Ő eltűnt, ez a képsor már az én érzéseimmel átitatódva és némileg módosulva, ma már az én virtuális tengeri kagylóm, mely a mindenkori tenger morajlását reprodukálja.
Ha megfelelően ülünk a légzésünkre koncentrálva, kirekesztve a fölösleges gondolatokat, érzeteket, az talán - zazen. Ha azonban kötelezően fókuszálatlan tekintetünket mégis körbefuttatjuk, a többiekkel érintkező, és egymást kölcsönösen átható auránk, valamint a beszüremlő piszkos-sárga (szentjánosbogár-szerű?) köztéri világítás megdöbbentő érzéseket kavar fel ott, amit lehetetlen mechanikusan regisztrálni, de egy jól sikerült, számítógéppel szakrálissá, kibogozhatatlanná tett művészfotón, egy banképület tükörablak-bevonatán visszatükröződő, villámmal, esős zónává alakult környékkel és mozgásunkkal manipulálható neonpászmák/árnyékok kölcsönhatásával kitapintható, befogadható, akár szerethető is. Mint Blade Runner, a szárnyas fejvadász android-szerelme, végeérhetetlen hangafüves síkon utazva az örök bizonytalanba.
Szindbád vagyok. Vízibalett-tündérdémon vagyok, valahol Shakespeare Szentivánéji álmának jadekő területén. Szárnyaló, éjkék hattyú vagyok, harmatot síró póklányokkal alant, a dermedt, néma városkockában. Tollaim bűvöletbe mártva, vízcseppek borítják titkos felszínét. Mítosz? Logosz? Furcsakérgű fák, végtelen videó-art munkán futó nád, sás, égi borosta, felhővarkocs. Nem tudom, ki vagyok. Talán az a bizonyos azúr, pink foltokkal strukturálva.
