Gönz László
A lélek visszajár

Szent István napján megtartották Alsólendván a szentmisét. Nem volt az oly meghatóan fenséges, mint egykor, amikor még a régi plébános misézett, de a harmincas évek elején a magyar lakosság számára így is nagy örömet jelentett. A környékbeli falvakból százával érkeztek a hívek a városba. Az új plébános Szent István személyét, a magyar nemzet érdekében kifejtett államalapító munkásságát csak felszínesen érintette. Inkább a szentté avatás körülményeiről, annak fontosságáról beszélt. A hívők zöme mégis könnyes szemmel hallgatta végig a prédikációt.

A szentmise után a tömeg hosszan a templomtéren maradt, amint azt már ilyenkor megszokták. Néhány sátor alatt mézeskalácsokat, szentképet és néhány, a falusi háztartásban használt portékát kínáltak az árusok. Minden elárusító magyarul is beszélt, habár többnyire nem voltak magyarok. Ketten a horvát vidékről utaztak ide lovas fogattal, talán száz kilométernyi távolságból, ők bizonyára a városban várják meg a szeptemberi szentháromsági búcsút is. A szentháromsági búcsúnak akkoriban még rendkívül nagy volt a jelentősége. Korábban az egész Zala megye nyugati része ide zarándokolt. A háború után is még nagyon sokan látogattak a város feletti Szentháromság kápolnába, hogy megnézzék Hadik Mihály múmiáját.

László és Mariska is néhány percig a templom előtt időzött. A legnagyobb fiú, Lacika otthon maradt a kisebb leánykával. A másik három gyerek ott szaladgált körülöttük. Józsika odasompolygott édesanyjához, és halkan a fülébe súgta, hogy kér egy mézeskalácsot. Mariska tudta, hogy a kevés pénzüknek megvan a helye, ezért szomorúan megjegyezte, hogy sajnos most nem lehet. A nyolcéves gyermek sírva fakadt. A kétéves leányka is sírni kezdett, mert meghallotta, hogy mézeskalácsról van szó. Tudta, hogy milyen finom az, hiszen édesanyja naponta elmesélte nekik a mézeskalács házikót a Jancsi és Juliskából.

- Miért sírsz Józsika? - kérdezte László értetlenül a kisfiától -, hiszen mindjárt indulunk haza.

- Édesapa, kérek szépen egy mézeskalácsot, de édesanyánk azt mondta, hogy most nem lehet - panaszkodott a kisfiú. László szíve összeszorult. Pénz azonban nem volt nála. Azt a néhány érmét, amit a kabátja zsebébe tett, a perselybe dobta. Magához szorította Józsikát, majd a karjába emelte.

- Figyeljél rám! Tudod, hogy szegények vagyunk, de én akkor is megígérek neked valamit. Már csak két hét van hátra a szentháromsági búcsúig. Ott mindannyian kaptok tőlünk egy mézeskalácsot. Ott sokkal szebbek lesznek, mint ezek itt - szólt László a fiúhoz.

- De a pajtásom, a Peti is most kapott, nem tudna valahogy édesapa ma venni egy kis mézesparipát? Csak nekem, a testvéreimnek meg majd a Szentháromságnál.

- Nem lehet fiam, mert nincs egy parányi pénzem sem. A búcsún ti fiúk szép lovat kaptok mézeskalácsból, a kislányoknak meg szív alakú mézeskalácsot veszünk, rendben van?

- Rendben van - válaszolta csendesen a fiú.

Hazafelé menet Mariska az édesanyjával beszélgetett. Nem laktak ugyan távol egymástól, de a napi teendők annyira lekötötték, hogy hetente csak egy­két alkalommal találkoztak. László meg - Józsika kezét fogva, a nagyobbik kislányt pedig a másik karján cipelve - Virág Vendel bácsival társalgott. Csak lassan tudtak haladni, ezért a templomból hazafelé tartók közül többen elkerülték vagy elérték őket. Amire apósa házához értek, már nagy csoport ember volt együtt. Vendel bácsi eltartotta beszéddel mindannyiukat, ugyanis a kis emberke nagyon szeretett beszélni. Becsületes, szorgalmas volt, azonban a mondókáiban "lódítani" is szokott. Egyszer azt mondta, hogy a tehenek legeltetése közben a bicskájával olyan pálcát faragott, amely egyszer kígyóvá változott. A gyerekek izgalommal hallgatták a hatvanadik életévén már jóval túl járó embert, a felnőttek meg jókat kacagtak ilyenkor.

