Kalapis Zoltán
Janus Pannonius végnapjai (II.)

(Az Alvidék évszázadai című, előkészületben levő könyv egy fejezete)

1472. március 17., vasárnap

A két rendház gyógyásza, az úrnapi ájtatosságokat is mellőzve, a déli órákban megérkezett a beteghez. Amikor meglátták, csak összenéztek, s egymás tekintetéből kiolvasták a diagnózist: reménytelen eset.

Mit látott a két tudós szerzetes? Janus Pannonius képmását nem örökítette meg festő, rézmetszet sem maradt fenn róla, csak pecsétjén látható püspöki díszben, pásztorbottal és írótollal a kezében. A püspökbot mellett lant és babérág ismerhető fel, a pecsét jobb oldali részén a Quinque Ecclesiae, azaz Pécs jelképes rajza.

A beteg arcmását tehát nem ismerhetjük, de az általában rossz bőrben levő tébécésekről több korabeli leírás is fennmaradt, amelyek alig különböznek a XIX. és XX. században keletkezett orvosi és irodalmi szövegektől. Ezek az emberek hajdani önmaguknak csak az árnyékai, hálni jár beléjük a lélek. Halovány bőrükön átütnek a vénák, mellkasuk hosszú és lapos, bordakörük besüppedt, izmaik gyengén fejlettek. Áttetsző arcukat hol lázrózsák festik pirosra, hol a vértelenség színe az uralkodó, a viaszsárga.

A többi kísérőjelenség is szembetűnő: általános rosszullét, erőtlenség, száraz köhögés, véres köpet.

Akkor, de még évszázadok múltán is, az orvostudomány nem tudott mit tenni a gümőkór ellen, ha valaki megkapta, napjai meg voltak számlálva. (Robert Koch csak valamivel több mint százhúsz évvel ezelőtt fedezte fel kórokozóját és ellenszerét.) A két páter azonban mindent megtett, amit az akkori mércék szerint megtehetett.

A friss hegyi levegőt ugyan nem engedték be az ablakon - ez az akkori fogalmak szerint ártalmas lehetett volna -, de elrendelték, hogy az ágy környékét tisztítsák meg a köpedéktől, s a váladék ettől kezdve edénybe, türülközőbe került. Eltávolították a hálóteremből a kimenőszéket, azaz a szobai árnyékszéket, ágyneműt, hálóinget váltottak, a szennyest százfokos gőzön fertőtlenítették. Friss forrásvizet hozattak, s utasították a szolgákat, hogy minden három órában cseréljék.

Az egyik purgálást rendelt el, majd bodzaleveles szárakból herbateát főzetett, mivel a lenyelt köpet hasmenést okoz, s sietteti a véget. A másik szerzetes hozzáfogott a gyenge dauzsaláshoz (ma masszázsnak mondanánk), amely a test izmainak, tagjainak kézzel való gyúrogatásából állt. Mindketten egy ősi kombinált lázcsillapítót is hoztak tarsolyukban, amely IV. Béla király nevét foglalta magába - pulvis febrifugud Belae -, nyilván azért, mert már az ő idejében is ismerték az udvari orvosok.

Hogy mindez édeskevés a gyógyuláshoz? Ennyire futotta az orvostudományból, amely egyébként ezen a tájon magas színvonalon állt. A Zágráb környékéről származó, horvát nemzetiségű Gellért doktor három magyar király udvari orvosa volt (IV. Béláé, V. Istváné, Kun Lászlóé). Szolgálataiért egyházi birtokokat kapott, bár nem volt papi személy. Kaboli László, a titeli káptalani oskola orvos­tanára, az arab, görög és római orvostudomány kiváló ismerője 1326-1343 között zágrábi püspök volt, s több ispotályt, lazaretet és járványtelepet alapított. Az a hír is verte, hogy titokban hullaboncolást végez. A főpapi székben Iacobus Physicus, azaz Jakab orvospap követte. Gazdag orvosi szakkönyvtára valamilyen csoda folytán (a ferencesek őrizték meg) fennmaradt, s ma a Zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár állományának féltve őrzött kincse. Az évszázados hagyományok a két rendben elevenen éltek: a szerzetesek nagy mesterei voltak a gyógynövényekből nyerhető kivonatok, főzetek, elixírek, tinktúrák készítésének. Néhány infirmárius fráter, azaz betegápoló testvér nevelte a kolostori kertekben ültetett orvosi növényeket, gyűjtötte a közeli erdőkben, ligetekben található gyógynövényeket.

Lehet, hogy a két tudós gyógyász nem is ismerte Janus Pannonius költészetét, de anélkül is, saját szemükkel látták azt, amit a poéta még évekkel ezelőtt így fogalmazott meg: "-És akiben nem szűnik a kórság, / Csak sorvad, nem is él, végzet lassú halál."

A csillagok állása és járása sem mutatott semmi biztatót.

1472. március 18., hétfő

A viszonylagos nyugodt éjszakát egy csendes délelőtt váltotta fel. Nincs senki a szobában, először néz körül. A falakat flandriai posztó, néhol falikárpit fedi. Török és perzsaszőnyegek a padlón. A faragott asztalon nehéz brokátterítő, egy ezüsttálcán muránói üvegserlegek, egy borosflaskóval. Egy kisebb asztalkán tolltartók sorakoznak, nád­ és lúdtollakkal, mellettük két hengeres szelencében fekete­ és vöröstinta szomszédságában isztambuli papírmalmokban készült rongypapír, ide a szarajevói Szokoli család közvetítésével jutott, jófajta kávékkal, szárított gyümölcsökkel együtt. A falifülkében néhány könyv, jó volna némelyikbe belelapozni, de a test erőtlen, a szoba pedig üres, nincs, aki segíthetne.

Nemcsak a tekintete járt ide­oda, gondolatai is csaponganak. Pécsi könyveinek kedves darabjai jelentek meg előtte (vajon mi lett velük?), majd itáliai emlékfoszlányok tűnnek elő, már az ő korában több száz éves múltra visszatekintő, ősi bolognai egyetem falai között bolyong, ott, ahol irodalmi csodagyerek volt, ünnepelt kamasz­költő.

Teljesen ködbe vész, hogy hazatérte után a költőzseni mikor alakul át feudális nagyúrrá, bennfentes udvaronccá. Mert nagyon felvitte az isten a dolgát, Mátyás király árnyékában maga is kiskirálynak érezhette magát. Amikor a csúcson volt, úgy látta, senki sem árthat neki. Egyik külföldről érkezett kortársának áskálódásáról így írt egyik levelében: "Mindenesetre nem látom be, miként árthatna ő nekem. Hogy Magyarhonban püspökből érsek legyek? Valójában már az vagyok! Hogy Rómában bíborosnak neveznek ki? Hiszen azt magam utasítom vissza! Hogy ellássam kormányzati teendőimet? De hát nem egyetlen jöttmentnek, hanem még valamennyi honfitársamnak a gyűlölete sem képes letaszítani arról a polcról, amin a lábamat megvetettem!"

