A labirintus
Avagy amikor megáll az idő
- Szeretek élni - mondta a kedvenc hősöm, és röhögve lőtte főbe magát.
- Gratulálok! Ma nagyot alakított - szólt ujjongva az egyik arkangyal, kezében a felmosóronggyal, gyengéd mozdulatokkal törölgetve az áldozat halántékát. Azt hiszem, becsületes munkát akart végezni. Mindez olyan váratlanul és gyorsan történt, hogy én ennek az epizódnak, akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, mert éppen szerelmes voltam, és kissé paranoiás. Állandóan kártyát vetettem, tűzben égtem, testemben fokozatosan oldódtak az édeni gyümölcsnedvek, kusza mozdulataim révetegen csúsztak szét, szívem megcukrosodott akácméz állagúvá módosult, amit persze mindenki, jóhiszeműen, egyre felmelegíteni, felolvasztani akart, mert ilyen állapotban, állították, bizony nem kell senkinek. Untam. Vártam őt, és zavart, hogy nem jött, nélküle, pedig nem tudom megfejteni a keresztrejtvényt. A szavak nem fértek el a kockákban, nem jutott eszembe a "felfokozott vérnyomás az erekben" idegen szóval kifejezve, a Casablanca c. film főhőse, a "képzeletben létező" latinul. Pedig erősen koncentráltam, cigarettafüstbe ájult szemekkel kerestem a megfelelő válaszokat, sikertelenül.
Úgy tűnt, kárba veszett a napom. Felháborodottan vettem tudomásul, teljesen feleslegen koplaltam hetekig, hogy magamra erőltethessem a mélyen dekoltált, zavarba ejtően szűk, bíborszín ruhát, hintettem aranyport a szemhéjamra, festettem cinóberpirosra ajkaimat, húztam áttetsző selyemharisnyát, vágattam le rövidre, könnyeimmel küszködve, én bolond, hosszú, kékes fényű hajzuhatagomat, mert az már neki unalmas. Korgó gyomorral arra gondoltam, milyen különös dolog is az elvárás két ember viszonyában. A gyengébb szorong? Én szorongok? Én azért szorongok, mert én vagyok a gyengébb? Ez egy labirintus? Én Ariadné lennék, aki omlatagon és bájosan gombolyítja a fonalat? Most már csak az a kérdés vajon Théseus vagy a Minotaurus az, akire várok?
Mindegy, teljesen mindegy. Lényegében mindjárt szétszakad a zipzár az oldalamon, és nyugodt szívvel letéphetem ezt a förtelmes ruhát, amiben ha jobban belegondolok, úgy festek, mint a giccsparty győztese. Nyilvánvalóan csakis azért vettem föl, hogy neki tessek, erre ő nincs sehol! Levetem és megszabadulok vele együtt az egómtól is. Legyőzöm, intrikusan, fondorlatosan, nőiesen, mint ahogy egy középkori, francia regény szereplője tenné.
Sok butaság jutott, akkor eszembe. Nem véletlenül, hiszen a várakozás feszültségétől teljesen megőrültem. Már arra is gondoltam beveszek némi nyugtatót, aztán eszembe jutott, hogy nem bírom. A múltkor is olyan szörnyű kényszerképzeteim lettek tőle. Napokig úgy éreztem, hangyák mászkálnak a fejemen.
Talán, mégsem mindegy. Képtelen vagyok közönyös lenni és te nem jössz és nem értem és esküszöm, nem érsz annyit. Hogy mennyi az annyi? Pontosan egy gramm eszencia, egy gramm létlényeg, amiért érdemes gyermekké törpülni, lázadóvá nőni, ateistaként begyógyítani Krisztus sebeit, Szisziphoszként követ görgetni. Megnemszületetté tisztulni.
Másnap hányingerre ébredtem. Kihánytam az összes idült lelki zavart és hallucinációt, az összes alvadt édeni gyümölcsnedvet, minden megfejtetlen keresztrejtvényt, a labirintust a hőseimmel.
Az abszurd fal is kihűlt bennem. Önmagától. Esetleg a rossz vérkeringésem is közrejátszott.
- Gyere, táncoljunk! - szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.
- Nem - ráztam a fejem, éreztem későn jött.
- Muszáj - akaratoskodott.
- A kávé is kihűlt, meg.- néztem zavartan.
- Hipertónia, imaginárius, Humphrey Bogart - szavalta.
- Nem érdekel a megfejtés! - mondtam egykedvűen.
- Dehogynem! - nevetett diadalittasan.
- Éhes vagyok. Nagyon. Megyek a konyhába. - sóhajtottam belátva, hogy a helyzet tragikomikus.
Miközben a csemegeuborkát rágcsáltam, hallottam hogy, csukódik a kapuajtó. Ezt akartam volna? Merengésemből a szomszéd szobából beszűrődő moraj zökkentett ki.
- Szeretek élni - mondta a kedvenc énem és röhögve.
- Gratulálok! Ma nagyot alakított - táncolt egy kifogástalan ritmusérzékű arkangyal.