- Tudjátok, mi történt velem most már néhányszor a kanizsai úton? Az ember el se hinné, ha nem élné azt meg a saját bőrén! - kezdte ismét mondókáját Vendel bácsi. Egy fővégi suhanc legény gúnyolódva megkérdezte:

- Bizonyára szarva nőtt a disznónak, vagy talán a tyúkok kukorékoltak?!

- Ne viccelődjél velem, te gyerek. A leányom is velem volt a múltkor, ott ült mellettem a szekéren, tőle is megkérdezheted - mutatott rá a mellette gyalogló leányra. A kamaszkorú leány csak a vállát rázta, nem felelt.

- A feleségem örökölt egy kis földet Völgyifaluban - folytatta Mihály bácsi. - Én a tehenes fogatommal két órát használok, amíg lassan odaérek a birtokhoz. Ezért rendszerint már nagyon korán reggel elindulunk, és csak alkonyat után, este jövünk vissza. Így a munkából sokat el tudunk végezni - mesélte a történetet az idős ember. - Amiről beszélni akarok, az meg első alkalommal úgy történt, hogy amint elhagytuk a völgyifalusi temetőt, egyszer csak egy magas, sötét alak mellettünk termett, köszönt illendőképpen, és nagyon csendesen megkérdezte, hogy felülhet­e a szekérre. Azt mondtam neki, hogy szívesen felvesszük a szekérre, hiszen a mi teheneink mindig jó húsban vannak, elbírnak azok kettő helyett három embert is. Először beszéltünk erről is, arról is, én elmeséltem neki a napi munkánkat. Ő csak rövid, nagyon halk szavakkal felelt vagy kérdezett tőlem valamit. Amikor én megkérdeztem tőle, hogy hová megy, azt felelte, hogy Alsólendváig tartana velünk, mert ott van dolga. Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, ezért arról faggattam, hogy késő este egy úr, mert azt mindjárt láttam, hogy az volt, ugyan miért botorkál egyedül a sötétben. Erre a kérdésemre nem válaszolt, csupán - amikor megkérdeztem tőle, hogy hová való - annyit mondott, hogy nagyon messziről jött. Nem tudtam mire vélni ezt a nagy titokzatosságot, ezért tovább faggattam. Először nem nagy sikerrel. Arra is nagyon ügyelt, hogy a kendőszerű ruhaformával takart arcát ne nagyon láthassam. Talán félt, hogy megismerem?! Nem tudom. Egy idő után aztán abbahagytam a faggatást, majd hosszú csend következett. Töprengtem magamban, hogy még baj lehet ebből az egészből. Hátha valami kém vagy tolvaj, hiszen tudjátok, hogy az ilyenből mennyi akad manapság. Egyszer csak magától megszólalt halkan az én utasom, és azt mondta, hogy ő bizony jól ismer engem. Erre mintha megkeményült volna bennem a vér. Ő mindjárt látta kétségbeesésemet, ezért nyugtatni kezdett, hogy ne féljek, hiszen nem akar ő nekem semmi rosszat. Csak az út fáradalmait kívánja megkönnyíteni. "Jól van hát", válaszoltam neki, "de ha ismer engem, és őszinte a szándéka, akkor miért nem mondja meg a becsületes nevét?" Erre a kérdésemre nem válaszolt, hanem másra terelte a szót. Megkérdezte, hogy "az emberek körében milyen hangulat uralkodik? Lázadnak­e a magyarságot elnyomó politikával szemben?" Mivel nem tudtam, hogy kivel beszélek, féltem a kérdéseire válaszolni. Azt mondtam neki, hogy én bizony nem tudom, mi a helyzet a politikában, én becsületesen megteremtem a családom kenyerét, iskolába és templomba járatom gyermekeimet, és nem törődöm én a hatalommal. Engem eddig még nem bántott senki, én nem mondhatok róluk semmi rosszat.

- Mit akart akkor hát az ember? - kérdezte türelmetlenül László sógora, aki közben ugyancsak csatlakozott a hazafelé közeledő csoporthoz.