Micsoda magabiztosság, micsoda önteltség! Egy apróságot azonban teljesen figyelmen kívül hagyott: az ember önmagának a legnagyobb ellensége.

Ezt később maga is belátta, amikor már nem volt Mátyás király kedvence, amikor minden fontosabb állami ügyet másra bíztak. Ezt a helyzetet így írta le: "Azt, kit imént felemelt, most mélyre taszítja az udvar. És aki tegnap alúl volt, ma felülre kerül."  

Ő azonban nemcsak kegyvesztett lett, hanem összeesküvő is. A legmélyebb szakadékba esett, a feneketlen mélységbe, ahonnan nincs kiút.

Vagy talán mégis? Horvátországi, szlavóniai, szerémségi hívei még meghozhatják a fordulatot, lemoshatják a felségárulás bélyegét.

Tuz Oszvald püspök rossz hírrel lép a betegszobába: Vitéz János Mátyás király foglya az esztergomi várban. Pedig ő mélyen megbánta, hogy az uralkodó ellen fordult, beismerte bűnét.

Úgy látszik, nincs kegyelem, nem segít a vezeklés. Újra menekülni kell, marad az itáliai emigráció.

Egy pillantást vetett a fekete bőrrel bevont, pántokkal megerősített kincsesládájára, s nyugtalan félálomba merült-

1472. március 19., kedd

Az ügyeleteskedő szerzetes megértő kegyességgel tett eleget a költő kívánságának, s egy szolgával együtt felsegítette az ágyból. Ő pedig, vézna karjaival átölelte a két segítőtárs vállát, s hosszabb idő után, roggyant térdekkel, megtette az első lépéseket. Az ablak felé vezető rövid úton kétszer is majdnem összecsuklott, kísérői közrefogva megtámogatták. Remegő térddel állt meg az ablak előtt.

A zágrábi dombvidék, a Medvednica látványa feledtette vele fáradalmait. A hegyecskék sora emelkedett előtte, a domboldalakon és a dombhátakon a csupasz fák sűrű erdeje. Még meztelenek, de a télbúcsúztató már megtörtént: ébredeznek, lombdíszük megújulás előtt áll.

Nyílik a tavasz, felmozzan.

Néhány évvel ezelőtt, ilyentájban, vagy talán egy kicsit korábban a pécsi püsköki vár ablakából fedezte fel a Mecsek­katlan lejtőjén virágba borult mandulafácskát, s írta le ezeket az ihletett sorokat: "S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, / Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! / Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, / Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt?"

Vajon számára lesz­e még egy újabb kikelet?

Nehezen teszi meg a betegágyhoz vezető néhány lépést. Négy­öt méter csak? Négy­öt kilométer!

Leroskadt fekvőhelyére.

"Ablakomat zsalu védi a napsugarakat kirekesztve. / Fulladozom, s orvos tiltja a friss levegőt. / Tagjaimat nyöszörögve emelgetem ágyam ölén, már / Poszka, soványka vagyok, bőröm a csontra aszott, / Paplanomat lehajtom, s fölhúzom újra sietve. / Hűs, üde szendergés nem simogatja szemem."

1472. március 20., szerda

Janus Pannonius viszonylag pihenten ébredt. Az elébe tett porcelán mosdótálba merítette kezét, lemosta szemét. Ivott néhány korty tejet, evett néhány csipetnyit a gyenge juhtúróból, majd kiszáradt száját, színtelen és cserepes ajkát átitatta herbateával.

Mintha egy kicsit erőre kapott volna, mert papírt, íróeszközt kért - először, amióta ágynak esett. Elébe tettek egy zsámolyszerű ágyasztalkát, papírral, tentával. Ezt a két (utolsó?) sort írta le: "Hírnevemet testemmel a gyászos perc elorozta: / Így halmozz, nyomorult, kincseket, ócska vagyont!"

Az egyik tudós irodalomtörténész így foglalta össze véleményét: "Hiteles Janus­versnek tartjuk, mivel hallatlanul tömör, befejezett, és Janus halálának történeti körülményeire is utal (magával vitte kincseit- )". A már biztos halál tudatában, 1472. március 27. előtt vethette papírra.  

A kései krónika szerzője már azért is örül a kétsorosnak, mert szépen beillesztheti az általa szerkesztett történet idő­ és sorrendjébe. Sőt még két fordítással ki is egészítheti: "Együtt lett prédád élet és hírnév, te sötét nap. / Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?" A másik: "Elragadta a sötét nap a testtel együtt hírnevünket is: / Így halmozzunk hát fel számunkra javakat, mi nyomorultak!"

Igen ám, de van egy nagy bökkenő: több, ugyancsak tudós irodalomtörténész, kemény érvekkel megkérdőjelezte a vers keletkezésének időpontját, sőt, még az eredetiségét is. Némelyek "szelíd kétellyel" beszéltek az epigramma hitelességéről, de Janus szerzőségét mások sem tartják bizonyítottnak, mivel ellentmond benne korábbi önmagának, nem egyeztethető össze a költői életművel, a dicsőséget, az elismerést szinte kolduló poéta magatartásával. Nem volt rá jellemző például az anyagi javak gátlástalan halmozása. Ha pénze volt, kódexeket vett vagy rendelt Firenzében. Megint csak mások viszont úgy tudják, hogy a rövid verses feliratot nem a haldokló, hanem a gyermek Janus Pannonius írta: az utolsó epigramma tétele a romantikus irodalomtörténetírás szép hajtásának tűnik!

Mit tehet ilyenkor a csapdába került kései krónikás? Nem sokat. Folytatja dolgát, úgy, ahogy elképzelte: tovább szövögeti a mesés történet szálait, csakhogy ettől fogva még óvatosabban kerüli el a mély szakadékokat, a veszélyes örvényeket. Ezeknek kockázata azonban újra meg újra előbukkan, akár állandó útitársnak is nevezhetnénk.

Az egyik szerző azt közölte, természetesen tényeinek felsorolása után, Vitéz Jánosra és Janus Pannoniusra célozva, hogy a "két főpap nemcsak ritka haszonleső férfi, hanem nagyon középszerű politikus is volt". Ez az utóbbi, az összeesküvés megszervezésének és kimenetelének tükrében nem tűnik megalapozatlannak, de az előbbivel mit lehet tenni? Vajon Janus Pannonius "ritka haszonleső férfiú" volt­e (és hatalomra vágyó is, tegyük hozzá), vagy anyagi gondokkal, világi ügyekkel nem sokat törődő, kódexeket vásárló értelmiségi?

Egyik megállapítást sem zárhatjuk ki. Történhetett így is, úgy is, lehet valaki ilyen is, olyan is: egyszer jobb, jellemesebb, máskor rosszabb, jellemtelenebb.

A krónikás meg sem próbálja eldönteni ezeket a kérdéseket. Utóvégre nem stúdiumot ír, hanem történelmi magvú, regény históriát. Nem zárja ki a ténytiszteletet, de tág teret ad a képzelet szárnyalásának is.

