Agygyanta
Megölök valakit. Szenvedélyesen kívánom. Sőt, gépfegyverrel szafarit rendeznék maradék baráti körömmel szép városunk utcáin, és teherautóból lövöldöznénk a hús-vér, papírmasé vagy rágógumi állagú, becsületes, törvénytisztelő polgártársainkra. Gerhardnak nevezem magam, de nevezhetném magam Traiannak is, ahogy a pöcsömet is hol Gestapónak, hol securitatenak becézem. Ha kevés dilibogyót szedek, ritkán hagy cserben. Legjobb barátommal, a céltalan és értelmetlen létformát velem együtt szintén tökélyre fejlesztő Damirral (nevezzük így) és nőjével, a súlyfelesleggel küzdő, ám elbűvölő kobaltkék szemű Ráhellel (nevezzük így) időnként éjféltájt összejövünk valamelyik temetőben és latin mantrákat recitálunk vagy Miki-egereket és Snoopy-kutyákat űzünk ki egymásból. Egyszer megjelent előttünk egy furcsa, légies démon, de aztán kiderült, hogy rossz helyre küldték. Mellesleg abban a temetőben fekszik nagyanyám és nagyapám is, nyilván vigasztalanul és boldogtalanul, ahogy egész életükben ordítva, sírva, szűkölve éltek zsíros, termékeny földű tartományunk egy eldugott, határ menti kisvárosában. By the way, Damirral és Ráhellel együtt mindhárman kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha kénsavval bevont söprűnyéllel erőszakolnának meg naponta háromszor. Végső soron az ember lehet önmagától is független, sőt, ez még jól is állhat neki, csak mi a fenének. Az agyam, mely egy Pentium személyi számítógép és egy kocsonyás állagú, rémálmokkal dúsított tömítőgél keveréke, gonoszul bugyborékol. Végső ideje, hogy vagy többet járjak pszichiáterhez, vagy kevesebbet, fölakasszam magam szögesdróttal (mert az úgy szép), esetleg dugjak egyet. Tulajdonképpen mindegy. Nem várok senkire, nem tartozom sehová, nem vagyok jó semmire és önmagam fölöslegessége borzongató zsibbadtsággal tölt el. Úgy érzem magam, mint egy kivehető ajtós, műanyag turmixgép (ez egy százéves humoreszk-fosszília morzsaléka, csak már nem tudom, melyiké). Bármikor lecserélhető, kibelezhető, részeire bontható, de mint Aladdin csodalámpájában, bennem is egy dzsinn lakozik. Időnként Drakula grófként járja a várost (de már nem füvezik, mert rosszul lesz tőle), aztán visszasettenkedik koporsójába, a műanyag turmixgép virtuális lelkébe, mint egy összecsukható, szakrális jellegű barokk triptichonba. A halál szexepilje. Milyen szép. Milyen szép.