- Addig­addig beszélgettünk, hogy azt találtam neki mondani, hogy én egyre jobban megismerem őt a beszéde alapján. Pedig valójában nem volt igaz. El sem tudtam képzelni, kiről van szó. Miért, miért nem, azt máig sem tudom, azonban amikor Alsólendvához közeledtünk, az én utasom arról kezdett beszélni, hogy Isten már nem nézheti soká ezt a szenvedést, ami a nyomorult magyar népet érte. Nemsokára történni fog valami rendkívüli. Ezért mindenki készüljön fel azokra az időkre, amikor beköszönt a változás órája. Szavai egyre varázslatosabbak lettek, mintha jövendölt volna. A világ végéről is kezdett beszélni, de én az egészből nem sokat értettem - a leány meg amúgy is elaludt a szekérben -, mert végig annyira halkan suttogott, hogy alig tudtam néhány szavát elcsípni. Amikor megérkeztünk a városba, egyszerre csak azt mondta, hogy ő hamarosan megérkezik. Erre azt válaszoltam neki, hogy korábban még arról beszélt, hogy nem ide való, most meg egyszerre hazaért. Erre először nézett közvetlenül felém, szemei felcsillantak. Fehér kesztyűt vett elő a zsebéből, és a nyári estén az ujjaira húzta. Valamivel hangosabban mondta, mintha még most is hallanám: "Virág bácsi, maga jó ember. Az Isten segíteni fog magán. Tudja meg azonban, hogy én azért érkeztem most már meg, mert közel van a temető. Ott van az én otthonom. Én nem vagyok már az élők sorában, az Úr a halottaimból küldött vissza, hogy szolgálatot tegyek neki. Valamikor itt a városban voltam pap, ezért én magát jól ismerem. Isten vele!" Miután ezt kimondta, mintha a föld nyelte volna el. A temető legalább húsz lépésnyire van a főúttól, de a következő pillanatban már nem láttam. Igaz, én még arra se mertem nézni. Reszkettem, annyira féltem. A leányomat ébresztgettem, hogy könnyebben legyek úrrá a félelmemen, azonban ő mélyen aludt.

Többen hangosan felkacagtak az elmondottak után. Vendel bácsi szemrehányóan nézett rájuk és mormolt valamit magában.

- Árulja el, honnan szedi ezeket a meséket - kérdezte gúnyosan a Varga Pali. - Magának az ember egy szavát sem hiheti el, habár annyira komolyan mondja el a bolondságait, hogy még a szeme sem rezdül meg. Én a gyermekeimnek mindenképpen meg fogom tiltani, hogy a közelébe járjanak.

- Bolondos vagy te, Pali - válaszolta az idős ember. - Hát miért hazudnék én nektek, hiszen abból semmi hasznom sem származik. Én ma is a szent áldozásnál Krisztus testét magamhoz vettem, betartom én az Úr parancsait és a szentségeit. Nem mondom, hogy a gyerekekkel nem szoktam viccelődni, nekik tréfás történeteket mesélni, azonban azt még hadd mondjam el nektek, hogy amit eddig elmondtam, az még nem az egész, mert mások is voltak ilyen hitetlenek és gúnyolódók mint ti, és hitetlen tamáskodásukat később meg is járták.

- Mondja csak nyugodtan tovább a történetet - kérte László, aki az izgalmas beszéd közben elfeledte az ölében szundikáló gyermek testi súlyát, és pihenés nélkül követte a leginkább neki beszélő Virág Vendelt. Időközben Mariska is hozzájuk társult.