Pillanatnyilag az a legnagyobb gondja, hogy a fejezet elején leírt eset egyáltalán megtörténhetett­e, ha már az utókornak ennyi gondja támadt az utolsónak vélt epigrammával. Kérhette­e az írószerszámot, leírta­e a kétsorost? Nincs rá megnyugtató válasz. Csak egy valami bizonyos: a költő kezéből csakhamar végképp kihull a toll-

1472. március 21., csütörtök

Második napja már, hogy szakadatlanul zuhog az eső: úgy dől, omlik, mintha dézsából öntenék. A megduzzadt hegyi patakok nagy morajlással zúdulnak alá. A Száva felé sietnek, de közben csordultig megtöltik a várárkokat, s elárasztják a Tuz testvérek sasfészke felé vezető ösvényeket is. A cseppek hol záporozva kopogtatják a betegszoba ablakát, hol valamivel csendesebben dobolnak rajta.

A költő becsukott szemmel hallgatja a beszűrődő hangok sokaságát, csattanó, csobogó, vagy éppen zörejszerű erősségűeket. Akár újra átélhette négy évvel korábbi nagy élményét, amikor 1468 októberében a nagy esőzések következtében, a folyók kiléptek medrükből, s fenyegetően el akarták nyelni a világot. Akkor aggodalommal tette fel a kérdést: "Ily makacsul zuhogó felhőszakadás mit akarhat? / Mit hoz még a vihar förgeteges rohama?" Megrendítőn írja le a pusztító árvíz méreteit: "Már a Maros, Száva, Dráva, Tisza és azon is túl / Északi nagy vizeink főnöke, a Duna is, / Bár egymástól mind jó messzire görgeti habját, / Árvizek és tocsogók síkján egybeszakadt. / Szem többé nem látja, fa és domb és falu hol volt, / Mindent egyformán elföd a tengeri táj."

Úgy látja, hogy sarkából fordult ki a világ, közeledik a vég: "Itt van a végromlás, amikor megsemmisül ég­föld? / Ítéletnap elé készül az emberi nem?"

Csüggedéseit, balsejtelmeit leküzdve fogalmazza meg a középkori (magyar és horvát) latin költészet talán legszebb sorait a világ megsemmisüléséről és megújulásáról, az élet és halál egybefonódásáról: "Minden, ahogy pusztul, úgy születik, annyiszor újjá; / Példa reá Főnix, Phoebus örök madara, / Mely holtában újul, melynek tele friss tavasz, élet. Kezdet előtte a vég s bölcseje a hamuja. / Nincs, aki tudhatná, e világ hanyadszor öregszik, / Hány lesz még, s hány volt már ugyanígy ezelőtt."

Egyik helytörténész kollégám feltételezése szerint ezek a gondolatok még 1459 tavaszán születhettek, amikor a titeli káptalan faláról láthatta, hogy a zöldár hogyan nyelte el Szerémséget és Torontál déli részét. Elképzelése üveglábakon áll, mert Janus Pannonius 1457­ben volt titeli prépost, 1458­ban már királyi személynök, 1459­től pedig pécsi püspök, úgyhogy kétséges, hogy egyátalán felkereste­e a titeli hiteleshelyet, vagy csak javait élvezte.

Milyen jogon teszem ezt szóvá, amikor kései krónikásként jómagam is ingoványos talajra tévedtem, a feltételezések, a sejtések, az elképzelések területére? Nem szép dolog ez, korholom magamat, de közben vigasztalódok is: Janus Pannonius végnapjait valóban Medvevárban töltötte, küszködve a halálos kórral-

1472. március 21., péntek

A királyi udvar egykori dísze becsukott szemmel fekszik medvevári betegágyán, talán éppen a budai "szép napok" és a "jó éjszakák" emlékét idézi, amikor törékeny testét még versteremtő indulatok is hevítették, éltették. De hol van már a tavalyi hó, azóta kitaszított, bukott, üldözött ember lett, s halálos betegség is emészti-

Az égő szemhéj keskeny nyílásán át látja, hogy két szolga hangyálkodik: az egyiken Velencéből hozatott metélt ruha van, a másikon ujjatlan horvát dolmány. Zajtalanul sürögnek­forognak a puha szőnyegen, mintha csak virágos tavaszi réten járnának. A túlfűtött szobát füstöléssel és illatszerekkel fertőtlenítették, illetve tették jó szagúvá. Egy ablaknyitás talán többet érne, de szigorú parancsuk van, hogy ezt ne tegyék: árthatna az ápoltnak.

Amikor az ügyeletes orvos­szerzetes megjelent az ajtóban, hangtalanul távoztak. A szolgálatos barát az ágyhoz lépett és egy tojáshéj vékonyságú, festett sárkányokkal díszített kínai findzsából a beteg szájába diktálta a gyógyteát. Poharát megtöltötte erősen felhígított szerémségi borral, amit a beteg szótlanul elhárított magától. Még csak azt fürkészte egy pillanatig, hogy az egyik sarokba állított, Itáliából hozatott fogókelepcében mozog­e valami. Üres volt. Vajon a patkány elkerülte­e a csapdát, vagy a szolgák már kivitték és egy dézsa vízbe fojtották?

A beteg ólomnehéz szemkupakja újra lezárult, csak a tarka szőnyeg rezgő színeit érzékelte még egy darabig-

1472. március 22., szombat

Medvevárban horvátul folyik a disputa, a köznapi beszélgetés. Itt­ott magyar szó is elhangzik, a latin valamivel többször. A költészetről, a szellemi élet jelenségeiről és irányairól azonban egyik nyelven sem esik szó, részben azért, hogy Janus Pannoniusnak nincs ereje, hogy egy­két összefüggő mondatnál többet ejtsen, részben pedig mert értő beszélgetőtársra sem találna. Persze így volt ez Budán is, ahol a műveletlen nagyurak vitték a szót, a humanisták csak egy vékony réteghez tartoztak, zárt kört alkottak. Itt azonban ennél is kevesebb lehetőség kínálkozott az eszmecserére akkor is, ha ezt ilyen állapotában igényelte volna.

A horvát humanista műveltség, a horvát irodalom bölcsője ugyan az olaszos Adria­parti városokban ringott, főképpen Ragusában (Dubrovnik) és Spalatóban (Split). Virágzásnak azonban ott is csak a XV. és XVI. század fordulóján indult, amikor Janus Pannonius már kilehelte lelkét. Medvevári kényszertartózkodásának idején Ilija Cvijević­Cervinus, a ragusai latinista költő (művei kéziratban maradtak fenn) még csak ötéves, a spalatói Marko Marulić­Marulus pedig huszonkettő, azzal, hogy ennek az utóbbi tehetséges költőnek, tudósnak, történésznek, régésznek és műfordítónak munkássága is (művei negyven kiadást értek meg) csak 1480-1520 között bontakozott ki, de ekkor már nemcsak latinul, hanem népnyelven is.

