Kalapis Zoltán
Janus Pannonius végnapjai*

A Mátyás király elleni főúri és főpapi összeesküvés 1471-72 fordulóján már végképp megbukott: összedőlt, mint a kártyavár. A pártütő magyar országnagyok, Vitéz János esztergomi érsek és Janus Pannonius pécsi püspök vezetésével, egy idegennek, a lengyel Jagelló ház egyik hercegének, a tizenhárom éves Kázmérnak kínálták fel a koronát, abban a reményben, hogy megszabadulnak a zsarnokoskodó, őket is adóterhekkel nyomorító kényúrtól, bár valahol a háttérben, az országféltők agyában, egy olyan gondolat is élt, hogy a lengyel dinasztia alatt egyesülő Közép Európa (Lengyelország, Csehország, Magyarország) nagyobb eséllyel léphetne fel a török ellen.

Erre azonban csak kevesen gondoltak, ez volt a külszín, amely mögött egyéni érdekek és sérelmek, a kincshalmozás és birtoklási vágy, a hatalmi törekvés és az uralomszomj, a nagy közterhek és az egyházi vagyon megadóztatása elleni tiltakozás húzódott meg.

Emberi gyarlóságok, mondhatnánk. Ez alól nem volt kivétel a magyar reneszánsz kultúra két olyan kiválósága sem, mint Vitéz János és Janus Pannonius. Nem volt elég számukra a fényes hivatal, a felhalmozott vagyon, a temérdek jövedelem (Janus Pannonius évi bevétele 40 000 arany volt. Vitézé még ennél is több), hanem a politikai hatalmat is magukhoz kívánták ragadni.

Mátyás királyt persze nem olyan fából faragták, hogy csak úgy, fajankó módjára, kiengedje kezéből a kormánypálcát. Amikor külföldi tartózkodása során hírül vette az ármánykodást, az országban termett, s tájékozatlanságot színlelve, magához édesgette az ellene forduló mágnásokat, újabb javadalmakat, lekenyerezte őket. A nagyhatalmú Újlaki Miklóst például Bosznia királyává tette, Vitéz János viszont egyezségre kényszerítette, majd várfogságba vetette. Úgy cselekedett, ahogy azt Machiavelli, a firenzei politikai író tanácsolta: "Ne vesd meg, hogy értelemmel győzzél, hogy ravaszságot adjál hozzá a virtushoz, mégis a fondorlat vádját került el."

Kázmér herceg, illetve a mellé rendelt tanácsadói testület a nyitrai püspöki vár ódon falai között elképedve vette hírül a nagy pálfordulást: a magyar főurak visszatáncoltak, és ismét Mátyás király mellé álltak, így a nagy hangon megígért támogatás teljesen elmaradt. Nem maradt más hátra, mint a Zobor hegy lábánál táborozó népes lengyel seregnek kiadni a visszavonulási parancsot, 1471. december 26 án, az éj leple alatt hozzájuk csatlakozott a csalódott Kázmér herceg is. Az ifjú trónkövetelő (egyébként Albert magyar király leányának fia) mélyen a szívére vette a kudarcot, Isten büntetéseként élte meg, s ettől kezdve rövid életét vezekléssel töltötte, vallási révületbe esett. Alig negyven évvel a halála után - ha már király nem lehetett -, a Jagelló ház a pápánál kieszközölte számára az üdvözülést: ő ma Lengyelország (és Litvánia) védszentje, legnagyobb égi patrónusa.

És vajon a mi szerencsétlen Janus Pannoniusunkkal, a latinul éneklő, legnagyobb középkori humanista magyar (és horvát) költővel mi lett? Magára maradt átkos egymagában.

Ő volt, még egy két magyar főúr mellett, aki nyíltan színt vallott Mátyás ellen és Kázmér mellett, ő volt, aki Nyitra várát megnyitotta előtte. Most, persze, a lengyelek kivonulása után csak emészthette magát; tűnődhetett azon, hol is hibázott. Akár meg is kérdezhette önmagától: ó, te balga költő, akit a múzsa homlokon csókolt, s ettől kezdve útjait az érzelmek irányították, mit is kerestél a nagypolitikában, miért nyújtottad ki kezedet a hatalomért?

