A vers időszerűtlenségéről
Töprengések
Bizonyára nem vagyok egyedül azzal a gondolatommal, hogy a vers egyre inkább a szépirodalmi beszédmódok hátsóbb soraiba kényszerül, és talán azzal sem, hogy ennek a vers az oka. Nem az, hogy az egyáltalán szépirodalmat olvasók között feltételezhetően egyre kevesebb a verset (is) olvasó. A feltételezésekkel szemben nem árt a nagyfokú óvatosság, ám a több-kevesebb rendszerességgel, módszerességgel és különböző célcsoportban végzett, az olvasási szokásokra vonatkozó felmérésék eredményeinek ismeretében némi alapját azért látjuk annak a megállapításnak, hogy manapság már szinte senki nem olvas kortárs verset. Ezt mutatják a verseskönyvek példányszámai is. Beszélhetünk-e egyáltalán megjelent kötetről, ha az 100-300 példányban lát napvilágot? Az ilyen kiadványnak csak fél lába van, és jelentősége alig több egy esküvői meghívónál, vagy egy gólya-hír bejelentésénél, a szerző a teljes példányszámot szétosztogathatja barátai, rokonai, kollégái között, anélkül, hogy az bármi érdemlegeset jelentene az irodalom vérkeringése számára. A könyv csak akkor állhat teljes lábbal az irodalmi valóságban, ha bár megadjuk számára a lehetőséget, hogy eljusson a szakmához, a szerkesztőségekbe és a kritikusokhoz, irodalmi tényezőként pedig akkor képződik meg, ha olvassák.
Versek persze íródnak, a versalakú szövegözönből közlésre is kerül néhány, mégsem olvassák őket. S ezért, miként már utaltam rá, maga a vers a felelős, abbéli szándékából eredően, hogy más akar lenni, mint ahogy a regény is más akar lenni, mint amilyen egy évszázaddal ezelőtt volt, attól is, mint amilyen huszonöt évvel ezelőtt volt, és ugyanúgy, mint ahogy az elbeszélés és a dráma is más akar lenni, mint ami volt. Csakhogy, amíg például a regény képes meggyőzni arról, hogy akkor is regény marad, ha az egész helyett a részletet mutatja, ha belső világa nem konstruálódik, hanem dekonstruálódik, ha illúzió helyett dezillúziót kelt, ha a különböző látószögek által meghatározott világ-képét nem a nagyepika, hanem a napló, a levél, az emlékirat, a feljegyzés eszközeivel jeleníti meg, addig a vers esetében megbocsáthatatlannak tűnik a lényegétől, a költészettől való elszakadási szándéka. A korokon átívelő tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy a vers igazán csupán a költészetnek ad illő otthont, miként azt a magát műkedvelő írónak valló, a közvéleményben ponyvaszerzőnek tartott H. P. Lovecraft egyszerűen és közérthetően megfogalmazta: "a verses forma emelkedett ritmusai és egységes mintázatai elsősorban a költészetnek nyújtanak megfelelő közeget - amelynek lényege, hogy erős érzelmeket állít elénk élesen, egyszerűen, és főleg nem intellektuálisan ábrázolva őket közvetett, figuratív, képi eszközökkel. Ezért hát nem éppen bölcs dolog ezeket a ritmusokat és mintázatokat alkalmazni, mikor nem akarunk mást, mint kijelenteni, állítani, vagy prédikálni." Arról van tehát szó, amit Gyergyai Albertnek az esszére vonatkoztatott gondolata nyomán úgy definiálhatnánk, hogy a jó vers csak olyan élményről szólhat, amely csak költészetté alakulhat. A költészet soha nem jelent ki semmit, nem elemez és nem magyaráz, nem bizonyít és nem buzdít semmire se, "csupán ábrázol, kiemel, szimbolizál, megvilágít, vagy más módon kifejez valamely hangulatot vagy fontosnak érzett tárgyat" - miként ezt a műkedvelő író feljegyezte. Igaz, vagy száz évvel ezelőtt, az idő múlása azonban semmit se változtatott a költészet mibenlétén, csupán megjelenési formája, a vers sziporkázott millió lehetséges irányba. Alaköltései nyomán azonban mindvégig megmaradt versnek - amennyiben a költészetnek adott otthont.