Janus Pannonius tehát ezen a tájon, Zágrábban is társtalan a maga szellemi nagyságával, úgy is mondhatnánk, hogy egy nemesített üvegházi dísznövény volt a zord téli környezetben.

A magyar irodalomtörténet a legnagyobb középkori költőnek tekinti, jóllehet egy sort sem írt le magyarul, vagy legalábbis egy linea sem maradt fenn tőle. Horvát gyökerei vitathatatlanok: Szlavóniában született, Horvátországban fejezte be életét, bár horvátul sem fogalmazott. Mint feudális nagyúr, pécsi püspök, királyi követ és kancellár vezető helyet töltött be a középkori magyar állam közéletében, de emléke főképp a magyarországi humanista mozgalom egyik központi alakjaként maradt fenn. "Gazdag életművében - írja egyik tanulmányában Gerézdi Rabán - nem tudok egy helyet mutatni, ahol ő magát akár horvátnak, akár pedig magyarnak nevezné. Véletlen volna ez? Távolról sem; csupán annak jele, hogy nem volt sem horvát, sem magyar ún. nemzeti tudata, hanem csupán állami tudata, a középkori magyar királyság rendjébe illeszkedett be."

Janus Pannonius verseinek és epigrammáinak első horvát gyűjteményes kiadásában Mihovil Kombol előszavában erőteljesen hangsúlyozza nemzeti hovatartozását (mint ahogy némely magyar szerző is ezt teszi - ellenkező előjellel), s neheztelve mondja "évszázadokon át idegen lobogó alatt hajózott", azaz a magyar irodalomtörténet "kisajátította" Janus Pannonius életművét.

Ó, ez az utókor, nemcsak felejt, hanem torzít is, ha az emlékekről, a hagyományokról van szó. Még szerencse, hogy mai szemmel nézve Janus Pannonius magyar is, horvát is, aki holtában összeköti a két irodalmat, s nem elválasztja.

Janus Pannoniusnak sem korábban, sem későbben ilyen gondjai nem voltak, különösen most nem, amikor a puszta életéért küzd. Azt viszont csak megelégedettséggel vehetné tudomásul - ha ez lehetséges lenne -, hogy két nemzet is magáénak vallja, s életművét Európa is beilleszti örökségébe-

1472. március 23., vasárnap

Janus Pannoniust két szolga kiemelte a betegágyból és egy hordszékre helyezte, majd a két rúdba négyen belekapaszkodtak, s elindultak vele a várpalotából a szomszédos várkápolnába. A kijárati lépcsőhöz érve megpillantotta a vastag várfalakat, rajtuk a bástyásokat, a közeli macskafejes köveken pedig kitartó patkócsattogás hallatszott.

A kápolna faragott díszkapuja, csodálatos kőrózsája lenyűgözte. A nyolcszögű épületet még Fülöp zágrábi püspök, "a korona és a haza hű fia" emeltette: a várfalakkal együtt 1254­ben fejezték be. Szent Fülöp és Szent Jakab nevet kapta. A körépület a hasonló korú veszprémi és soproni kápolnával mutat rokonságot.

Amint a költőt bevitték a kápolnába, megszólaltak a lantok, a hegedűk és a dobok: Tuz Oszvald püspök úr énekes misét celebrál. A táblakép közül kivált egy Szűzanya­ábrázolás, gyermek Jézussal a karján. A szentkép Palesztinából való, cserfalapra festették.

Janus Pannonius lehunyt szemmel, a fáradtság látható jeleivel hallgatja a főpap szavait, a zenekar akkordjait. Kitart, mert saját kérésére hozták ide, ami a várbeliek között nem kis meghökkenést keltett. Részben a betegség miatt, részben a püspök korábbi nézetei miatt. Sohasem volt ugyanis vakbuzgó hívő, verseiből is, levelezéséből is hiányoznak a keresztény motívumok. Úgy tartotta, hogy a misézésre mindig van idő, fő a salus publica, azaz a köz érdeke, az állam szolgálata. Még korábban, ferrarai éveiben, ifjonti korában szabadosságával még meg is botránkoztatta környezetét. Kigúnyolta például a római búcsúsokat: "Nem tudom én azt, vajon e vakhitből van­e hasznuk? / Ám, hogy a pápának haszna van, jól tudom azt." Amikor a zarándokok között megpillantotta barátját, a humanista Marzio Galeottót, így fakadt ki: "-mondj búcsúszót a Múzsa­körnek. / És törd össze a lantot, add kegyelmes / Phoebus szép dalait a tűz­kovácsnak. / Mert költő sohasem lehet, ki hívő."

Nem kíméli Pál pápát sem: "Róma, ne vizsgálgasd, hogy a szentatya férfi­e, vagy sem; / Lánya, ki rája ütött, hirdeti férfinemét."

Se szeri, se száma szerelmi és erotikus dalainak. Így énekel a lányokról és az asszonyokról: "Életem, Ágneském", "Justina, mézecském", de a verssorokban feltűnnek a Magdolnák és a Szilviák is. Komaasszonyát, Magdát, kerítésre biztatja: "Szánj meg, mert eszemet veszítem / Szomszédasszonyodért, Piroskáért."

Tud arról a ferences barátról, aki ördögűzés címen fiúkkal paráználkodik, leírja Orsolya titkos bájait, nemi szerveit, a bordélyházak fülledt levegőjét.

A szabadszájú és gátlástalan ifjú időközben középkorú férfi lett, s most itt ül, prémekbe bagyulálva, a szomorkás tekintetű Szűzanya képmása előtt. Alighanem az élettől kapott pofonok törték meg, de a halál fojtogató fekete árnyai is ránehezedtek.
 
1472. március 24., hétfő

A vasárnapi szentmise után Janus Pannonius állapota még rosszabbra fordult: eszméletét vesztette. Keze mozdulatlan, beragadt szemei csak ritkán és rövid időre nyíltak fel. Szólni már nem tudott, ajka megmozdult ugyan, de hangot nem adott, még annak foszlányát sem.

Ereje elszállt, ájult zsibbadás kerítette hatalmába.

Az orvosoknak lelkiismeret­furdalása van: talán mégsem kellett volna beleegyezniük, hogy elhagyja az ágyat? Kérését azonban utolsó kívánságként fogták fel, nem utasíthatták vissza. Elhatározásának indítékait persze nem lehet tudni, ez már örök titok marad.

Végképp feladta volna sihederkori szabadosságát? Ezt már korábban megtette. Halálfélelem? Nem lehet kizárni. Megbékélés az Úrral? Talán.

A vár urai a tárházban tartózkodtak, hogy megszemléljék az Itáliából érkezett friss szállítmányt. India borsának, Arábia kávéjának, Kína teájának, Ciprus szegfűszegének, Ceylon szerecsendiójának és fahéjának illata leng a levegőben-

1472. március 25., kedd

A gyenge testből szemlátomást kifogy a lélek: a pécsi püspök, a költő, az utolsó összeesküvő egyre fogyó erejének utolsó atomjait veti be a tüdőbaj rohama ellen.