Az ilyen vigasztalan és szorult helyzetben, amelybe került, az önsajnálkozás nem segíthetett, döntenie kellett további sorsáról. Két, egyformán rossz lehetőség kínálkozott: vagy behódol a megsértett uralkodónak, s bevárja, mi lesz vele, kegyelmet kap e, vagy - ami valószínűbb - börtönbüntetést, vagyonelkobzást. Esetleg még elbujdoshat, neki mehet a nagyvilágnak.

A menekülés mellett döntött, bízott hazai és külföldi barátaiban. A kutyaszorítóban, amelybe került, a hontalanság, az önkéntes száműzetés tűnt a jobbik választásnak, bár ez is kész öngyilkosság volt, hiszen örök életében gyötörte és emésztette a tüdőbaj, amely a zaklatott napokban ismét kiújult. Ilyen állapotban - télvíz idején! - messzi útra indulni, nem volt más, mint önpusztítás.

Mégis ezt kellett választania, nem volt más. Prémekbe burkolva, rangrejtve és lopva szánkóba ült, s elindult Pécs felé, püspöki székhelyére.

Fáradt és gyenge volt, megviselték az elmúlt hetek sorozatos kudarcai. Köhögési rohamok törtek rá, tüzes rózsák jelentek meg az arcán. Ismerte ezeket a tüneteket, már hat évvel korábban is leírta egyik versében: ".lélegzet alig jön gyenge tüdőmből, / S közben a száraz láz rossz tüze perzsel, emészt."

De talán még ennél is jobban parázslott benne a hiúság zsarátnoka, a kiábrándultság érzete, a vereség szégyene. Valamikor a koronás fő és a poéta kölcsönösen tisztelte és dicsérte egymást, érdekük és véleményük nem keresztezte egymást. És most? Ádáz ellenségekké váltak, az egyik győztes lett, a másik vesztes és üldözött. Lehet azonban, hogy a költő és a király, az értelmiségi és az egyeduralkodó már korábban sem volt éppen nyerő kombináció.

Mi is történt valójában, mi rontotta meg a két fényes elme viszonyát? Nem nehéz kitalálni: a hatalom, az uralkodási vágy vert éket közéjük. A közös hatalomgyakorlás közel hozza egymáshoz a kiemelkedő embereket, de el is taszítja őket egymástól, ha nem alkalmazkodnak, ha az egyik jogos vagy mondvacsinált okból uralomra tör, a másik pedig hatalomféltésből, a maga igazára hallgatva kizárja a közéletből, majd, ha áskálódik ellene, kíméletlenül lecsap rá.

Pécs városába egy megkeseredett politikus, egy megsértett értelmiségi és egy halálos beteg érkezett. Itt sem volt azonban se nyugta, se maradása, gyorsan tovább kellett állni, még mielőtt Mátyás király "szemei és fülei" fel nem fedik kilétét és tartózkodási helyét. A besúgóknak nem volt sikerük, mert az elővigyázatosság és a titoktartás hatékony volt. A pécsi püspök bizalmi emberei szinte láthatatlanul végezték az előkészületeket egy újabb utazásra. Közülük is csak kevesen tudták, hogy végül is merre vezet az útja: Szlovánián át, némi kerülővel, Nyugat felé, vagy Zágrábon át Délre, az Adriára, vagy éppen a hőn szeretett Itáliába, Janus Pannonius második hazájába.

Egyedül az volt a bizonyos, hogy hosszú útra készül, az előkészületeket is ehhez kell igazítani. A viszonylag könnyű kocsikat meg kellett erősíteni, újra vasalni, a lószerszámokat felújítani, a lovakat megpatkolni, a tartalék vasakat, kerekeket elkészíteni. De gondoskodni kellett az élelemről, az ivóvízről, az abrakról, mivel kerülni fogják a fogadókat, a lóváltó helyeket.