- Hát az történt, hogy bármennyire féltem is, nekem megint csak el kellett mennem a völgyifalusi mezőre, és ismét találkoztam a sötét kabátot viselő, az arcát kendővel eltakaró pap lelkével. Hogy csak a lelke volt­e, arról valóban nem vagyok meggyőződve. Hozzám ugyan nem ért, amikor ismét felült mellém a szekérre. Tehát másodszor már korán reggel, odafelé menet állt mellénk az alsó temetőnél, és utazott velünk a völgyifalusi temetőig. Nagyon féltem tőle, azonban nem volt mit tennem, hát mondtam neki, hogy csak üljön a szekérre. Próbált megnyugtatni, mert látta, hogy félek. Elmondta, hogy tőle nem kell rettegni, ő nekem semmi rosszat nem akar. Arra azonban megkért, hogy különösebben ne beszéljek ezekről a találkozásokról. Harmadszor még aznap este, hazafelé jövet találkoztunk vele, amint a temetőnél ismét mellénk szegődött. Azt egyszer sem láttuk, hogyan került a szekérhez, hogy a sírból mászott­e ki, vagy az égből hullott­e le, de valahogy mindig ott volt. Akkor ő is mintha nyugtalan lett volna. Meg is kérdeztem tőle, hogy nem én okoztam neki valami kellemetlenséget, de ő erre csak a fejét rázta. Elmondta, hogy néhány alkalommal már más szekerét is igénybe vette, és már kétszer is várta őt egy legénycsoport, akik nem hiszik el, hogy ő egy túlvilági ember, és el akarják rántani a nótáját. Ő viszont nem szeretne ilyen összetűzésekben részt venni, neki más a küldetése. Amikor a következő faluhoz közeledtünk, egyszer csak három fiatal legény állott elébünk. Mindjárt láttam, hogy részegek. Zajosak voltak, és rám ordítottak, hogy nem láttam­e arra egy lelket kószálni. Amire aztán nagyot kacagtak. Én hirtelen csak annyit tudtam mondani, hogy a völgyifalusi mezőről megyünk haza, és nagyon fáradtak vagyunk. Hagyjanak bennünket békében. "És az kicsoda maga mellett?" - kérdezte az egyik nagytermetű legény. Erre a feketébe öltözött úr felállt a szekéren, és azt mondta a fiúknak, hogy menjenek tovább az útjukon, és ne háborgassák a becsületes emberek nyugalmát. Több se kellett azoknak. Azonnal a szekér másik oldalára rohantak, oda, ahol a pap akkor már állt, és kiabálni kezdtek feléje becstelen szavakat. Ő még akkor is nyugodtan szólt hozzájuk, és figyelmeztette őket, hogy nagyon megbánják, ha nem hagynak fel ezzel a hóbortos viselkedéssel. A tudtukra adta, hogy ő az, akit keresnek, és mivel látták őt, hát térjenek nyugovóra. A fiúk egyike a szekér mellé ugrott, amire a tehenek megriadtak, és szaladni kezdtek. Az úr leugrott a szekérről, és szépen megragadta az egyik tehén kötelét. A két állat arra megállt. Majd a három legényhez lépett, és rendkívül gyors mozdulatokkal, erős ütésekkel leterítette őket. Az egyik fel próbált még tápászkodni, de őt az út menti árokba lökte. A nyöszörgő legényeket otthagytuk, mivel különösebb bajuk nem eshetett. A pap visszaüt mellém a szekérre. Egészen a városi alsó temetőig egy szót sem szólt hozzám, és én sem tudtam semmit mondani. Amit láttam, annak alapján nem tudom megítélni, hogy a léleknek volt­e olyan nagy ereje, vagy a megboldogult teste is visszajár­e? De amit láttam és átéltem, az örök időkre az emlékezetemben marad.

- Vendel bátyám, mikor megy leközelebb a völgyifalusi birtokra, mert szívesen elkísérném magát oda? - kérdezte a hallottak után László. Még mielőtt az ember bármit mondhatott volna, Mariska rimánkodva fordult urához, hogy ne tegyen már ilyet, hiszen neki családja van. Meg hát nem olyan embernek ismerte meg őt, aki szereti a veszekedést. László megnyugtatta, hogy ő nem azért kíván Vendel bácsihoz csatlakozni, hogy annak az ismeretlen embernek ártson, hanem Isten áldását akarja tőle kérni. Valójában más motoszkált benne, amiről azonban nem kívánt beszélni.

- Most már csak szeptemberben megyek el, hogy a kevés tököt, ami megtermett, hazaszállítsam - mondta Vendel bácsi. Velem jöhetsz, ha akarsz, majd átszólok hozzád az indulás előtti napon. Ezzel elköszöntek egymástól, mert Lászlóék közben hazaérkeztek.

(Az Olvadó jégcsapok című regény egyik fejezete, amely a Pannónia Könyvek gondozásában jelent meg Pécsett, 2003-ban.)