A kimenetel azonban nem kétséges, bevégeztetett.

A püspöktárs, Tuz Oszvald feladta rá az utolsó kenetet. Imát mormolt, s szentelt olajjal keresztet húz homlokára, szemére-

A végső tisztességadást az ágy körül álló várbeliek megrendülten nézik, érzik ők is, hogy a fekete kaszás itt ólálkodik valahol a közelben, de lehet, hogy a küszöböt majd éppen Thanatos, a halál görög istene, esetleg Hádész, az alvilág királya lépi majd át, hogy magával vigye az örökkévalóságba.

Borzongva lúdbőrözik hátuk, mélyen átélik porszemnyi voltukat.

Janus Pannonius mozdulatlanul, hörgő lélegzettel viaskodik a halállal-

1472. március 26., szerda

Az agónia még tart. Ó, ez a reménytelen küzdelem az elkerülhetetlen, az elháríthatatlan, a végzetes ellen.

1472. március 27., csütörtök

Az órákig tartó haláltusa végéhez ért, a haldokló fuldokló halálhörgése elcsendesült. Könnyű sóhaj hagyta el mellét; az utolsó lehelet.

Exitus, exitus - mormolja az ügyeletes orvosbarát, megtörli a halott gyöngyöző homlokát, keresztbe rakja vézna, még meleg kezét, s halk léptekkel távozik, hogy értesítse a püspök urat-

Ivan Kukuljević, a horvát történész, író és politikus, a XIX. században így foglalta össze Janus Pannonius medvevári tartózkodását: "Utolsó napjait a világtól és a király szaglászaitól elrejtve a zágrábi előhegység félreeső szegletének magányában töltötte - a sorstól összetörten, szellemileg eltiporva, testileg kimerülten. A halál- életének harmincnyolcadik évében könyörtelenül elragadta."

***

Mátyás király csak a halálhír vétele után fedte fel Janus Pannonius tartózkodási helyét. Néhány nappal korábban, 1472. március 25­én keltezett, Ernő választófejedelemhez és Albert szász herceghez címzett levelében még köröztette legveszélyesebb ellenfelét, a rebellis püspököt. "Nem kételkedünk abban - írja -, miszerint nem csupán előttetek, hanem bizonyára az egész keresztény világ előtt jól ismert az az árulás, amelyet (Vitéz János) esztergomi érsek és öccse (Janus Pannonius) pécsi püspök egyéb cinkostársaival egyetemben ellenünk és országunk ellen elkövettek. Az érseket e tettéért fogságba vetettük, és várait megszálltunk. Hosszú lenne néktek ezt leírnunk; mielőtt azonban másik levelünkben áruló tevékenységüket lelepleznők előttetek, ezennel megírjuk és tudomásotokra hozzuk, hogy értesülésünk szerint a pécsi püspök ezután talán a ti hercegségetek területén akarja folytatni velünk és országunkkal szembeni áruló tevékenységét. Ezért nyomatékosan kérünk, szíveskedjétek egész hercegségetek területén kihirdettetni, hogy bárhol is jelennék meg a pécsi püspök, fogják el mint árulót és küldjék hozzánk-"

Kapcsolatuk mélypontját jelzik ezek a sorok, a kibékíthetetlen ellentéteket. Persze nem mindig volt ez így, kettőjük viszonya kezdetben meghitt és gyümölcsöző volt. Mátyás király egyik 1464­ben keltezett adománylevelében így méltatta Janus Pannonius érdemeit: "- jeles buzgalmával, kiváló képzettségével és erényeivel mindenkor udvarunk fényének és ragyogásának öregbítésén fáradozott, s fáradozik-" A költő sem maradt adós, így szólította meg: "Mátyásom, hőn szeretett nagyuram." Más helyütt az "uralkodók legjobbikának" nevezte, verseiben bölcsként, legyőzhetetlenként ünnepelte.

Viszonyuk romlásának okairól már volt szó. "Ha nem vergődik a közügyek és viharok között, bizony, hogy fölveheti a versenyt az antik írókkal és poétákkal" - írta már Bonfini is. Mindehhez még azt lehetne hozzátenni, hogy túl gyorsan emelkedett fel a ranglétrán, alighanem emberileg éretlenül került a legmagasabb polcokra: tizenhét éves korában kanonok, huszonhárom évesen titeli prépost, huszonöt évesen pécsi püspök, országos tisztségek viselője. Ő maga mondja egyik strófájában: "- Itália végképp visszaadott a hazámnak, / S itt gyermekemberként főpapi szék fogadott."

Talán nem járunk messze az igazságtól, amikor leszögezzük, hogy a gyors érvényesülés után fejébe szállt a dicsőség, még többre vágyott, s ebben a törekvésében szembe találta magát az uralkodóval, akinek esze ágában sem volt, hogy a hatalmat bárkinek átadja, netalán megosztja.

Mesebeli helyzet alakult ki: két kecske a pallón.

Ebből az összecsapásból, tudjuk, Janus Pannonius került ki vesztesként. Amikor Mátyás király hírül vette ellenfelének halálát, megnyugodott: a halott ellenfél már nem vetélytárs, hacsak valamelyik hatalmi csoport nem tűzi nevét zászlajára. Erre azonban nem került sor, alighanem nem is történhetett meg az adott erőviszonyok között. Mátyás haragja idővel megenyhült, bár a megbocsájtás nem annyira az ellenfélnek szólt, hanem a költőnek, a poéták legnagyobbikának. Ez persze nem gátolta meg őt abban, hogy a költő gazdag könyvtárát lefoglalja, és Budára szállítsa. Janus Pannonius a latin nyelvű kódexek mellett a görög nyelvű könyvek sokaságát is birtokolta, úgyhogy a Corvina­könyvtár egyik különlegességét - a görög auktorok és műveinek regimentjét -, a költő bibliotékájából kikerült könyvek alkották. Ezek később alighanem ugyanolyan csillogó­villogó, aranyozott bőrkötést, vagy piros, zöld, kék és lila selyem­ és bársonykötést kaptak, mint a többi Corvina, s az is lehetséges, hogy ezüstláncokkal erősítették őket a polcokhoz.

Janus Pannonius szurkozott koporsóba zárt tetemét az egyházfiak sokáig temetetlenül rejtegették az uralkodó haragja elől. Először, ideiglenesen, a Medvevár közelében fekvő remetei kolostor egyik sírkamrájába helyezték, majd titokban Pécsre szállították, s az ottani bazilika alagsorába rejtették el. Mátyás király egyik látogatása során (1476­ban?) fedték fel a titkot, s ekkor Mátyás, Bonfini szerint, "-elbúsult a nagy férfiú sorsán, alaptalan vélekedésük és félelmük miatt megdorgálta őket, és- pompás gyászszertartást rendezett neki."

Az ártalmatlannak talált ellenfél iránti nagylelkűsége abban is megnyilvánult, hogy 1483­ban megbízta Váradi Péter bácsi­kalocsai érseket, fő­ és titkos kancellárt, hogy gyűjtse össze Janus Pannonius verseit, amit ő meg is tett, bár gyűjtése nem lett teljes.