Janus Pannonius néhány bennfentes emberének segítségével az egyházmegye területén lelhető kincsek begyűjtésével volt elfoglalva. Egy ládányi arany és ezüstérmét sikerült összehordaniuk, zömmel a püspöki kincstár készletéből. Egy egy maroknyi, vagy még ennél is kevesebb ókori görög talentum, bizánci solidus és aacheni ezüstgaras mellett nagyrészt Nagy Lajos korabeli körmöci arany, tiroli és más németföldi tallér, milánói és egyéb olasz ezüstteston került a pántos, zárral ellátott ládába, meg Mátyás király aranyforintjainak, meg az obulusoknak garmadája. Segítőtársai a monostorok aranytárgyaira, ezüstkészleteire tették rá a kezüket, de nem kímélték a falusi plébániákat sem - ami fölöslegnek tűnt, magukkal vitték.

A világi költészetéről, a reneszánsz műveltségéről elhíresedett püspök 1472 márciusának elején, egy két hetes pihenő után, ezúttal is rangrejtve és lázgyötörten, kincseivel és kísérőivel elhagyta a falakkal és tornyokkal védett pécsi püspöki várat, s elindult dél felé. Felkötötte a nyulak bocskorát, mondhatnánk, bár egy üldözött emberrel talán mégse illik tréfálkozni, hanem inkább együttérzésünkről kellene biztosítani őt, évszázadok múltán is. S óvni az újabb bajoktól, mint ahogy azt egy későbbi keletű históriás ének ismeretlen szerzője tette: "Csezmicei János arra kérünk téged, / ármányszövés sose legyen mesterséged. / A gyiloktőr ne gyalázza kezedet, / penna legyen mindvégig a fegyvered." (Csak így zárójelben említjük meg, hogy Janus Pannonius eredeti Csezmicei János volt, mintegy utalva, hogy a szlavóniai Csezmicén, azaz Csázmán született. Sokan arra esküdnek, hogy ez az esemény a Dráva torkolatánál, Kesincén történt, ezért Kesincei Jánosként tisztelhetjük. Ebbe a gubancba azonban most nem keveredünk bele).

A menet végső úti célja még nem eléggé világos. Nem tudni pontosan, hogy a beteg püspök szülőföldjére, Szlavóniába indult e, hogy az ottani, Mátyás ellenes főurak között biztonságban legyen, s hogy az összeesküvés erősen megtépázott szálait esetleg újra egybefűzze, kincseivel támogassa is. Vagy talán már végképp lemondott az ellenállásról, s most emigrálni készül, hogy valamelyik napsütötte itáliai városban nyugalmat és gyógyulást nyerjen?

A püspök úr két három kocsiból, fegyveres kíséretből álló karavánja nem éppen egy díszmenet látszatát kelti. Szótlan bujdosók csoportja ez inkább, vagabundusok kompániája. Úttalan utakon járva, a befagyott mocsarakat elkerülve, sűrű erdőkön és hófödte kaszálókon át jutottak el a Dráva ártéri területére, ahol fagyos ingoványok, megolvadt vizenyős rétek nehezítik a járást és a tájékozódást. Eddig is volt egy tapasztalt útikalauzuk, de most egy helyi dragománt vesznek maguk mellé, aki sikeresen átvezeti őket a veszélyes akadályokon, így a rablótanyákat is elkerülve, eljutottak a zajló Dráva partjára.

Nem tudhatjuk, hogy pontosan hol is keltek át a folyón, hiszen a bujdosók nem vezetnek útinaplót, nyomokat sem hagynak maguk után. Talán Barcsnál vették igénybe a hidast, hiszen ezen a tájon a középkorban éppen itt volt a legbiztonságosabb átkelőhely. A rebellis főpap mélyen behúzódott a bundabőrbe, amely a nyakában függő siggilium ponticalét, azaz a püspöki nagy pecsétet is elrejtette a kíváncsi szemek elől.

