Multimediális művészet
A kelet-európai arc, álarc, harc, kudarc, arcnélküliség, arctalanság, karc, rézkarc, farce stb. és ikonográfiájuk, szubjektív prizmán keresztül szemlélve
Reflexiók Szombathy Bálint december folyamán az újvidéki Kortárs Képzőművészeti Múzeumban bemutatott retrospektív kiállításáról, az ugyanott szintén december folyamán bemutatott, kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött Szombathy Art című, szintén retrospektív esszékötet/album megjelentetése és bemutatása, valamint a cikk írójának szubjektív gondolatai, melyeket Szombathy opusa felvet, természetesen - részben determinált - személyes pszichológiai profiljának rácsozatán keresztül
Minden válogatás csonka és esetleges, minden kissé nyitottan hagyott, hermetikusabb vagy szándékoltan többértelmű alkotás; a befogadó személyes mitológiája, műveltsége, kora, intuíciója, szenzibilitása, kulturszociológiai miliője, sőt pillanatnyi hangulata befolyásolja mind az egyes alkotásszériák, mind a harminc-egynéhány évet átfogó alkotói opus kivonatát megtekintve pozitív, negatív vagy semleges értékelésére, feldolgozására, a szemlélő gondolati, érzelmi, vagy verbális reakcióira is kihat. Szerénységem - mivel a könyvek, a zene, a Milka csokoládé, a cizellált magyar nyelvkincs virtuozitása iránti hódolat stb. mellett az impresszionistáktól máig húzódó képző- és multimediális művészet az egyik gyengém, valamint több kódrendszer kontár ismerője vagyok, nagyon értékesnek és fontosnak tartom mind a kiállítást, mind a könyvet, és egyedül azt fájlalom, hogy a - részben katalógusnak szánt - kiadvány nem jelent meg Vajdaságban magyarul, de ez - belekalkulálva a beszűkült piacot, a notórius szegénységet, az általános apátiát és sajnos, a mindig is létező (és egy fokig valóban szükséges), de az utóbbi időben fokozottan egyre inkább a rurális, múltba forduló és a kortárs, sőt, egyáltalán, a technika és az életforma változásait figyelembe vevő, és arra kizárólag még nagyobb befelé fordulással reagáló nagybetűs nép (természetesen nem lehet generalizálni, de az avantgárd-modern-neoavantgárd-posztmodern-posztavantgárd, underground, alternatív, glamour vagy szándékosan szegényes stb., de lényegében véve a mű feldolgozásához egy minimális toleranciát, nyitottságot, alapműveltséget és energiát igénylő kortárs művészet (itt nem a kommerszre gondolok) iránti érdektelenség, néhány unatkozó ember okoskodó, úri huncutságnak tartott, az ilyen kulturproduktumokat kimondottan ellenségesen fogadó réteg alkotja az átlagemberek zömét, ami már a pszichológusok, szociológusok, politológusok. stb. birodalma). Persze, minden kultúra rétegkultúra, így Szombathyié is egy jól körülhatárolható közeget céloz meg, azt a közeget, amely a vajdasági magyarságnál a kilencvenes években vagy kivándorolt, vagy visszahúzódott, vagy egyszerűen csúf metamorfózisként (általában önhibáján kívül) önmaga karikatúrájává alakult át, ennek az állításnak a magyarázata azonban meghaladja a cikk kereteit, szerénységem csak annyit fűzne hozzá, hogy noha komoly könyv- és CD-kollekcióval rendelkezem, foltozott harisnyában és kínai gyártmányú alsóneműben írom ezeket a sorokat, és én sem engedhetem meg magamnak rengeteg fontos könyv, folyóirat, CD vásárlását, illetve egyéb művészeti produktumok megtekintését.