A költő sírkövére, ha ilyen egyáltalán volt - saját kívánságára -, alighanem még az 1464­ben keltezett, Mikor a táborban megbetegedett című versének négy utolsó sora kerülhetett: "Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először / Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. / Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység, / Rosszakarat, kiméld hült porait legalább!"

Janus Pannoniusnak az uralkodó haragja elől "bújtatott" sírja az évszázadok során elenyészett, a mai napig nem jutottak nyomára. Azt sem tudni pontosan, hogy a remetei exhumálás után hol is temették el: a pécsi székesegyház Aranyos Mária vagy Szent János nevű kápolnájában, vagy éppen a bazilika alagsorában. Petrovich Ede, kutatásai alapján a következőket állítja: "-püspököket a középkorban rendszerint a székesegyház szentélyében, az oltár előtt, illetve annak tengelyében vágott sírokban temették el. Pécsett ez nem volt lehetséges, mert a szentély alatt altemplom húzódik. Elképzelhető tehát, hogy Janus az altemplomba került."

Az sem világos, hogy a sír "eltűnése", "megsemmisülése" az utókor emlékezetvesztésének, a török dúlásnak, vagy Gabriele Vecchi generális, az első osztrák várparancsnok az 1686. év utáni sírfosztogatásának következménye­e.

A szakmai közvélemény felcsillanó érdeklődéssel fogadta Kárpáti Gábor régész 1991. évi ásatásainak eredményeit. A pécsi székesegyház altemplomában ekkor, a fűtés modernizálása miatt árkot ástak, s ennek során rábukkantak Szekcsői János baranyai főesperes 1435­ből származó sírkövére, a sírgödrökből pedig nyolc csontvázat ástak ki. A 6. számú váz keltette fel a legnagyobb érdeklődést. "A váz körül a koporsó élesen kirajzolódott - írja Kárpáti Gábor. - A váz alatt a koporsó alja végig vastag, kátrányos rétegként jelentkezett. A fiatal férfi láthatóan jó megtartású váza nyújtott helyzetben, enyhén jobbra fordult. A koponya jobbra dőlt. A jobb combfejen (a bal kézcsont alatt) II. Pál pápa ólomhullája volt-"

Janus Pannonius 1465­ben felkereste a frissen megválasztott II. Pál pápát, Mátyás király nevében köszöntötte őt, s egyúttal támogatását kérte egy törökellenes hadjárat tervéhez, meg hozzájárulását is egy Vitéz János által felállítani szándékozó új egyetem megalapításához (Universitas Istropolitana). "A pápai kancellária a kor szokásának megfelelően okirattal igazolta adományait - írja Kárpáti, melyek hitelességét a pápai pecsét, a bulla igazolta. Tudomásom szerint Magyarországon pápai bulla még nem került elő sírmellékletként, tehát különleges jelentősége is lehetett, ad absurdum: jelzés, igazolás a halott kilétét illetően."

A régész óvatosságból nem állítja, hogy megtalálta Janus Pannonius sírját, de nem is veti el, lehetségesnek tartja a feltárt anyag alapján, de a végső szót a további kutatások eredményeire bízza.

A király és a költő közös sorsa, személyes kapcsolatuk alakulása sajnálatosnak mondható: kár, hogy így történt. Az utókor tiszteletéből azonban mindkettőnek bőségesen kijutott. A történelemtudomány - az új munkákban már sokkal árnyaltabb módon - nagy uralkodónak minősíti Mátyás királyt, a népi emlékezet pedig változatlanul "igazságosnak" mondja. Az irodalomtörténet Janus Pannoniust a legnagyobbak közé emelte, "személye eszménnyé, írásra serkentő, lelkesítő példaképpé, költészete követendő példává" vált. Elismeréséhez, "magyar költővé" válásához olyan költőtársak járultak hozzá fordításaikkal, mint Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Áprily Lajos, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Csorba Győző, Fodor András.

Az ő munkásságuk révén vált közkinccsé a pannoniai Vergilius életműve.

Az elmúlt századokban versesköteteinek sokasága jelent meg Európa­szerte, s ezzel bekerült a reneszánsz irodalom nemzetközi panteonjába is.

Epigrammáinak gyűjteménye nem sokkal halála után - 1480 körül - jelent meg első ízben Arnold Per Hoern kölni nyomdász kiadásában A Váradi Péter­féle gyűjtés Krakkóban látott napvilágot, 1512­ben, Paulus Crosnensis Ruthenus (Pavelz Krosno) lengyel egyetemi tanár gondozásában.

Hat évvel később, 1518­ban, az eddigieknél jóval gazdagabb, Janus életművéről teljesebb képet nyújtó válogatás jelent meg egy bázeli nyomdában, a híres elzászi humanista filológus és történész, Beatus Rhenanus gondviselő keze nyomán.

A XVI. század legteljesebb Janus­kiadása Bécsben jelent meg 1569­ben, Zsámboki János költő, filológus, történész istápolásában. Teljességre törekedett, gondosan felkutatta a költő akkor ismert és elérhető műveit.

Egy hasonló nagy vállalkozásra több mint kétszáz évet kellett várni: Teleki Sámuel író, mecénás, a marosvásárhelyi Teleki­téka alapítója, 1784­ben, Utrechtben, az újabban megtalált kéziratok és a tizenhárom korábbi kiadás alapján, két kötetben tette közzé az addig legteljesebb Janus Pannonius-hagyatékot.

Több mint száz év múltán, a XX. században elszaporodtak a Janus-kiadások. A teljesség igénye nélkül soroljuk fel őket: Magyar költő magyarul, Berczeli Anzelm Károly fordítása, Szeged, 1934; Janus Pannonius költeményei, Hegedűs István fordítása, Bp., 1938; Janus Pannonius: A Duna mellől, Geréb László fordítása, Bp., 1940; Janus Pannonius: Itáliai évek, Geréb László fordítása, Bp., 1943; Janus Pannonius válogatott versei, szerkesztette Gerézdi Rabán és Kálnoky László, Bp., 1953; Janus Pannonius versei, válogatta, szerkesztette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Kardos Tibor, Bp., 1972, 1978, 1983. (Egyik jegyzetében, mintegy utalva Janus Pannonius géniuszára, az álmatlan, lázas éjszakáiról írt versei kapcsán mondja, hogy "a magyar irodalomban Reviczky Gyuláig, Ady Endréig kell várni, hogy a testi szenvedésnek ilyen megrázó és hív ábrázolása következzék be".)

A XX. század nagy teljesítménye - a legnagyobb a maga nemében - Huszti József irodalomtörténész és klasszika-filológus monográfiája Janus Pannonius életéről és művéről (Pécs, 1931). Ma is nélkülözhetetlen forrása a Janus­kutatásoknak.

A XXI. századra marad a teljes kritikai kiadás megjelentetése, amelynek munkálatai már régóta folyamatban vannak.

