek meg a nemzetek között: az abszolút többség tirannusa és ellensége mindenki másnak és minden másságnak."

A Rónaság a falusi, nádfedeles házban cseperedett gyermekből városba kényszerült férfiember emberségre tanító nosztalgiáját, világnézetének erkölcsösségét, odafigyelésének helytállóságát foglalja inspiratív, továbbgondolásra, vagy legalább átgondolásra késztető esszékbe. Boško Ivkov leszámolása az elmúlt évtizedek elvakultságával, elállatiasodásával, az intellektusnak az atavizmus előli visszavonulásával, az elaljasodással, miként Aleksandar Tišma észrevételezte, a vajdasági irodalom becsületét öregbíti.

(Kritikájának közlésével gratulálunk állandó munkatársunknak, Fekete J. Józsefnek, aki ünnepélyes keretek között, október 23-án veszi át az Arany János-díjat Budapesten.)