A perszonális forradalomról
A Helikon folyóinak partján, vagy a Parnasszus csúcsán ül még néhány ősbölény a homlokukat hűsító szélben (nem biztos, hogy személy, lehet akár intézmény is), előagyuk legbenső rétegében azzal a meggyőződéssel, hogy az irodalom csupán az ő dolguk, és bizakodnak, hogy ez így is marad az idők végezetéig. A hegy(ek) lábánál pedig sorakoznak a fiatal (de akár közel sem fiatal) forradalmárok, ellenforradalmárok, vagy éppen egyáltalán nem forradalmárok, akik hetykén, tépett zászlókat lengetve (vagy éppen zászlók nélkül) ostromra indulnak, persze nem az ősbölényekkel szemben, hanem, az irodalom építménye ellen. Vagy elfoglalni azt, vagy lerombolni azt. Már ha lenne olyasmi, amit az irodalom építményének nevezhetünk.
Valami ilyen, vagy ehhez hasonló metaforikus képzetet keltenek az olvasóban a Prae folyóirat 2005/2-es számában megjelent hozzászólások, amelyek arra a szerkesztőségi kérdésre válaszolnak (vagy inkább továbbgondolják azt), hogy "Tetszettek-e forradalmat csinálni?". Tetszettek is, meg nem is - derül ki a válaszokból, természetesen ezt a kérdést is mindenki akkora szabadsággal (és szabadossággal) dolgozta fel magában, amekkorát az írói gyakorlatában megengedhet magának. A vélemények nem vitathatók (bár azért különböznek, hogy vitatkozni lehessen róluk), a megfogalmazások még kevésbé (bár korábban erről szóltak a minősítések). Mi ez, a mindent megengedő posztmodern? Amit a kérdéshez hozzászólók is temetnek, eltemettek? Vagy elemi radikalizmus, ami szembeszegül a kanonizáció eddigi/jelenlegi gyakorlatával? Aligha hiszem. A szerkesztőség csupán kérdezett és helyet adott a válaszoknak. Agyhúgykő ellen. Azután mindenki csipegessen, mazsolázzon belőlük, gondolkodjon el egyiken, mindegyiken, mérlegelje, forradalmárok, vagy éppen ellenforradalmárok-e ezek a szerzők. Amennyiben fontos ez. Fontosabb talán, hogy a jól földobott labdát jól kezelik a játékosok. Hiszen végtére is játékról van szó. Akkor is, ha az irodalom komoly dolog. Még ha el is bukott. Mert nem halt meg, még él - miként Horváth Viktor véli. Még akkor is, ha: "győzött az új kód: a mozgóképi elektronika. A monitor. A KÉPernyő. A 2-es és többdimenziós érzékelés. A betűk lineáris rendje, a haladás, a fejlődés, a történet és az 1 dimenziós terror véget ért." A lap szerzői közül többen ugyanezt a tapasztalatot fogalmazzák meg, amit az imént említett szerző, aki Ellenforradalmi kiáltványában a kettős, a befelé és kifelé ható harc lényegét tételezi: "A +tiport szaktudásért harcoljunk! Mi a vért képzel az a nyomorult, aki írni merészel anélkül, hogy keserves győzelmek és örömök árán +tanult és gyakorolt volna mindent, amiért az elmúlt néhány ezer év mesterei alázatosan dolgoztak, és amit ránk hagytak?! A történetmesélés önmegtartóztató fortélyaiból támadó örvényt, ami magába ránt, elragad hallgatót és olvasót! A prozódia és a verstani szerkezetek kombinatorikájának mágikus élményét! Hogyan merészeltek versnek nevezni mindenféle írást csak azért, mert a betűk nem tartanak a margóig, fajankók? Azt hiszitek, attól van sor vége, hogy entert üttök, szerencsétlenek? Nem attól van. Tessék megtanulni, mi a Sor!" Igen, ez van egyfelől. Másfelől pedig a játék szabadsága, amiről a kiáltvány következő pontjában a következőket írja: "Harcoljunk az 5letes és 6ékony alfanumerikus karakterhasználat (nem) 1séges bevezetésért! A becsületért, a túlélésért. Talán van még olyan j5tment, aki azt képzeli, hogy az elektronikus közegben keletkező írásnak olyannak kell lennie, mint amikor a szemünk láttára hagyott nyomot a tinta a +fog6tó papíron? Mi értelme a játéknak és a harcnak, ha a szabályokban 1etértünk, és ha nem lehet őket csörte közben változtatni?"
