Költészete, miként azt az irodalomtörténet-írás is kiemeli, megelőzte a Symposion-nemzedék formai-tartalmi újításait, megteremtette a hagyományosnak tekintett képviseleti lírától az újnak és korszerűnek minősülő önközpontú, narratív szerkezetű, önreflexív líra irányába való eltolódást, és ezzel tulajdonképpen az akkori jugoszláviai magyar irodalom csúcspontját is elérte. Nem azzal, hogy netán minden symposionista alkotás megkérdőjelezhetetlenül maradandó és mértékadó műként állhatna a műteremtés esztétikai vizsgálatainak homlokterében, hanem hogy több mint nyolcvan év időtávlatából szemlélve ez a művészeti melléklet, majd a belőle kifejlődő folyóirat, a Symposion és az Új Symposion a magyar irodalom érdeklődésének vonzáskörébe került Magyarországon és a nyugati szórványban (akkor még: az emigráns irodalomban), így az irodalmi centrum és periféria eleve adott képlete picit sántított egy pillanatig, amikor a lap megjelenése nyomán többen figyeltek Újvidékre, mint korábban, és úgy tűnt, cáfolható, hogy a periféria csak fogyasztója lehet a megtermelődő művészeti értékeknek.
Koncz István költészetében - főként a sokat idézett tájverseiben - az érzelmes racionalizmust és a szenvedélyes intellektualizmust emelte ki a kritika. S aki intellektuális alkotásként értelmezi a költészetet, annál természetesen vetődik fel a poézis és a vers mibenlétének nyugtalanító kérdése, a vers önreflexiója, amit a morális költő nem csupán a nyelvi megvalósulás szintjén kezel, hanem a költészet létmódjával kapcsolatosan olyan morális, elvont erkölcsi törzsfogalmat vet fel, miként Bori Imre írja: "elannyira, hogy a világhoz való viszonya is áttételesen, nemegyszer a vershez való viszony kérdéseként jelenik meg: adva van a mű, a megvalósult vers, és az egységnek, a teljességnek a harmóniája, amely felé törekszik."
Koncz István irány- és mértékadó versei - számos becsülője között például Tolnai Ottó is mestereként tiszteli a ritkán megszólaló költőt -, gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, nehezen kutathatók és vizsgálhatók. Az Átértékelés című kötete 1969-ben jelent meg, majd 1987-ben az Ellen-máglya című, az egész életművét reprezentáló kötete látott napvilágot. A kettő között, 1978-ban adták ki a Versek - Pesme című kétnyelvű kötetét, végül a Veszprémben megjelenő Ex-Symposion című folyóirat 1997-es emlékszáma közölte a költő Összegyűjtött verseit, néhány prózai munkáját és a róla írott tanulmányok egy részét. A gyűjtemény a még élő költő előtt tisztelgett volna, ám Koncz István már nem érte meg a lap megjelenését.
Koncz István most kiadott Összegyűjtött versei szinte ugyanannyi költeményt állít az eddig kötetben közöltek mellé, mint amiről általuk tudhattunk, és így a legteljesebb Koncz-gyűjtemény válik elérhetővé egyetlen köteten belül, a költő szó-, valóság-, morál-faggató, az egzisztenciális, morális és intellektuális határokat fürkésző, a költő és a vers önszemléletét tematizáló, a letisztult diszharmóniában tárgyiasuló belső zaklatottságot, a tájat mint kiüresedett létteret szemlélő reflexiv, kötetlen, de metaforát, ritmust, rímet nem elutasító költői alkotásai összefogó tömbként jelennek meg egy szerepüket, rangjukat és hatásukat méltón bemutató kötetben.
Hogyan duzzadt látványosan kétszeresére ez a szikárnak vélt életmű? Félrevezető lehet abból kiindulni, hogy a szerző életében megjelent mindkét kötet válogatott verseket tartalmazott, az elsőt Végel László, a másodikat Danyi Magdolna válogatta, de miként a mostani kötetet szerkesztő Toldi Éva is jelzi, az utóbbi pl. egyetlen verset hagyott el abból, amit Koncz István eredetileg a kötetbe tervezett. Nem a válogatók rostáltak ki alkotásokat, amelyek most bekerültek a gyűjteménybe, hanem az a magyarázat, hogy Koncz az Ellen-máglya megjelenését követően termékeny költői szakaszába lépett, viszonylag sokat publikált, újabb verseit azonban már nem állt módjában kötetbe rendezni. Az említett két kötet anyaga mellett most itt találjuk A kötetben meg nem jelent versek, és a Versek, töredékek, vázlatok a hagyatékból fejezetekbe sorolt alkotásokat is, amelyek némelyikét Virág Ibolya és Beszédes István kéziratból rekonstruálta a költő utolsó javítása szerint. Az Összegyűjtött versek alapján egyfelköltők ől felvázolható az a poétika, amelyre a múlt században az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évek legelején indult vajdasági magyar sora alapozott, másfelől áttekinthetővé, és ezáltal átértékelhetővé lesz Koncz István teljes költői műve.
