Aszalt meggy
Illékony és lebbenő az élet. Aszalt meggyet mérnek a Széchenyi téren, és visszajöttek a napok. Hatvan év úgy visszapergett, mintha nem is lett volna. A nagymama egy madárcsontú, szőke kislánnyal. Megy a piacon, megfiatalodva köszönget, míg valami mosolyféle is vibrál az arcán.
Hogy a zöldhagyma, nem pudvás a karalábi? Ünnepi ruha, ünnepi szó, ünnepi hangulat. A nagymama a piacon valóban megfiatalodott, mindenkit megszólított, mindenkihez volt egy jó szava. A pudvást pudvásnak mondta és nem fásnak, a ződbab szálkás volt és a zeller celler szép tiszta c-vel. A pasztinákot pasternyáknak, és azt, amit Szegeden gyökérnek hívnak, ő zöldségnek nevezte, esetleg petrezselyemnek... A villanyt nem leoltotta, hanem ki- és bekapcsolta, esetleg lecsavarta és fölcsavarta, s ebben biztosan közrejátszott a gyönyörű, talpas, már-már kehelyszerű, üvegtartályos petróleumlámpája, amit mindenki meg akart tőle venni, és az, hogy nálunk minden villanykapcsoló az egész házban egy kerek porcelán alapon forgatható fül volt, amit csavarni kellett jobb vagy bal kéz felé.
A nagymama tudta, mi a vérsaláta és a spanyolmeggy; tudta, mi a cigánymeggy és a cigányalma; tudta, hogy van feketecseresznye, árpaérő körte és karácsonyi dinnye... Tavaszkor sokkal többet járt piacra, mint különben, s egyre kérdezgette: hogy az újkrumpli, hogy a fejtett bab. Gyakran vett hajmát a kupuszini asszonyoktól, ismerte, név szerint emlegette őket, pedig ők egészen másképpen ejtették a szavakat, mint mi, és sok szép szoknyában jártak. A nagymama feketében járt, és mindig volt néhány szava a termésről, mintha ki tudja mennyi birtoka, földbirtoka volna; mindig volt néhány együttérző kérdése, jó lesz-e az idén a búza, nem fagyott-e ki a kukorica, lesz-e szőlő és bor; aztán néhány szó a fákról, az adóról meg a drágaságról. Még a szeme is másképp ragyogott, és titokban mindig, de mindig megvette nekem az első cseresznyét.
Csodálatos első cseresznye. Pici csomóba kötve, még a rossz kis spárga is itt van a szemem előtt... négy-öt halvány szem, legföljebb hat-hét. Alig piros, de az ember úgy sóvárog utána, hogy majd megszakad a szíve. Se íze, se szaga, mégis egy világgal fölér, főleg mert nem veszik meg neki, mert vézna, még elrontja a gyomrát, elcsapja a hasát.
Fényes volt, és nagyon csillogott a nagymama szeme, mert, ugye, a Kistibi is pont ekkora volt... Mert a Kistibi mindig és mindenkor pont olyan, pont akkora, pont annyi idős és éppen olyanforma volt, mint én... és persze ő is szerette a cseresznyét, meg mindent, amit én szerettem, csak cseresznyefülbevalója nem lehetett. Mert hát kisfiú volt a Kistibi, pedig a fehér-piros arcával olyan szép volt, mint egy kislány... akárcsak én...
Rengeteg minden nagyon másmilyen lett mostanában, csak a nagymama nem változik. Ő van. Egyszerűen van. A piacon az ő szavával kérdezem: hogy a paprika, és azon veszem észre magam, hogy úgy köszönök el az emberektől, mint ő: Minden jót! Sose mondta, viszontlátásra, csak azt, hogy minden jót.
Valamikor régen egészen fekete színű oroszteát ivott pici tejjel, utóbb inkább meggyszárteát tej nélkül, kukoricabajusszal. Mire kész lett a csutkababa, összegyűlt a barnára száradt, összepördült kukoricabajusz is. A csutkababa olyan kócos volt, mint én, Zsófinak hívták, és egyszer valami ragályos gyerekbetegség után könyörtelenül elégették.
Tudom már, mi a najkvirc és a majoranna, bár mire majorannához jutottam, a nagymama rég nem volt köztünk; lett nekem is ridikülöm, de még mindig fölizzik bennem az ő ridiküljének az emléke, orromban van a szaga, s elevenen él bennem, ahogy megengedte, hogy én vegyem ki a ridikül oldalzsebéből a zsebkendőjét.
* * *
A nagymamának fekete szegélyű, fehér zsebkendője van, én az enyémet megint elvesztettem; a nagymama fülében ezüstfoglalatú fekete cseresznye, az enyémben pedig a világ legnagyobb öröme, a piros páros cseresznye... nem ehetem meg a cseresznyét, de nem baj, a nagymamától otthon aszalt meggyet fogok kapni helyette... és megyünk a piacon... sétálunk, és meleg van, és megnyugvás, és béke... Megbékéltünk, süt a nap, érzem a kezét, a kezének a fogását... lebbenő lét... de a nagymama van, mindenkorra van... van a majorannában, a koriánderben és a najkvircben, a ridikül szóalakjában, a saláta hangsúlyában, a meggyszártea ízében, a ráncos, töpörödött kis meggyszemben. A kezébe kapaszkodom, és forog a dorozsmai szélmalom... megint forog, vagy még mindig, csak azért is és örökké.
És akkor ez itt most megint csak más, mert a nagymama úgy énekelte, hogy nem forog a dorozsmai szélmalom.