Térjünk még egy kicsit vissza a múltba, vizsgáljuk meg, mi is történt Janus Pannonius két összeesküvő­ és segítőtársával, az utolsó házigazda szerepét betöltő Tuz testvérekkel, s székhelyükkel, Medvevárral.

Mátyás király még 1472­ben - azzal az indokkal, hogy nem lépett fel a lázadóval szemben - megbüntette Tuz Oszvaldot: elrendelte Körös megye alattvalóinak, hogy ne fizessenek tizedet a zágrábi püspöknek. Évekkel később, újabb információk birtokában és az új fejlemények tükrében, sokkal súlyosabbnak találta a Tuz testvérek bűnét, s ezért 1481­ben két biztost küldött - Guti Ország Mihály nádort és Ecsedi Báthori István országbírót - a szlavóniai rendek zágrábi tartománygyűlésére, akik a vizsgálat elvégzése után fő­ és jószágvesztésre ítélték Tuz Oszvald zágrábi püspököt és Tuz János volt horvát bánt, mert rejtegették az összeesküvő Janus Pannoniust. Két hónap múlva azonban Mátyás király megkegyelmezett a két rebellis főúrnak.

Tuz János már korábban is kegyvesztett volt - mivel gondatlansága miatt dalmáciai területek kerültek török kézbe ("egészen tehetetlennek mutatta magát") -, s ezért az uralkodó leváltotta báni hivataláról, most pedig, igen körülményesen, de azért mégis rátette kezét váraira, köztük Medvevárra is: meghagyta ugyan birtokában, sőt bérletet is fizetett neki, de ez csak látszat volt, az elkobzás tényét takarta. Az 1481. évi ítélet után, jóllehet kegyelmet kapott, nem érezte magát biztonságban, Velencébe menekült, ahol a köztársaság védelme alatt áskálódott Mátyás ellen, s ellenállásra buzdította a hozzá hű szlavóniai urakat.

Tuz Oszvald zágrábi püspök behódolt Mátyásnak, megtartotta főpapi hivatalát, s azzal vált ismertté, hogy bőkezűen támogatta a zágrábi katedrális építését, díszes faragványokkal, kegyszerekkel, szentképekkel ékesítette, s befejezésére végrendeletileg 20 000 forintot hagyott.

A horvát források szerint az 1490­ben elhunyt Mátyás király székesfehérvári temetésén nagyhatású gyászbeszédet tartott a ravatal előtt. A magyar források szerint a halotti beszédet Pietro Ransano püspök, nápolyi követ tartotta, bár ez alighanem a budai búcsúztatáson hangzott el. Akárhogy is történt, Tuz Oszvald püspök mindenképpen a főpapok díszes koszorújában foglalt helyet. Sőt, néhány hónap múltán Szent István koronáját ő tette a Jagelló­ház sarjának, II. Ulászlónak a fejére, mivel az örökösödési harcból ő került ki győztesen. Élete végéig (1499­ben halt meg) a középkori Magyarország egyik vezető embere maradt.

Medvevárat egy pillanatig sem engedte ki kezéből, jóllehet Corvin János, Mátyás fia, horvát bánként igényt tartott rá. A csaknem százhetven méter hosszú, helyenként hetven méter széles, vastag falakkal körülvett középkori várat 1590­ben nagy csapás érte: földrengés pusztította el, lakatlanná vált. A romos lakótorony, a palotaszárny, azaz a palazzó lovagtermével és várkápolnájával a föld alá került. A környék lakói évszázadokon át kőbányaként használták a várfalakat.

Időnként, különösen a XX. században értékes leletek kerültek ki a romok alól: 1902­ben találtak rá a Palesztinából származó Madonna­képre, amely a várkápolna falát díszítette, 1907­ben pedig egy oszlopfejet ástak ki, s ezzel a föld alá került nyolcszögű várkápolna nyomára is rábukkantak.

1979­től, több évi előkészület után, módszeres ásatások kezdődtek Medvevárban. 1981­ben sikeresen feltárták a Szent Fülöp és a Szent Jakab nevét viselő kápolnát, Horvátország egyik legszebb középkori épületét. Az 1300 körül emelt várkápolnának csaknem minden része - a régészek nagy örömére - igen jó állapotban került elő a föld gyomrából. Így, tizenhét darabban felszínre jutott csipkés ablakrózsája is, úgyhogy különösebb nehézség nélkül restaurálni lehetett. De napfényre kerültek a jól megőrzött szobrászati és kőfaragói alkotások is: az oroszlánfejeket ábrázoló oszlopfők, az egy tömbből faragott keresztelőmedence, a főkapu faragott ívei.

A nyolcvanas évek elején hozzáfogtak a kápolna helyreállításához, s 1985 őszére be is fejezték. A munkálatok jellegéről és menetéről monográfia­szerű könyv jelent meg - emléket állítva a sikeres műemlékvédelemnek.

A középkori Medvevár - Janus Pannonius végnapjainak színhelye -, feltárva és részben restaurálva Horvátország kegyhelye lett.

És a másik délszláv országban, Szerbiában - pontosabban: a Vajdaságban, a középkori Alvidék egyik szegletében - él­e az emléke?

Az itteni tudományosság, bár ennek Janus Pannonius titeli prépostsága közvetlen, helyi jelleget is adott, nem foglalkozott bővebben költőnk tájainkhoz fűződő kapcsolataival. Nem tudjuk pontosan, hogy ilyenek egyáltalán voltak­e, megjelent­e személyesen a híres hiteleshelyen, a monostorban, vagy csak a stallummal járó javadalmakat élvezte?

Az ilyen jellegű kutatás még várja a maga emberét.

Dr. Rokay Péter, az újvidéki egyetem rendes tanára 1971­ben, a Hungarológiai Közleményekben egy ismeretlen Janus Pannonius-levelet tett közzé, kísérőtanulmánnyal együtt. Zágrábban, Horvátország Levéltárában bukkant rá a szerémségi Maróti családról írt doktori értekezésének (kézirat) munkálatai közben. 1466. október 9­én keltezett Budán, s ebben III. János (Janus Pannonius) pécsi püspök utasítja a valkómegyei Maróti­birtokon tartózkodó tizedszedőit, hogy hajtsák be a tartozásokat. A birtokon délről menekült, szerb telepesek dolgoztak, úgyhogy az okmány ilyen szempontból is érdekes. Itt történt meg ugyan először, hogy róluk mint jobbágyokról szólnak, akiket még az egyházi adó fizetésére is köteleztek. Később a szerb telepesek, katonai szolgálat ellenében, privilégiumokat kaptak a bécsi udvartól, amelyeket a régebbi telepesekre is vonatkoztattak. Ez az okmány azt bizonyítja, hogy voltak kísérletek a törökök elől menekülő szerbek beillesztésére Magyarország fennálló társadalmi rendjébe, de ezek a törekvések végül is nem jártak eredménnyel.