Kétségtelen, hogy ha forradalom talán nem is történt, de valamiféle változásra sor került. Balázs Imre József ennek kapcsán megkülönbözteti a profivá válás forradalmát (a forradalom ez esetben inkább átminősülésként értendő, csak a felvetett kérdés miatt használja a szerző épp ezt a szót), az olvasás forradalmát, a halott szerzők forradalmát, a barátságossá válás forradalmát és a felületek forradalmát. Az utóbbi alatt az irodalomnak az új médiumok birtokbavételét célzó igényét értve, amit Golden Dániel a virtuális olvasók forradalmaként él meg: "A kultúra előttünk álló forradalma a tapasztalás ősi, naiv teljességéhez való visszatérést tűzi zászlajára, az élményszerző ember felszabadítását az alfabetikus absztrakció elnyomása alól. Kép, hang és valós idejű akció - ezeket kínálja a sápadt szöveg ellenében. [.] Néhány évtized múlva pedig már emlékezni sem fognak rá, hogy volt egyszer egy kultúra, amely a puszta betű statikus és monokróm művészete révén kódolta önmagát. Ez a kód a jövő neoanalfabétái számára mindörökre olvashatatlan lesz." A Prae folyóirat tükrében ezek a hagyományos irodalom, a lassan ható olvasás szempontjából apokaliptikusnak tűnő jóslatok, ami a lap egyik írása szerint az újvidéki DNS folyóirat programját idézik, nagyszerűen megférnek az olyan véleményekkel, mint például Halmai Tamásé: "az élő magyar irodalom olyan, amilyen: gazdagon sokféle, sokirányúan ígéretes, nyitottan szerveződő és jólesően átláthatatlan. Olvasható és olvasandó."
Nagy Gergely vezeti be a szerkesztőség által felvetett kérdéssel kapcsolatosan a perszonális forradalom fogalmát. Felénk, a Vajdaságban a perszonális jelző állandó vonzata az "autonómia", a forradalom állandó jelzője pedig a permanens volt. Ennél fogva a szóösszetétel idegen, de nagyon pontosnak és fontosnak tűnik, bár Kukorelly Endre szövege (Hüje aki elolvassa) mérsékletre int: "'forradalmi szemlélet' a poétikában nem minőségi kérdés, a beszédmódváltás nem garanciája az értéknek. [...] A legjelentősebbek nem (mindig) változtatnak, a változtatók nem (mindig) a legjelentősebbek." Pollágh Péter a normakövető irodalmi diskurzus kapcsán a permanens házibuli metaforáját terjeszti ki "a normakövető dilettantizmus" fogalomköre fölé: "Az 'irodalom' komolyan veszi önmagát. Gőgös és normakövető irodalmi diskurzusunk beláthatatlan (azaz nagyon is könnyen belátható) energiát fordít határai kijelölésére, óvására. Előre inszinuál, előre próbál nevetségessé tenni minden falbontó experimentációt, minden fogalom-átrendező truvájt, legyen az bármennyire is pontos és reflektív." Ugyanő írja a következőket: "Irodalmunk gőgös, mert még a szűkülő piacból is csakis saját unikalitására, elitizmusára képes következtetni. Mi más is adhatná e hübrisz alapját, mint a műveltség, az a bizonyos (agyonszerepeltetett) 'klasszikus'. Pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy ekkora jelszóródásban már nem létezhet klasszikus műveltség. Szaporodó, hasadó, interdiszciplínák, információáradás: posztmodern hagymánk több millió héja nem megismerhető. Ennek ellenkezőjét hinni: szabályos istenkísértés. Egyébként is értelmes embernek arra való a műveltség, hogy eltakarja. Nincs is szánalmasabb, mikor előtolakszik s önálló, torz életre kel. Továbbá gőgös, mert nem ismeri el önnön szubjektív jellegét, az ízlések esetlegességét, korszellem-függőségét. Az irodalom a kis különbségek műfaja, játéktere. Az abszolút kanonizált, a világirodalmi játéktérben otthonosan, 'visszajelzetten', vigyázó szemektől kisérve mozgó szerző egy-egy átlagos mondata szinte semmiben nem különbözik egy provinciális, visszhangtalan, akár csupán a fióknak (családnak, iratmegsemmisítőnek etc.) író szerző legjobb mondatától. Ezért is vállalhatatlan a nagy szakmaiság, s annak kínos redundanciája: a gőg." Ha már forradalom, akkor legyen perszonális, javasolja Deák-Sárosi László, aki úgy gondolja, hogy "minden szerző 'csak' a maga forradalmát hajtsa végre, saját stílusát alakítsa ki. Az irodalmi fórumok ne tudják jobban, miről és hogyan lehet írni".
Valahogy így, fel lehet sorakozni egyik vagy másik zászló alá, felvehető a dogmatikusok keménykalapja, el lehet rugaszkodni a nem létező ugródeszkáról, kinek hogyan tetszik. A Prae szerkesztői ugyanis azért kérdeztek írókat, hogy elősegítsék "a kortárs magyar nyelvű irodalom önmegértését". Kérdésükre kérdés a válasz. A lap első írását szerző Horváth Viktor első mondatában például ez: "1. Fostok, mi?"
