"Nincs rend, nincs rend!" - sóhajt a tábori segédorvosként 1914. augusztus 3-án hadba vonuló Csáth már indulása előestéjén, már ekkor hiába kapaszkodna a számára a polgári kényelmet és nyugalmat, az életvitel kiszámíthatóságát megtestesítő REND-be, egyszerre látja és vizionálja, hogy nem szemenként, hanem zsákszámra ömlik a homok a Monarchiát megtestesítő hadsereg gépezetébe, az örökmozgónak hitt roppant fogaskerekek előbb csak csikorognak, majd leállnak, és ezzel megszűnik a világ, amiben hinni lehetett, hinni volt érdemes.
Csáth 1914. augusztus elsején kapta meg a bevonulási parancsot. Soha nem volt katona, de azonnal tiszti rangra emelték és a frontra küldték. Az addig írásnak, muzsikálásnak, képzőművészetnek élő fiatal fürdőorvos valódi fellegjáró, de már a málházás során, a bevagonírozás előtt fölismeri, hogy "mihelyst háború van: két ellenség van. Az egyik a külső ellenség, a másik az okos és jóindulatú emberek közé került ostoba és öntetszelgő emberek titkos nagy szervezete, amely lerombolja a védelmi munkát, és útját állja minden egészséges gondolatnak, minden jóravaló törekvésnek, minden gyors és célszerű erőfeszítésnek". Tulajdonképpen a kor mindent átszövő bürokratikus, úrhatnám ügykezelését bírálja, ám rosszallását csupán a hadseregre szűkíti. Rémületes tapasztalásai nyomán elképed ugyan, de nem hajlandó fölébredni és kiszakadni a rózsaszín reményekkel párnázott álomvilágból, bár valahol legbelül mégis tisztában van vele, hogy illúziókba transzponálja a valóságot: "Úgy képzeltük és csak így akartuk elképzelni a dolgot, hogy a modern háborúban lövöldözés folyik 500 - 1500 m távolságból. Közelebb az ellenfelek nem is jönnek egymáshoz. Ha valamelyiknek bizonyos percent vesztesége van: visszavonul az előírt szabályok szerint. Vagy ha rossz a pozíciója - kitűzi a fehér zászlót és lerakja a fegyvert." A szabályozottságba, a REND-be vetett határtalan (és általános) bizalom keserű gúnyképe, hogy az egyik segédorvos "vékony nyári ruhában, batisztingben, kis csokornyakkendővel, szalmakalapban és hegyes orrú félcipőben (áttört harisnyában) és egy vékony dandy sétapálcával" indult a déli frontra, vonult az addigi világ legnagyobb és legtöbb áldozatot követelő háborújába. Svejk története ehhez képest csupán jóhiszemű illusztráció.
Hadi élményeit Csáth több mint félévnyi késéssel, feltételezhetően naplója alapján fogalmazta torzóban maradt emlékirataiba, amit a Csáth-kutató Dér Zoltán az írónak a feleségéhez, Jónás Olgához, illetve öccséhez, Brenner Dezsőhöz címzett leveleivel egészített ki. Az előbbieket a tábori posta kézbesítette, ezért megfogalmazásukból minden olyan adat és gondolat hiányzik, ami fönnakadhatott volna a hadi cenzúra hálóján, az öccsének azonban őszintén kitárulkozhatott, neki már rendes postai úton írhatott, tiszti rangjának, és a trencsényi hadkiegészítő parancsnoksághoz való beosztásának köszönve ugyanis magánházban lakott. Szenvedélybetegségének kiderülése után, 1914. szeptember 15-én felesége is csatlakozott hozzá, s Csáth megdöbbentő módon, a világvérengzés közben is hegedült, zongorázott, szivarozott, parfümöket, könyveket, kottákat, hangszert vásárolt. Életkörülményeinek ismeretében talán érthető, hogy a háborúban "szívvel lélekkel, mint boldog és büszke kortárs" vesz részt, és meggyőződése, hogy a magyarságnak "jutott ki az orosz cárizmus letörésének, megszégyenítésének, visszaszorításának a herkulesi munkája". Két ízben említi csupán, hogy egy csata alkalmával 3-4 napon át szüntelenül kötözött, de egyébként úri passzióinak hódolhatott, együtt volt nejével, sok ideje maradt magával foglalkozni, valószínűleg túl sok is.
Az emlékiratokból és levelekből regényszerűen bontakozik ki az I. világháború történetének sajátos elbeszélése, a Monarchia összeomlásának nyitánya és Csáth szellemi összeroppanásának diáriuma. Ez utóbbinak vészjósló előjele a rendtartás külsőségeihez való konok ragaszkodás: a frontra tartó vonaton például feljegyezte egyenruhája zsebeinek elhelyezkedését és tartalmát, mert a harci viseletnek teljesen más a "systemája", mint a polgári öltözéké, távollétében napra pontosan elszámoltatta feleségét kiadásairól és bevételeiről, folytonos mérleget vezetett maga is, akárcsak békeidőben, és iratait is igyekezett rendben tartani. Öccsének például a következő utasítást adta: "Mától kezdve újra számozzuk a leveleinket. Éspedig az enyémek a páratlan, a tied a páros számok. (Az én 1. levelemre jön a te 2. sz. leveled. Erre megy az én 3. sz. levelem. Esetleg te két levelemre az 5 és 7-re felelsz egy levélben, amelynek a jelzése 6-8 sz. levél.)" Ekkor még csak 1915. június 15-e volt, Csáth innentől fogva egyre zavartabb, ugyanis már 1910-től folyamatosan ópiumszármazékokon él, elvonókúrái eredménytelenek, a hadi szolgálat alatt pedig képtelen ellenőrzése alatt tartani szenvedélybetegségét, többszöri szabadságolás után 1917-ben véglegesen felmentik a szolgálat alól. Gyógyulása érdekében körorvosként helyezkedik el Földesen, majd a németek, magyarok és szerbek lakta Regőcén, de állapota egyre súlyosabb, paranoiája egyre mélyebb, 1919 áprilisától a bajai kórházban kezelik. Innentől már olyan a történet, mintha Csáth írta volna: az elmeosztályról megszökött, hazagyalogolt Regőcére, ahol húsz nap elteltével három revolvergolyóval kioltotta felesége életét, öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették, előbb a bajai kórházban ápolták, majd hozzátartozói kérésére átszállították a szabadkai kórházba.
A történet vége, hogy onnan is megszökött, Budapestre indult, de a szerb határőrök föltartóztatták, mire - egyes források szerint arzént, nagyobb valószínűséggel - nagy mennyiségű pantopont (ópiumszármazékot) vett be, amivel véget vetett életének. Sokan úgy tartják, ez volt a kisebbségbe szakadás elleni tiltakozás nagy, heroikus és abszolút művészi gesztusa: Csáth a demarkációs vonalon, holtan, homokba fúrt arccal. Pedig ő csak rendet szeretett volna maga körül, és magában.