Mátyás és Pannonius viszonya, az értelmiségi és hatalom kérdése gyakran foglalkoztatta az itteni szerzőket. B. Szabó György, a Régi magyar irodalom című, 1960­ban kiadott, első egyetemi jegyzetében külön fejezetben foglalkozik Janus Pannonius munkásságával, s megállapítja, hogy "a Mátyás­féle politikai koncepcióval való szembehelyezkedésének Janus politikai mellőzése lett a szükségszerű következménye, s a költő magárahagyatottsága és elkeseredése, a sérelmek és a megbántott önérzet kifejezésre jut lírájában is." Azzal a kitétellel azonban, hogy ez esetben "a hatalom és az erőszak ütközött össze a költészettel" nehezen lehet egyetérteni, inkább a hatalomratörés és a hatalomőrzés viaskodott egymással.

Herceg János árnyaltabban fogalmaz Leányvári leveleiben: "-A középkori Itália még mindig nagy hatást gyakorolt a szomszédos népekre. Nem politikusokat nevelt, hanem humanistákat, de hát az összeesküvők rendszerint azért buknak el, mert nem politikusok. Janus Pannonius sem értett az intrikákhoz, ami nélkül az ő idejében, s talán nemcsak az ő idejében elképzelhetetlen volt a politika."

Még két szerző munkásságára hívjuk fel a figyelmet. Az egyik Baranyai Júlia Vízbe vesző nyomokon című, több kiadást megért helytörténeti munkája, amelyben a baranyai Kesince, az egyik feltételezett szülőhely kapcsán két fejezetben is foglalkozik költőnkkel, összegezi az addigi kutatások eredményeit, sőt egy harmadiknak is ezt a címet adta: Janus Pannonius (baranyai!) kortársai.

Bori Imre 1975­től 1998­ig, a jugoszláviai magyar irodalomtörténet munkálatai kapcsán, minduntalan visszatért Janus Pannonius munkásságára, s eredeti szemléletének szellemében a jugoszláviai magyar irodalomtörténet "előzményeként" tesz említést róla, tényként elfogadva a kesincei szülőhelyét és a titeli prépostságát. Halálának 525. évfordulójáról is ő emlékezett meg. "Az élő költőt ünnepeljük tehát halála évfordulóján" - zárja alkalmi szövegét.

Nem lehet pontosan eldönteni, hogy e néhány utalás alapján milyen következtetés vonható le Janus Pannonius itteni, honunkbeli utóéletéről. Ezúttal is a költő siet segítségünkre, ő már a XV. század második felében pontosan látta szerepét Kelet­Közép-Európában, a Kárpát­medencében, így nálunk is, a déli végeken: "Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, / S most Pannonia is küldi a szép dalokat. / Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!"

(2004)

Irodalom

Baranyai Júlia: Vízbevesző nyomokon, Újvidék, Forum, 1977; Boda Miklós: Pécs-Medvevár-Pécs: Janus Pannonius a pécsi utóélet tükrében, in Humanista műveltség Pannoniában, szerk.: Bartók István, Jankovits László, Kecskeméti Gábor, Pécs, 2000; Bori Imre: Irodalmunk évszázadai, Forum, Újvidék, 1975; Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története, Forum, Újvidék, 1988; Bori Imre: Feljegyzések (A "Helikon zöldkoszorús istennőinek lovagja", Magyar Szó, Újvidék, 1997. III. 22.) ; Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, ford., utószó Kulcsár Péter, Balassi Kiadó, Bp., 1995; Boros László: Adatgyűjtemény Janus Pannonius sírhelyének kérdéséhez, in Humanista műveltség Pannoniában, Pécs 2000; Čezmicki, Ivan: Stihovi i epigrame (Csezmicei János: Versek és epigrammák), ford. Cop, Nikola, előszó Kombol, Mihovil, Zágráb, 1951; Čurčić, Lazar: Janus Pannonius Titelen, Magyar Szó, Újvidék, 1984. III. 17. ; Csehy Zoltán: Ursa és Ursula, in Humanista műveltség Pannoniában, Pécs, 2000; Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13. és 14. századi Magyarországon, Bp., 1977; Gerézdi Rabán: Janus Pannonius, Bp., 1964; Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassa Bálintig, Bp., 1968; Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. Összegyűjtötte és az utószót írta Pastyik László, I-III., Tankönyvkiadó Intézet, Belgrád, 1999-2004; Humanista műveltség Pannoniában, Pécsi Tudományegyetem, Művészetek Háza, Pécs, 2000; Huszti József: Janus Pannonius, Pécs, 1931; Janus Pannonius versei. Válogatta, szerkesztette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Kardos Tibor, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1972, 1978, 1983; Kisfaludy Katalin: Matthias Rex, Bp., 1983; Klaić, Nada: Povijest Hrvata u razvijenom srednjem veku, Zágráb, 1976; Korai magyar történeti lexikon, főszerkesztő Kristó Gyula, Bp., 1994; Kovács Péter, E.: Matthias Corvinus, Bp., 1990; Kovács Sándor Iván: Pannoniából Európába, Bp., 1975; Kubinyi András: Vitéz János és Janus Pannonius politikája Mátyás uralkodása alatt, in Humanista műveltség Pannoniában, Pécs, 2000; Kukuljević, Ivan Sakcinski: Događaji Medvedgrada, Zágráb, 1854; Miletić, Drago - Valjato-Fabris, Marina: Kapela Sv. Filipa i Jakova na Medvedgradu, Zágráb, 1987; Magyar humanisták levelei, XV-XVI. század, közreadja V. Kovács Sándor, Bp., 1971; Magyar középkor, 997-1526 (forrásgyűjtemény), összeállította Nagy Gábor, Debrecen, 1999; Petrovich Ede: Janus Pannonius Pécsett, in Janus Pannonius tanulmányok, szerk.: Kardos Tibor, V. Kovács Sándor, Bp., 1975; Ritoókné Szalay Ágnes: "Nympha Saper ripam Danubii". Tanulmányok a XV-XVI. századi magyarországi művelődés történetéből, Bp., 2002; Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény. Humanizmus. Szerk., Jankovits József, Köszeghy Péter, Bp., 1998; Rokay Péter: Egy ismeretlen Janus Pannonius - levél, Hungarológiai Közlemények, 9. szám; Szabo, Đuro: Razvaline Medvedgrada, Savremenik, a Horvát Íróegyesület közlönye, Zágráb, 1914; Szabó György, B. Életmű sorozat, I-IV., Forum, Újvidék, 1988-1990; Tkalčić, Ivan Krstitelj: Slika Majke Boľje iz ruąevina medvedgradskih, Katolički list, 41. szám, Zágráb, 1902; Tóth István: Janus Pannonius származása, Irodalomtörténeti Közlemények, 1965; Tüskés Tibor: A pécsi irodalom kistükre, Pécs.

A versbetéteket és a levélszövegeket fordították: Áprily Lajos, Berczeli Anzelm Károly, Boronkai Iván, Csorba Győző, Fodor András, Kálnoky László, Kardos Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Takáts Gyula, Tellér Gyula, Végh György, Weöres Sándor.