A doboz
Nyár volt mikor csipkebogyót tűzött a hajamba:
- Nézz a szemembe! - mondta, és én nem tudom, miért kapaszkodtam tekintetemmel görcsösen a falon lévő festménybe. Tetszett, hogy hasonlít A sárga Krisztusra. Aztán eszembe jutott Kondor Béla meg az aszkéták .Misztikus és megmagyarázhatatlanul bizarr örvény erejét éreztem a torkomban. Logikusnak tűnt védekezési mechanizmusként beépíteni néhány ártatlan, réveteg aszkétát belső kis elefáncsontdobozomba, ami kellőképp volt megmunkálatlan ahhoz, és valószínűtlenül üres hogy sikerüljön különösebb erőlködés nélkül befalazni a meglehetősen giccses lábaskék bársonyborításba. Akkoriban a bélésre voltam a legbüszkébb. Egyedinek és varázslatosnak láttam, olyan bővízű és tiszta folyónak hittem, amit hatalmas zöldlombú fák, fagyöngyök rejtenek el avatatlan szempárok elől.
- Mert a szem a lélek tükre?- kérdeztem gúnyosan, mert éreztem kissé hosszúra nyúlt az intermezzo. Igyekeztem lezárni a múltbéli események elemzését. Szegény, megsértődhetett, hogy így elkalandoztam. Kiengesztelésképp alázatosan, kissé torz mosollyal a szigonyokat fürkésztem a tekintetében, találgatva, hogy vajon melyik a legélesebb. Életlen ez mind. Azért próbáltam elhitetni magammal, hogy van értelme annak, hogy itt ülök.
- Itt akarsz hagyni! - nézett rám bágyadtan, s most már biztos voltam benne, a szigonyokat füstüveges vitrinbe zárta: nincs benne vadászösztön. Nem, hát ez nem kell nekem. Szegény, egész testében remegett, mégis képtelen voltam megszánni egyre csak A Sárga Krisztusra gondoltam meg az aszkétákra. Próbáltam elkerülni epekedő pillantását, a rám nehezülő lélegzetvételét, ami idegesítően súrolta a nyakszirtemet. Aztán láttam magam előtt az elefántcsontdobozt, ami kong az ürességtől, leszámítva azt a néhány fiktív vackot. Nem is értem, mit kéne beletennem? Talán majd Októberben, ha lesz a búcsú, veszek bele törökmézet. A másodpercek hosszúak és nyirkosak voltak. A hallgatás kissé kínos volt, eszembe is jutott , hogy mondanom kéne valami jópofát, persze az méltatlan lett volna vele szemben. Elárulnám magam. Beleharaptam hát a csipkebogyóba, éhes voltam, dühös, feszült, hogy lehetetlen helyzetbe sodortam magam ismét. A harag, amit ösztönszerűen tápláltam iránta, megakadt a torkomban, akár egy falat kenyér, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudtam.
- Megyek - mondtam egyszerűen, kereken.
Mintha űztek volna, úgy rohantam el tőle, de pár méter után megkönnyebbülés helyett zavart éreztem, közöny helyett hiányt, biztonság helyett vértezetlenséget. Tudtam, már mikor otthagytam, hogy a markában felejtettem valamit, amit én is csak úgy loptam és naivan, soha senkivel nem akartam megosztani. A csipkebogyó húsának fanyar íze is elillant. Nem maradt más, mint a molyrágta nosztalgia meg a naftalinos emlékfoszlányok, pár elgurult gesztenye, Mozartra emlékeztető dallam.
Most ősz van. Piros, meghatározhatatlan térben ülünk ketten. Akár a szobám is lehetne, de teljesen lényegtelen. Ő mereven néz, talán nem is engem. Azt, hiszem megbocsátott.
