Vonal az udvaron
Legszebb vonalainkat a levegőbe rajzoljuk. Tökéletes mozdulattal és teljes szabadsággal. Ilyenkor sem a szem, sem a rajzfelület nem szab határt mozdulatainknak. Mire rajzaink a papíron vagy a vásznon később megjelennek, addig már számtalan ismert és rejtett erő mozgatja kezünket. Hosszú utat kell megtenni, hogy kezünk visszanyerje eredeti szabadságát. Ez csak keveseknek sikerül. Őket a levegőbe rajzolás elérhetetlennek tűnő öröme sokszor megérinti. Ennek, hála Istennek ritkán vagyunk tudatában.
Azt hiszem, Fejes István sem tudta, és nem is érezte, hogy vívódásai közepette a kapát, a söprűt irányító mozdulat vagy a kemence elé behozott kévét megoldó mozdulat mikor engedi el a kezét. És azt sem tudta, nem érezhette, hogy az akácosból vagy a "maginat" árkából felröppenő fácánok mikor veszik szárnyukra rajzos kezét. Ez a minden rajzoló által áhított szabadság Fejes tusrajzaiban fedezhető fel leginkább. Vonalai, mint a fácán röpte, kevés csapással, rövid, de határozott szakaszokat írva le kerülnek a rajzpapírra úgy, hogy a fehér felületek mindenkinek bőven hagynak helyet a továbbgondolásra. Ott mindenki hazatalál, aki látott már gerlefészket, vagy fürjeket a bodza közül kifutni, és az is, aki úszni tanult a "maginatban", vagy titokban egyszer is rágyújtott a kazal mögött, arra a csodálatos színű dohányra, amelyet a finánc nem vitt el. A rajztoll rövid rezzenése után a papíron látni a kotárkát, az istálló falát és azt is, ahogy a tyúk megy át az udvaron. Mint a papíron sercenő toll hangja, Fejes rajzai egyszerűek és tiszták.
Pasztelljei, melyek előtt legszívesebben álldogálok, mint a vesszőnyaláb suhogása, az udvarról, a szobába visznek bennünket, a kemence padkájára ültetnek bennünket. Itt már meleg van. Az idő régen kitöltötte a házat, a tapasztás dagadó illata is, a mázoláson futó vizesnyolcasok, az emlékek színes rongypokrócát bontják ki előttünk. Hazaértünk. Leülhetünk. Ideje megpihenni, az emlékek úgyis tovább mennek.
