Mint galamb a tiszta búzát
A tragacs
Nem halhatok meg, amíg meg nem írom, hogy a nagymama úgy szeretett engem, mint a galamb a tiszta búzát. Mindig ezt mondta, ha sírtam, ha meg kellett, hogy vigasztaljon. Hosszú, egész hosszú ú-val ejtette a búzát. Azóta sem hallottam senkitől, hogy így ejtené.
Nem halhatok meg addig, amíg meg nem írom a tragacsot. A tragacsot, kiskorom áhítatos figyelmének istenített, csodált tárgyát, a tragacsot, amit a szomszédban dragacsnak mondtak, pedig az nagyon randa szó.
Kicsi kis tragacs, egészen olyan, mint a mienk, de kicsiben, arányos, szép, csillog a kereke, csillognak a küllői, csillog a fogója, hófehérek a farészei, gyönyörűen feketéllenek a vasrészei.
Ott állt a faesztergályos kirakatában. Nem is kirakat volt, inkább ablak, ahogy csak egyszerű ablak volt a bádogosé is. A bádogosnál szerte rengeteg pléhedény hányódott, és valami furcsa ecetes rozsdaszag terjengett, az esztergályos műhelyében még kevesebb volt a hely, de jó gyantaszagot árasztva mindenféle titokzatos rendeltetésű, gyönyörű gömböt meg fület meg nyelet meg fogót láthatott az ember. Sokat jártunk a faesztergályoshoz, egyre vittük hozzá az újnál újabb régi fogkeféket a nagymama titkokat rejtő födeles vesszőkosarából, mert a nyelükből csodálatos hajcsatot, kislányoknak való igazi hajcsatot tudott esztergálni.
Előbányásztam most a régi kisértelmezőt, mert abban reménykedtem, hogy megvan benne a tragacs képe. Nincs. Azt mondja targoncaszerű. Nézem a targoncát, annak sincs a képe. Bezzeg a traktornak... három képe is van, pedig a szótár 75-ös. Hiába, a traktor a szocialista fejlődés szimbóluma volt és marad mindörökké.
A szótár szerint a tragacs targoncaszerű, egykerekű kezdetleges szállítóeszköz. Ugyanígy az új értelmezőben is. Még hogy kezdetleges! Meg kellett volna nézni a mi tragacsunkat. A nyele, a részei szép esztergált fából, a fontosabbak legömbölyítve, kidolgozva, ahogy kell. És a kereke! A kereke igazi, ráfos, faragott küllős, olajozott-tengelyes, rendes, igazi kerék. Mint egy szekéren vagy csézán, vagy mit tudom én ... úri hintón. A fája szép világos színű, látszik rajta az erezet, a vasa fekete és fényes. Rozsda sehol.
Az ember gyerekkorában mindig mindent hall és lát, még azt is, amit nem kellene. A mi tragacsunk örökös veszélyben forgott. Állandóan el akarták adni. Nem is ... nem akarták, csak kellett volna, aztán valahogy mégis kihúztuk elsejéig. Az a tragacs... Amikor nem használtuk, a kamrában úgy valahogy megfordítva állt, a falhoz támasztva, a fogójával fölfelé, a kereke ékkel kitámasztva. Máig sem tudom miért. Talán valami trükk volt, hogy tovább tartson, esetleg kevesebb helyen elférjen? Ilyen továbbtartó, helyspóroló trükkje rengeteg volt a nagymamának meg az apámnak, pedig ők maguk mondogatták mindig, hogy semmi sem tart örökké. A rostát például levegős helyen szögre kell akasztani, a fateknőnek a pincében a helye, hogy ne hasadjon, a pléhteknőt a garázsban tartottuk, hogy ne rozsdásodjon. Az ajtó sarkát be kell olajozni gépolajjal, hogy ne kopjon, az ágyneműt keményíteni kell, nem piszkolódik annyira.
Nekünk a tragacs volt az egyedüli szállítóeszközünk, másnak a bicikli. Tragacson vittük a piacról a télire való paradicsomot, a malomból a darát meg a korpát a kocának, a cirokmagot meg a búzát a galamboknak. Rajta szállítottuk a szenet két nagy fáskosárban, amikor a fuvaros nem volt olyan kedvében, hogy behozza az udvarba a nagy nehezen kiböjtölt Krekát. Ha az apámnak éppen nem fájt a térde, három kosarat is eltolt rajta. Aztán a fa. Az ölfa. Ahogy azt szépen fölrakta a tragacsra keresztben!
Titokban többször nekiveselkedtem, minden vágyam az volt, hogy megtoljam legalább egyszer. Tényleg gyönge, vérszegény, vézna, kákabélű, ezen kívül örökösen kócos kislány voltam, a nagybátyám még felnőtt koromban is kócos Katának hívott, persze hogy mindig az elérhetetlen körül sündörögtem.
Dúlt fúlt az apám, szinte tüzet okádott, mint a hétfejű sárkány. Még hogy a gyereket nem akarják fölvenni az iskolába! Hogy kicsi meg fejletlen meg... Júliusban múlt hét, mi az, hogy nem elég nagy? Miattam volt a cirkusz, miattam mérgelődött az apám. Ott volt a nyakán a szénhordás meg minden, mégis fogta magát, fölvette az apró kékkockás ingét, és bevágta maga mögött a kaput. Mikor visszajött, csak fölkapott a nagymama öléből, magához ölelt, és jókedvében egész idő alatt föltett a visszaútra az üres szenes kosarak közé. Az udvar hepehupás téglái majd kirázták a lelkemet, de a kapualjában már simán gördült a kerék, ott icipici lejtő volt, és majdhogynem szaladt velem az apám. Kinyílott a világ, egyszeriben minden könnyű és szép lett, egyszerű és érthető, sima és súlytalan. Szentül megígérte nekem, ha elérem azt a bizonyos, bűvös határt kilókban, megkapom az igazi kicsi tragacsot az esztergályos kirakatából.
Nem lett kis tragacsom. Mintapéldány volt a kis tragacs az esztergályosnál, csak mintadarab, nem eladó. Még a nagymama sem tudott megvigasztalni, hiába mondogatta, hogy olyan nagyon szeret, mint a hegy, mint az ég, mint a világ, mint a mennyország, mint a galamb a tiszta búzát.