Visszatérve Szombathy alkotói konglomerátumára: harminc-egynéhány év nagy idő, sok társadalmi, politikai és kultúrpolitikai, kultúrtörténeti és művészeti irányzat, trend, Zeitgeist vonult végig művészetünk egén, hiszen (a Ji-King szavaival élve) minden változik, kivéve a változást. Vagyis az ebben a harmincegy-néhány évben elképesztő változások történtek az élet minden területén, Szombathy azonban az egykori lázadó hippiből komoly neoistává (a gyengébbek kedvéért: ez egy magyar-kanadai fogantatású, de a világ nagyobb kulturközpontjaiban ismert és elismert művészeti irányzat, ízlésvilág, viselkedésmód, életszemlélet, sőt életforma) és kitűnő grafikai szerkesztő, majd végül szinte kétségbeesetten direkt, a politikai művészetet az akkori - és részben sajnos ma is egzisztáló - politikával szembeni, a totalitárius, xenofób, gyűlölködő kilencvenes évek jugoszláv politikája iránti felháborodás és elkeseredettség lecsapódása, valamint az egész elmúlt élete/életünk átértékelése (egyes pszichológusok ezt a "térképek átrajzolása" terminusával jelölik), a valamikori és a mai életünk, értékrendszerünk, világunkról és önmagunkról alkotott fogalmaink és álláspontjaink nagyfokú lebontása és más alapokon történő reintegrálása követhető nyomon Szombathynál, de dacára annak, hogy a századvég, a XIX. század végi, XX. századi és a XXI. század elejei művészet irányzatait (melyek az öltözködés és viselkedés esztétikájától a legszűkebb értelemben vett művészeti trendekig terjednek), és a mindenkori művészeti irányzatokkal kompatibilis, vagyis állandóan változó művészeti formákat és stílusokat váltogatott, egy valamihez azonban mindig hű maradt: a kozmopolita-neoavantgárd eszmeiséghez; ennek hol burkoltabb, hol nyíltabb kimutathatósága folyamatosan nyomon követhető, akármennyire változtatta is Sz. B. alkotói kifejezésének artikulációit, formáit és eszköztárát, egy alapmozzanatához azonban - a már említett kozmopolita neoavantgárd eszmeisége mellett - és ezt egy szembeötlő példával illusztrálnám, ami annyit tesz, hogy: művészet egyenlő élet, nyilvánvaló példák sorozata közül pedig az egyik legfontosabb: saját fiának is az Art nevet adta, ami, ugye, művészetet jelent, ő maga pedig saját művészetét szintén Szombathy Artnak nevezi, leggyakrabban használt álneve Art Lover, és maga a tulajdonképpen egész ifjú- és felnőttkorát, fragmentumokban ugyan, de teljes alkotói munkáját bemutató kiállítás művészetének változásaival és a körülötte lévő világ alkotói opusa szemszögéből való, folyamatosan átértékelő, szintén változó és átértelmezhető (természetesen egy bizonyos időbeli intervallum után) bemutató vaskos (könyv? katalógus?), melynek címe is Szombathy Art, címlapján a szerző kezdeti, ma már idézőjelbe tehető, de ezt emelt fővel vállaló korszakából egy, az olvasóval cinkosan összekacsintó ifjúkori képével. Ennek további boncolgatása azonban már a művészetfilozófusok területe.
Bennem mégis - pedig jól ismerem Szombathy alkotásait és részben a hozzájuk kapcsolódó vonatkozás- és viszonyrendszert is - ezúttal egy már többször látott, ám most (talán a korral jár, talán a mentális szűrő változásával) szinte húsbavágó emocionális-esztétikai élmény rögzült bennem a leginkább : a kelet-európai arc.
Ez a néhány fotódokumentációként és videoartként is rögzített mű Szombathy legjobb barátja, egy Slavko Matković által bemutatott performansz (vagy művészeti akció, ez terminológiai kérdés, illetve ugyanennek a terminusnak a fogalomzavara csupán), melyben Matković vastag ragasztószalaggal a felismerhetetlenségig bebugyolálja saját fejét, amely szinte viszolyogtató, műanyagba préselt húspépként ható maszkszerűséggé transzformálódik. Itt ugyanakkor visszaköszön a művészet egyenlő élet koncepciója: ha a ragasztószalagot, mely magát a légzést is lehetetlenné teszi, nem távolítják el néhány másodpercen belül, a performansz végrehajtója átlép a fizikai síkról a materialisták által nemlétként kezelt állapotba, vagyis szó szerint megfullad.
Szombathy ezt a performanszot rekonstruálta a világ legkülönbözőbb pontjain lévő művészeti központokban/fesztiválokon, kibővítve a puritánságig egyszerű akció-forgatókönyvet - Slavko Matković emléke előtt tisztelegve, ami sokáig a performansz egyetlen elnevezése - egy üveg itallal, ami, sajnos, Matković korai halálát okozta, és egy égő gyertyával, a kegyelet és az emlékezés jelére, mintegy hommáge-ként, mint a cím is jelzi, egykori barátjára és eszmetársára emlékezve. A katalógusban Matković, majd alatta, ugyanazon az oldalon, Szombathy szintén összeragasztott, torzított arca, ami, mint egy sajátos Castor és Pollux-ként is értelmezhető; a cím azonban bővül: a közép-keleteurópai arc. Ezek vagyunk mi.
A következtetések levonását és továbbgondolását, mely, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, lényünk esszenciája és determináltsága egyszerre, az ezen gondolkodni hajlandó olvasókra bízom. Akármit szűr is le magának végső alapállásként, abban benne lesz egész sorsunk kollektív, pornográf nyomora.