Versek, verssé válni óhajtó szövegalakzatok - miként utaltam már rá - ma is születnek, felénk is születnek. Korábban a Híd gyűjtötte egybe időszakonként a vajdasági verstermésről áttekintést nyújtó Versek éve cím alatt poétáink alkotásait, amiért a kanonizált anyaországi kritika rend szerint alaposan el is verte a port a reprezentált alkotók zömén, egyben a Vajdaságban született magyar irodalmon is. Most a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat II. évfolyamának 5. száma hoz minden külön megjelölés nélkül egy vers-számot, ami azonban nem akar se versek éve, se antológia lenni, hanem csak közöl egy sor költőt, szülő- és lakhelytől, kortól függetlenül, ráadásul a szövegminőség tekintetében is komoly engedményekre utaló válogatásban. Azt persze túlzás állítani, hogy "minden külön megjelölés nélkül", hiszen az első belső borítón József Attila Születésnapomra, a hátsó belső borítón pedig Sziveri János Állat-világ című verse olvasható, a lapot pedig Sándor Zoltán főszerkesztő A költészet eufóriája című írása indítja, mindebből már csak gyanítható, hogy a lapszám témája a vers. Sokat mondó az összeállítás címe is, a Tétova hova-, ami arra is utalhat, hogy a költészet határmezsgyéjén egyensúlyozó vers megszólalásával szembesülhet a mindenkori olvasó, valami olyan képződménnyel, amiről még nem dőlt el végérvényesen hogy költészet-e már, vagy még nem az. Miként ez lenni szokott, egyikre is, másikra is akad példa. Többnyire arra, hogy a vers távolra rugaszkodik a költészettől, mintha az valamiféle anakronisztikus jelenség volna. Pedig csak a képi, figuratív eszközökkel közvetített érzelmek, benyomások, képzetek ritmikus ismétlődések sorozatában való megjelenítéséről van szó, ami önmagában nem anakronisztikus, ráadásul csak olyan tárgy válhat a költészet tárgyává, ami csupán a költészet útján fejezhető ki. S csak még egy mondat az utalásokról: a költészet és a vers egymás közti viszonya felőli bizonytalanságra utalhat a főszerkesztő kissé didaktikus, de részleteiben megkapó bevezetőjének két félmondata: "- vajon mi értelme ilyeneket írni? [-] - Maga nyilván nem érti-"
A válogatás nyújtotta kép panorámaszerű, s miként a legtöbb panorámában, itt is kilóg egy-egy oda nem illő részlet a harmonikusan egymáshoz illeszkedő elemek közül, de ezekkel együtt teljes a kép. Ráadásul irodalomtörténeti jelentőségű is a lapszám, hiszen az egyik szerző itt álnév alatt közölte néhány - nem lényegtelen: kiváló - versét, amelyek közül pár szinte ugyanabban az időben megjelent a saját neve alatt kiadott válogatott versei között, vagyis a Sikoly akaratlanul lerántotta a leplet egy írói álnévről.
A költészettől a poénra hegyezett verseken át a vizuális kísérletekkel is kacérkodó szövegkísérletekig ívelő alkotások között a folyóirat gyakorlatának folyományaként több fordítás is olvasható. Tulajdonképpen ezekkel van gondom. Az eredeti szövegek hiányában ugyanis ellenőrizhetetlen a fordítás minősége. Olyan szövegkörnyezetben azonban, ahol a Poetika mikrobajke címet A mikromese költőisége-ként fordítják, nem pedig A mikromese poétikájá-nak, könnyen elképzelhető, hogy Az arktiki pékek dala című versnek valójában az Északi Sarkkört benépesítő pékekhez lehet inkább köze. Azt azonban végkép képtelenség kideríteni, hogy az ugyancsak fordításban közölt Hat haiku közül miért nincs egyiknek sem - a három sorba való tördelésen kívül - semmi köze a haiku formához: a költő ironizált-e ennyire formabontó módon, mondjuk az ún. nyugati haiku nyomán a formával, vagy a fordító számlájára kell írnunk eme szabadosságot.
