Munkáját azért említem kritikaként, mert értékítéletet fogalmaz meg ("A kilencvenes évek, s vele az ezredév eleje magyar irodalmának prózája fáradt és lassú, átmeneti állapotú"), folyamatokra figyelmeztet ("a nagy mai magyar [alig létező] regényirodalom [-] ténylegesen nem akar nagy lenni. Vagy [-] nem is regény akar lenni. Töredék akar lenni, napló, novella, meg feljegyzés, családtörténet meg legenda. Kis nagy regény akar lenni."), leírja a mai irodalmat ("A történelmi alakzatok regénybeli újragondolása és az archetipikus elbeszélői rendszerek újrafelhasználása sajátos írásművészetet eredményezett napjaink irodalmában. E sajátosság, miközben megtartja a posztmodern végtelen jellemző alkotóelemeit, hátraarcot mutat a XX. századnak és a XIX. századiság szimulákrumát teremti meg."), és a leírás alapján minősít ("Valami után és közben vagyunk."). Ha ehhez hozzáfűzöm, hogy mindezt az alig másfél oldalas Előszóban teszi, nyilvánvalóvá lesz, hogy Bombitz Attila céltudatossága kiválóan átgondolt, megjelenítő erejű éles fogalmazással, hatalmas ismeretanyag áttekintésével párosult.
Annak megértéséhez, hogy miért éppen a hiány poétikájára, vagyis arra összpontosít a Magyar prózaszeminárium, hogy a "nyelvtelen és gondolattalan" jelenben miként lehet érvényes irodalmi elbeszélést létrehozni, hosszabban kell idéznem a szerzőt. Kérdéseit például: "Felfedezted-e önmagadban a hiányt? Felismerted-e a szövegeken, a beszédekben a korszak álhomlokzatát? Mi a hagyományod egy törésvonalakkal teli kulturális térben? Rendelkezel-e megfelelő reflexivitással a sajáton belül is idegenné lett létformában? Van-e kapcsolódási pontod más terek, idők, mentalitások befogadásához, vagy azok legitim elhatárolásához?", vagy válaszai egyikét: "Sándor Iván regényei azért jelzésértékűek egy centrumát vesztett és centralizáltságát csupán offenzív kánonképzéssel megoldani tudó kulturális felépítményrendszerben, mert szerves anyagukká (önmagukká) képesek változtatni a posztmodern és a dekonstrukció elméleti jelszavait, s az ezeket időközben leváltani készülő kultúratudományos paradigmák nézőpontjait." Ezzel kapcsolatban idézhető a Baka István prózájával, kisregényeivel kapcsolatos megállapítás is, hogy a szerző úgy lépett túl a posztmodernen, hogy tulajdonképpen soha nem is volt benne, mégis inkább egy másik szövegrészt idéznék. Annak szemléltetéséül, hogy miért tér többször is vissza a szerző a kánonképzéshez, a kanonizációhoz, és miért tulajdonít neki negatív hatást, és az ugyancsak kánon-ellenes kritikushoz, Elek Tiborhoz hasonlóan miért utasítja el ezt a kirekesztő-beemelő alakzatot: "A magyar kritikai olvasás, különösen a határontúliság mindent egybemosó példázatosságával, ugyanakkor az össznemzetiség kirekesztő-elhatároló kanonikusságával képtelen kitapintani a sajáton belüli idegenség feszültségét. Minden egyes könyv, érkezzék bármely vidékről, tartalmazzon bármiféle periférikus érzékenységet, ha szerencséje van, beleolvad a centrum kánonjába." Egy (két, több) kánon mellett azonban egy másik (harmadik, sokadik) kánonnak is van létjogosultsága, a kánonból kiszorult, vagy azt elhagyó műveknek is van/lehet számottevő irodalmi jelentőségük, amihez most ne értsük hozzá a siker nehezen definiálható fogalmát, vagy a népkönyvvé válás természetrajzát. Bombitz Attila könyvében arra figyel, hogy a posztmodern után, illetve annak valamiféle elutasítása során miként foglalnak teret a hagyományos beszédmódok, milyen átírási lehetőségek biztosítanak számukra alkalmat a terület(vissza)foglalásra, nem utolsó sorban az olvasó visszahódítására, illetve, hogy ezekben az újraalkotott hagyományos beszédmódokban nyelvileg miként építhető fel a történetet megélő/elbeszélő szubjektum, amely széles skálán ölthet alakot, kezdve például a Závada Pál könyveiben megképződő hagyományomlás és pusztulás ábrázolásától Esterházy Péter Harmonia celestis című művéig, amely "az összhang, a kölcsönös megértés és a béke regénye; ellentét nélküli, barátságos jó viszonyt teremt dolgok, világok, mondatok között", s köztük még - a könyv tanulsága szerint bár még tíz -, de mindenképpen számos, egymástól elkülönböződő alakzatban.