A neoista kód
Ötven évvel az antirészecske-robbanás után Pol Pot Autonóm Tartomány fővárosát, Alphaville-t elárasztották az értelem, a jóindulat, és a harmónia láthatatlan, de a zselézett hajúakara igencsak pozitív irányban ható hullámai. A városban az Armani-, Versace- és Dior-egyenruhás-napszemüveges humanoidák, a káoszkultusz hívei uralkodtak, de én, Sztalker, a nindzsa, ismertem néhány pozitív zóna felé vezető utat. Ilyenek voltak: a Neoista Kutatóintézet, a Szabad Tudományok Akadémiája, a Marilyn Monroe-szentély, a Kortárs Művészeti Múzeum, néhány illegális galéria, könyvesbolt, kávézó, stúdiószínház. Bárkit át tudtam csempészni különböző tér-idő kapukon az általa igényelt haza-fragmentumokba. A Marilyn Monroe-szentélyben épp transzavantgárd misét celebráltak, a közönség közt Warhol, Kassák, Björk, Mishima, Dalí, Houdini, Kafka, Dorian Gray, Joseph Beuys, Elfriede Jelinek, stb. vettek részt. Ugyanilyen heterogén társaság képviseltette magát a Kortárs Művészeti Múzeumban is, ahol épp Szombathy Bálint, alias Art lover retrospektív kiállítását nyitották meg, ahol már én is felléptem mint egy trashcore-énekes, woodoo-anarchista együttesemmel, s kopaszra borotváltan, ágyékkötőben, nyers marhabeleket dobáltunk és ipari vízzel locsoltuk a közönséget. Saját életemet is úgy élem át, mint egy rokonszenves vagy kínos performanszszériát aminek nem látom a végét, de tudom, hogy két inkarnáció közt a tibetiek által Bardónak nevezett hely tulajdonképpen Akademgorod, a neoisták ígéretföldje, a művészek, tudósok és a lángoló vasalók hazája, valahol a Jakutföld és Izland közti vákuumsíkon. A zónákon kívül pótrendőrség, a lidérclovagok üldözik a nem megfelelően szocializált-agymosott homo sapienseket, kiborgokat, tündéreket stb. Ők üldöznek, mi időnkét disztrojozzuk az állásaikat aknavetővel, alpesi virágokból font koszorúfüzérrel, miegymással. Néha becsapjuk őket. Három hi-tech szakember: Angela Carter, Lora Palmer és Cicciolina 3D-s computergrafika-csapdákba, esetleg kísérteties hologramfelhőkbe csalják őket, mi pedig elektrosokkokkal radírozzuk ki negatív attitűdjüket. Duchamp, Flash Gordon, Manconi, Schwartzkogler, Finegann szintén a mi oldalunkon áll.
Monthy Cantsinnel (pont hat óra van, a neoisták ideje) épp a Kortárs művészeti Galériába lépünk be, amikor Szombathy jön elénk gondterhelt arccal.
- Baj van. Veszélyben az amúgy is törékeny sziget-harmónia. Björk, akinek a bőrébe van tetoválva és a biztonság kedvéért kapszulaként a fogazatába ágyazva a neoista kód, haldoklik. Épp egy új clipet forgatott, Jeff Koons-féle élő, posztmodern porcelán-malacokkal, amikor interaktív lézerrel megsebesítették. Gustav Klimt szelleme azt mondta, csak egy anorexiás, raccsoló, balkezes és kontaktlencsét hordó nindzsa-sztalker mentheti meg mind őt, mind bennünket ha lángoló fáklyaként feláldozza magát a dekadencia és az értelem dialektikus oltárán.
Elrévedek a neonnap sugaraiban. Miért is ne? Végső soron már középiskolás koromban azt vallottam, hogy az élet punk. Szombathy felé fordulok:
- Oké, de egy feltétellel: Tsúszó Sándor alakjában Lars von Trier vegye filmre és Peter Greeneway digitalizálja az egészet.
- Jó.
- Ahora neoismo!
- Ahora!
Spirálmozgással a megfelelő helyen, Alphaville főterén találom magam. Palackozott forrásvízzel lenyomok néhány tablettát a torkomon, aztán, zsebemben a miniatűr Buddha-szobrocskával, lehunyom a szemem. Fölöttem fordított Superman-jelmezben Art lover Szombathy Bálint és Tsúszó Sándor Lars von Trier, mint két modernista arkangyal, röpködnek gondterhelten. Letörlöm homlokomról az izzadságot, az utolsó Molotov-koktélt magamon töröm szét, és miközben Ady Endre Vér és arany című versét ordítom, forgok a saját tengelyem körül, mint egy táncoló dervis, és égek, égek, égek.