Az sem tudhatjuk, hogy kijátszották e Mátyás kémjeinek figyelmét, vagy erre a részre csak megkésve érkeztek, amikor már bottal üthették a maroknyi csoport nyomát: ég nyelte, föld nyelte őket.

Ha pedig voltak is kétségek az útirány kapcsán, a drávai átkelés után minden bizonyossá vált: a cél Zágráb, vagy pontosabban a mellette tornyosodó Medvevár, ahol a két testvér, a két jóbarát: Tuz Oszvald zágrábi püspök és Tuz János, az egykori horvát bán tartózkodik (1469 ig viselte a báni címet, Janus Pannoniussal együtt, ekkor Mátyás király leváltotta őket). Medvevár a középkori Horvátország legjobban megerősített vára volt, egyike a hétszáznak, de szinte bevehetetlen.

Janus Pannonius kocsija 1472. március 16 án fordult be a várudvarba, a teljesen kimerült költőt a házigazda szolgái emelték ki ülőhelyéről, s vitték be a püspöki palotába. Simon István, a "fényes szelek" nemzedékéhez tartozó költő így látta évszázadok távlatából a jelenetet: "Csak elérni Medvevárba (a nyikorgó rossz szekérrel! / Ugat a halál kuytája, / püspökünk hosszan köhécsel. / Szekér és szárazbetegség / láza rázza gyenge testét. / Mátyás űzi, már elájult, / karon viszik fel a várba - / Harmadnapon eltemették / Pannonia díszét, Januszt."

Egy "eltört élet" végnapjainak megrázó leírása ez, ezenfelül pedig a hatalommal és az önmagával szembekerülő, a bujdosó (magyar) költősors jelképpé emelése is.

Így is történhetett, ahogy a költőtárs érzékletesen megfogalmazta, bár a mi forrásaink szerint a vég nem ilyen gyorsan következett be, az agónia több mint tíz napig tartott. A lényegre törő költői meglátást ez azonban egy cseppet sem kisebbíti.

Mi ennek a röpke időnek a kinagyítására, részletezésére vállalkoztunk azzal, hogy az általunk font történet durva szövedéke a feltételezhetőt, a sejthetőt, a lehetségeset tükrözi inkább, mintsem a vitathatatlan tényekre alapozott valót.

Induljon hát a mesés történet, napról napra, s csapódjon át lehetőleg minél többször a valóság mezejére, a ténylegesre és az elképzeltre.

1472. március 16., szombat

A derék várfelcser a betegágy körül tanácstalanul toporog, látja, hogy az előkelő jövevény hányadán is áll: itt csak a pihenés segíthet, a láz csillapítása. Meg hát a szervezet ellenállóképességének fokozása, ha erre még egyáltalán lesz idő.

Talán használhatna egy korty Szent János napján megszentelt bor is. Ártani biztos nem árt, de a beteg mégis eltaszítja magától a kupát, tekintetével mintha ezt mondaná: "Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom, / Tengert árassz rám oltani lángjaimat."

A lázroham hideglelésbe torkol: "Födjétek, szolgák remegő testem takarókkal, / Bár azokat később sorra a földre dobom, / Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint a fáklya, / Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog."

A házigazda, Tuz Oszvald püspök gyorsan intézkedett: meghagyta személyes kirurgursának, hogy kocsival, lóval azonnal vágtasson a zágrábi ferencesekhez és a remetei pálosokhoz, tájékoztassa a rend az orvostudományokban jártas tagjait a beteg súlyos helyzetéről, kérje meg őket, hogy azonnal induljanak Medvevárba. Most minden segítségre szükség van.

Ő maga megfogta az elalélt episcopus társ kezét, tenyerébe egy drágakövet tett, mivel ennek védőerejében mélyen meg volt győződve.

Janus Pannoniust elnyomta az álom. A szoba csendjét azonban megtörte a rossz tüdő sípolása, olykor olykor pedig a heves száraz köhögés, amely kegyetlenül rázta kimerült testét. Majd rátört a kínzó éjjeli izzadás is.

* Az Alvidék évszázadai című, előkészületben levő könyv egy fejezete