"Hát, így kezdődött..."
Egyed Péter: Madonnák, porban. Pallas-Akadémiai Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004
Filozófustól talán nem szokatlan, hogy belebotlik a vagy-vagy kérdésébe, így az sem, hogy a filozófus regényíróként is a vagylagosság tisztázására keresi a választ: vasárnap délutáni talmi érzelgősség-e a közönség elé szánt írásműben születésről, életről, szerelemről, halálról vallani, vagy éppen az író szent és egyetlen feladata, hogy a lét eme nagy misztériumaival törődjön; az-e a valóság, amit közvetlenül tapasztal, vagy az, amit a tapasztalatok nyomán átél; visszaadhatja-e a leírás a tapasztalatok érzékiségét, vagy az élmény éppen a leírás által telítődik szenzibilitással; a szerző alakítja-e a regényvilágot, vagy a regényben leírt világ változtatja-e meg a szerzőt; megmásítható-e a jóvátehetetlen, visszavonható-e a történelmi (objektív) idő az egyéni (szubjektív) időben, vagy fordítva; és a prózának regénnyé kell-e válnia az író keze alatt, vagy a regény válik prózává a kor elvárásai nyomán.?
A filozófusnak is bizonyára megvannak a kérdések garmadára adható lehetséges válaszai, de a Madonnák, porban olvasói csak a regényíró válaszát ismerhetik meg, ami így szól: "Maradjon minden, ami volt: talány."
A regény a halálba vezető emlékek előli menekülés tematizálásával kezdődik, amikor Walter Delius művészettörténész őrnagy a második világháború számára baljóslatú végkimenetele előtt igyekszik Észak-Olaszország hegyei közül kimenekíteni különítményét, az 1926-1928 között született gyermek-katonákat, annak reményével, hogy "ennek a korosztálynak még volt némi esélye arra, hogy a hullabűz és a pokol bugyrainak zaja leülepedjen benne". A háborús történet a továbbiakban ugyan ott lappang az elbeszélés írásának ideje mögött, a szerző közvetlenül azonosítja magát az elbeszélővel, aki 1998 nyarán San Zeno di Pistrino di Petrelle temetőjében felleli Eduard Anton Kriegsmann (1927-1985), a különítmény tagjának síremlékét, aki a hetvenes években tért vissza Olaszországba, és letelepedett a faluban, ahol a szerző 1999-ben belefogott a 2004-ben Kolozsvárott befejezett regényének írásába. És hogy elasztikusak, elszakíthatatlanok legyenek a történetet egybefogó szálak, a regény derekán az elbeszélő közli, hogy 1943 őszén az apja is ezen a vidéken, a történelmi emlékekről és szépségéről egyaránt híres trasimenói tó partján vonult vissza egy különleges alakulattal, ám ez a hosszú történet tulajdonképpen mindvégig a "majd elmeséled egyszer" állapotában lappang a műben.
San Zeno térideje a megpróbáltatások ideje ("Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak" - olvashatjuk a Prédikátor könyvében), az elbeszélő már a kezdet kezdetén tudja, hogy "a Fennvaló idevezényelt [.] valamiért, és ez a valami természetesen az élet és a halál, élni vagy meghalni", pedig sokkal inkább valami léhácska időtöltésekre rendezkedne be, hogy "végre megtörténjen az a ritka pillanat az ember életében, hogy nem történik semmi". Azután meg egyre gyakrabban kényszerül leírni az elbeszélő-formulát: "Hát, így kezdődött." Hogy mi? Egy férfiszív összetörése, és porba hullása - mondanám, ha nem félnék, hogy félrevezetem az olvasót, hiszen ezt a számtalan szállal hálóvá szőtt regényt képtelenség egyetlen banális mondattal megközelíteni. Tény azonban, hogy amikor 1997-ben az Umbriát sújtó földrengésben Assisi Szent Ferenc templomának mennyezetéről a porba hullott Giotto freskója, a Madonnák aranypora hullott a padlóra, néhány évre rá azonban a vidéken megtelepedő férfi szíve törött cserepeire és hullott a porba.
A regény időutazás, ötvenévnyi visszatérés a trasimenói tó környékének idejébe. Az utazást keretként fogja egybe a regény több oldalnyi szakaszának megismétlése a mű végén, és az elbeszélő vallomása, miszerint a kezdeti háborús történet tulajdonképpen önfaggató, önvizsgáló elbeszélésbe fordult át, ami - az elbeszélés és az elbeszélt történet együtt -, megváltoztatták szótárát, illetve őt, a szótár használóját: ". felfogtam: milyen kegyetlenül erősek és milyen finomságok is lehetnek az érzelmek. Azt hiszem, hogy többé soha nem kívánok belekeveredni ezekbe a kötelekbe és csilingelő finom láncocskákba, pókhálókba. Jöjjenek a katonák."
Hát, így végződött. Megváltozott az ember, más lett a szótár. Az olvasó pedig belekeveredett a regény hálójába, és azzal az érzéssel tette le az utolsó mondat után, hogy hamarosan újra elő kell vennie, mert meglehet, a történet olyan, mint az egymással szembeállított tükrök, ám ő most közéjük állt, és csupán az egyik foncsorról visszaverődő képet volt képes meglátni. Pedig a visszatükröződések száma egészen a fényvakulásig végtelen.
