Az első, a kötet címével megegyező című ciklusban a versek formája megszólító - az egyházi könyörgés, fohász, ima ősmintájára, de azok didaktikusságát más tartalmakkal kitöltve -, ennél fogva a számot adás és számon kérés jellegzetes poétikai egybefonódása fölött patetikus felhang is csendül bennük. "Trianon néz be minden ablakon" - szögezi le a szerző, és ezzel a visszatérő motívummal magyarázza a nép és a hit fogyatkozását. Ahol pedig nincs nép, nincs hit, ahol a hajdani múlt emlékei a porba omoltak, oda már aligha köt bármi, csak a porladó csontok és felemás emlékek, onnan el lehet menni, megy is, ki hogyan teheti, a büszkébbje csak akkor, amikor pap kíséri a föld alatti faluba. Az átlagosnál nagyobb érzékenységgel megáldott vagy megvert egyén lírai rezdüléseit rezonátordobozként erősíti a közel negyed évszázada betöltött papi hivatás alatt szerzett tapasztalat. Amíg egy átlagos magánszemély például megél egy-két keresztelőt és részt vesz három-négy temetésen, addig a tíz bánáti falut szolgáló pap ezredik temetésénél tart, olyan településen is vannak hívei, ahol keresztelőt már nem tartanak, és arra készülhet, hogy neki kell eltemetnie a falu utolsó magyarját. Természetes ennél fogva versvilágának sajátossága és az átható empátia poétikai nyomatékosítása, a megszólítottság hangsúlyozása.
A kötet második, Csótány és reverendagomb című ciklusában témát és hangnemet is vált a költő, patetikus regiszterét a közvetlen élmény közvetlen retorikájú megidézésére cseréli. Itt is a pap költői szólama a hangütő, de már nem a Mindenhatóval folytat képzeletbeli párbeszédet, nem számol be az Úrnak a közvetlen környezetében zajló dúlásról és romlásról, hanem maga számára készít mérleget papként és emberként megélt mindennapjairól. Verse itt a fohászok ütemes, rímes, olykor megoldásaiban a keresetséget palástolni képtelen szóépítéseit, a csiszolás fogyatékosságait, mellettük az ismétlődések, nyomatékosítások, kiemelések retorikai alakzatait is elhagyva narratív formát ölt, rövid, képekké kristályosodó történeteket beszél el, miközben nem él szinte még hasonlattal sem, a költői képalkotás bonyolultabb alakzatait meg egyenesen kerüli. Itt mutatkozik meg igazán Bogdán József költői tehetsége, az élmény műalkotásba való transzponálásának adottsága nyomán ugyanis remek miniatűrök születnek. Azután visszaólálkodnak a versbe a hagyományos versképző alakzatok, de már nem döcögnek a rímek között a szavak, a mondatokat új minőség, az irónia lendíti, ami nyomán az előző ciklus pusztulás-élményének pátosza személyes keserűségbe vált: "Ismét temetni hívnak / az egyetlen utca nagy útra készülő lakosai, / hogy mint a vasútállomáson, / jegyeket lyuggassak / a menetrendszerűen közlekedő halál-vonatokra" (Temetni hívnak), illetve a hivatás és a magánélet közötti fölfokozott feszültség öniróniában csapódik ki: "én lenni nőtlen nem férfiatlan" (Lenni szárnytalan). Ezekhez a versekhez kapcsolódik a 3., Billegések című ciklus, amelyben vallomásosságuk nyomán egymáshoz simuló versekkel folytatódik a könyv, immár az emlékek felé fordulva, és a társtalanság meg a szeretetlenség egyéni és közösségi élményét nyomatékosítva.
A Kis versek című, 4. ciklusban haikuk és tankák sorjáznak, köztük nem egy remekbeszabott darab, például: "Egerészölyvpár / beszélget a piramis / jéghideg hegyén. // Porban fürdik egy egér, / még oly gyanútlan szegény." A távol-keleti költészeti forma eme magyar adaptációja során még rímet is kapott, ami számunkra közvetlenebbé teszi az élményt, és ilyen, az eredeti formáról leváló sajátosságot nyer a haikuk összefüggő sorából komponált vers is, amely a történet irányába haladva túllép a természeti kép és a bölcseleti tartalom hagyományos összekapcsolásán.
Az 5. és a 6. ciklus a teremtés himnusza, az előbbi a szülés, a születés, a gyermeknevelés, az anya-gyermek kapcsolat élménykörét igyekszik leírni, és ebben A legnagyobb csoda című ciklusban ismét megjelenik a túlcsorduló érzelem, mintegy ellensúlyozandó az élmény megéltségének hiányát, ami nem válik javára a versnek. A következő, Isten ékszerei című ciklus annak ellenére, hogy benne programszerűen verselte meg a költő a rovar- és madárvilág néhány faját - amivel nem egy szép szavunkat őrizte meg mindenkori olvasóinak -, az ötletesség, üdeség, a játékosság, a változatosság versbéli megvalósulásának példája, s nem csak a gyermekeket szólítja meg.
Az utolsó, 7., Adventi koszorú című ciklus hét verse egyházi témájú. De, miként Bogdán egyetlen verse se nem csupán morális és humánus, hanem egyben lírai és poétikus, ez a ciklus is fölül emelkedik témáján, és az egyetemesség felé teljesedik. A Szentévi beszédtől Szent Erzsébeten, az elvett magzatok lelki üdvén, Szent Margiton, Nepomuki Szent Jánoson át Az utcanő imájáig ívelő sor egybecsengő költői és erkölcsi üzenete, hogy az emberi létben "az irgalom és a szeretet a mérce". Nem csak Isten házában.
