"Vagy már vége van"
Három hosszúverset tartalmaz a Csíkszeredában élő költő-szerkesztő Ferenczes István szokatlan, oroszból fonetikusan átírt, ásványi költeményként fordítható című kötete, három apokaliptikus víziót az egyén, a nép, a világ pusztulásának visszafordíthatatlanságáról. A költemények döbbenetes lendülettel sodorják magukkal a világ megragadható elemeit, illetve az azokat megjelentő szógörgetegeket, és olyan költői tehetséggel adnak számot, amely egyszerre fogadja magába a múltat, a jelent és a semmivel se kecsegtető jövőt, úgy anyagi, mint a nyelvi képződmények tekintetében, ugyanakkor, e hármas kötődése ellenére is a talajvesztés rémülete közepette álmodja félelmetes látomásait.
A boszorkány eljövetele és a Didergés című hosszúverseiben a látomás szürrealisztikusan tobzódó képeibe olajozottan simul be a népi mondóka, a dal, a ballada, a gúnyoló, csúfolódó rigmus, képeit ellentétekre építi (dögkertek köré épült / katedrálisok // trágyadombokon bíborban gyöngyöző / klárisok), így azok eleve feszültséget hordoznak magukban, ami a teremtett képben újabb energiákkal telítődik. A költői vízió képeket, látványokat vetít egymásra, a versekben gyakorlatilag nincsen külső cselekvés, helyébe a belső, tudati történés lép, ezért a költeményekben szinte nincs is ige. A szóorgiázó látomásosság közepette Ferenczes egyszerre idézi meg Shakespeare-t és a népköltészetet, József Attilát és Nagy Lászlót, hogy csak a nagy képalkotóknál maradjunk, de Ferenczes mindent átkölt, amit a kulturális emlékezet szövegként, szövegemlékként őriz, gyermekdalt, csujogatót, az Ómagyar Mária-siralmat, balladát, verssorokat, keserű fintorral csavar egyet az eredeti mondatok szavain, vagy egyszerűen kiszakítja természetes környezetéből, és új kontextusában már groteszkként, abszurdként hat a még felismerhető, de immár módosult jelentésű versmondat.
A boszorkány eljövetele az egyedi és egyszeri lírai énnek a megváltoztathatatlannal való szembesülése nyomán hömpölygő vers, tapasztalata személyes: "meddő ágyak cemendéi / kicsi lányom elvetélték / kicsi fiam kútba köpték / ágyamat elkerítették / szögesdrótos csábdalukkal / pusztították Szaharává / szerbtövises gondolává - de mindvégig ott érezzük az énnek a közösségre való kiterjesztését is - kőből párnát / vasból lepedőt / szőnek deszkatakarót / betonszemfedőt / énrám / némán".
A Didergés című, melyet lejegyeztem az Adzsud - Madéfalva között közlekedő osztályonaluli vonatokon alcímű költemény szerepvers, a kötetben olvasható három hosszúversből a leginkább elsodró erejű, lendületes nyelvi képződmény, a szójátékoknál, szócsavarásnál, szó-összeszerelésnél és szószétszerelésnél keményebb és súlyosabb nyelvi rétegeket is mozgató költemény. Miként az alcím is jelzi, a költő ebben a versben visszavonul, csupán lejegyzőjeként mutatkozik a vonatokon hallottaknak, a végül csángósiratóvá összeálló óriásmonológnak. A költemény alaptónusa, helyzetfelvetése és nyelvi alakítása nem ismeretlen a vajdasági olvasó számára, Domonkos István ugyanezt a kilátástalan, közbülső létszituációt írta le Kormányeltörésben című, 1971-es versében, azzal, hogy az ő versének nyelvét veszített, "egzisztenciális emigráns" magyarja nyugati vendégmunkásként élt, Ferenczes megszólalója Budapesten vállal olykor alkalmi munkát de ott se kell, Bukarestben se kell, így lét- és sorshelyzete: "volt voltam mogyariféle / lettem lett / sem nem ilyen sem nem olyan / egynek es másnak az széle", ráilleszthető a Domonkos-vers beszélőjére is. A népnyelvnek a romlását követő állapotát megragadó vers a nyelvvesztés didergő félelmével idézi meg a kisebbségi lét identitásvesztő, lyukas mogyoróként való kopogását, amely örvénylő iszonyatos tempójú, halálratáncoltató balladaként rántja hátborzongató, az ősrétegeket, a neologizmusokat és a jövevényszavakból lett csinálmányokat együtt mozgató nyelvének örvényébe olvasóját. Kitűnő vers, bízom benne, hogy a jelen, vagy a jövendő irodalomtudósai közül valaki majd párhuzamosan vizsgálja a Kormányeltörésben-t és a Didergést.
A harmadik vers, a Minerálnája pesznyá "az alázattól a gyalázatig" tartó egyéni és közösségi sorsképletet kiterjeszti egészen a "szervestől a szervetlenig", az anyagmegmaradás fizikai törvényét pedig fájó, folyton fölbukkanó költői - emberi tapasztalatával cáfolja: "nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál a nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromfiudvaron [...] az anyaföldbe lemosott átok / vérünkbe visszaköröz / mert nem vész el semmi csak átalakul". Apokaliptikus látomás, amely során a költőnek a versben szemlélődő tekintete átpásztáz az atomkoron, amelyben az ember által "fölszabadított" elemek, ásványok, szerves és szervetlen, kotyvasztott anyagok törnek az ember életére, a visszaszámláló szerkezet valahol már régóta ketyeg, és teljesen bizonytalan, hogy "talán ma kezdődik / vagy már vége van".
Lővétei Lázár László pengeéles pontossággal állapította meg (a kötet fülszövegében), hogy "azokon a tájakon, amelyek Ferenczes vízióiban megjelennek, valami olyan pusztító szél sörpört végig, ahol a romok eltakarítása is maga lenne a teremtés". Közben egy óramű pontosságával működő versvilágot teremtett a költő, amiben kicsorduló nyállal gyönyörködünk, noha egyre bizonyosabbá válik, hogy nem nagyapánk Doxáját halljuk a kredencről, hanem egy pokolgép neszezése lesz egyre közelibb. (Ferenczes István: Minerálnájá pesznyá. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003.)
