Apróság
Megértem, hogy a Búvár zsebkönyveket szereti, elfogadom, hogy a Természet múzeumait kaparintja meg, de hogy a Széchenyi-kastélyról készült albumot szinte fejből tudja! Kezdettől fogva egymaga választja ki és szedi le a könyveket a polcról. Sose tépte őket, én hát sose tiltottam. Így került a kezébe Atijja, így jutott hozzá Schmidt Egonhoz és a Védett madaraink lexikonához.
Kelepcébe akartam csalni nem is egyszer. Csaléteknek csendben, szó nélkül odatettem egy-egy vadonatúj mondókás könyvet, szépet, színeset; sunyi módon tarka födelű meséskönyvet csempésztem az útjába, leporellókat hagytam szerte szándékosan, gyereknek való könyveket készítettem a keze ügyébe, semmi. Saját, szilárd, belső törvényei vannak, kitart mellettük és a maga választotta könyv mellett. Nem egy napig, nem egy hétig, hanem hónapokig, ami az ő életkorához mérve tartós érdeklődés. A nagycenki kastély főhomlokzatát, hársfasorát tehát újra meg újra megnézzük, ismerjük Széchenyi arcképét, dolgozószobáját és íróasztalát. Szép nyugodtan végiglapozzuk az albumot, és megbeszéljük, melyik barokk kőpadra fog ülni a búgós pacsirta és melyikre mi, mert mi ketten, ő meg én, természetesen, egyszer majd elmegyünk Nagycenkre. Magunkkal visszük mind a harmincvalahány madárkát Schmidt Egon könyvéből, méghozzá név szerint. Ugyanolyan valóság ez, mint Atijja és a kis Bajázs. A búbosból azért lett búgós, mert a kislány a búgócsigát ismeri karácsony óta, és a népetimológia elve szerint egyszerűen behelyettesítette az ismeretlen szót ismerttel.
Látványosan fejlődik. Vág az esze, mint a borotva, kócos kis feje valóságos tárháza a fogalmaknak, szavaknak. Tobzódik a nyelvi közegben, érzi, hogy a hasonló alakú, hasonló hangzású szavak vonzzák egymást, sőt, vannak asszociációi is, így az ocelot lop, a mocsári hiúz hízik, a füle pamocskos, és meg kell mosni, a foltos nádiposzátát meg kell mosdatni, hogy ne legyen foltos, a himalája falánk ( ez nagyon szép alliteráció, szinte tökéletes a benne rejlő belső rím), a bajszos sármányt nem borotváljuk, a barátposzátának gyermekei vannak (a barátunknak ikrei születtek), a rozsdás csukot meg kell olajozni, a csilpcsalp fűzike becsap.
Gyorsan, nagyon gyorsan gazdagodik a szókincse, bár nem mindig tiszta egy-egy fogalom; a dominót lapjával, laposan kell berakni a dobozba, hogy beleférjen, erre lelkesen, nekipirulva újságolja, hogy alaposan rakta bele - persze, beleesett a hasonlóalakúság csapdájába.
A kötőhangzóknak, a hangzóhosszabbító és rövidítő főneveknek, a v-tövű, a hangzókivető és átvető szavaknak még teljes a zűrzavara. Jönnek a madárok a hón a kis lábukkal. A hó különben is sok bajt okozott, alig néhány napig volt havunk, hogy is tudta volna kapásból olyan rövid idő alatt megtanulni, hogy nem hav esett le, de havon húzzuk a szánkót, hogy nem hós lett a kis lába, és nem hót markolt föl a földről. Már kétévesen repesve mutatta: nézd, milyen szép köv, ám a lovacskával sose gyűlt meg a baja - mégiscsak lovas nemzet a magyar! Esténként sokáig mondogatta: Az én bogáromat viszem velem aludni - lám, ez is milyen szépen alliterál -, a füv, az elsöpöröd a piszokot csak egyszer fordult elő, most néhány napja pedig fölbukkant és azonmód le is csengett a kanálozás. Furcsán jártunk az előke helyett panyókára vetett akármivel: előbb főnevesítette a panyókát, majd elvonta belőle a kicsinyítő képzőt, s máig is panyót használ - íme a nyelvújítás ma is élő, ható elve.
Az új szót első előfordulásakor megjegyzi, csak egyszer szalad bele: rajzoltam egy csőt, az pedig maga a képtelenség, ahogy megfogalmazza: odarajzolom az ősmajomot a háttérbe. Rám sandít és huncutkodva kérdezi: Ez sar? - majd hamiskás mosollyal folytatja: Nem, ez sár, és én kikerülöm a sarat - a szeme nevet, az arcocskája kipirult és csupa ragyogás, megjelenik rajta a gödröcske, ettől ellenállhatatlanul édes és szívbemarkolóan sebezhető.
Nagyon nehéz neki a szókezdő mássalhangzó-torlódás, így született meg a (p)szichológus, a (S)metana, a (s)tucc - itt még az r-t is elsinkófálta - és a (sz)finx, ezen ravaszul somolyog, megérzi a jelentés és a nyelvi játék lehetőségét. Ha kell, gyönge, ügyetlen kis keze van, ha viszont úgy hozza a sora, erős, ügyes kis keze támad, és ez már a diplomácia magasiskolája. Nagy diadallal, már-már kaján elégtétellel kijavítja a tobozt dobozra, lám-lám, rajtakapott.
Ocelotot (párducmacska) a cicás Búvár könyvben ismerte meg. Vágtat Ocejottal a tájtoson az üveghegyen is túj, ahoj a kujta fajkú majac túj, mert az l és az r még mindig bevehetetlen, kemény próbára teszi. Az üveghegy, a táltos és a kurta farkú malac messzesége reális és tapintható, ott van a vasúti töltés túlsó oldalán, ahova nem mehet senki, csak a nagyapja és ő. Ocelot az alteregója és a barátja egyszerre, ezen kívül a mindenkori ügyeletes bűnbak, ő löki le a poharat, ő hányja el a ceruzát, ő toccsan bele a sárba. Mindenhova vele megy, élő, létező, látható, megfogható valóság, etetni kell ropogtatóval (ez is saját főnevesítés) vagy kolbásszal, itatni kell tejecskével, békén kell hagyni, ha elosonkodik az odújába - íme: szabályos összevonása az osonnak és a lopakodnak! Másik sikeres, szellemes és lényegretörő összevonása a garázsautó a garázsboltba árut szállító autóból.
Csodálatos, szép, színes, száz nyelven beszélő világ veszi körül. Beszél a kis ágya, a szánkója és a mackója, beszélnek a fák és a bokrok, beszél a kő és a kavics, beszélnek a madarak és a kutyák, a szagok és a színek, beszél a föld, a fű és a víz; ez a világ egyértelmű és egyértelműen szeretnivaló. Ocelot még akkor is Ocelotka, Ocelka, ha eltörte a poharat; a feketerigó barátkozik a varjakkal, mert ugyanarra a fára ültek; Ejnye-bejnye Ocelotkám, nem vigyáztál őkre, szegény kis cinkék, csipegetnek, nincsenek nekik párják.
Az igekötők még csúfolódnak. Kicsukja, majd benyitja az ajtót, mert a nyitott ajtó nagyon túl veszélyes. Tudja, hogy van kislány- és kisfiúrigó, és rendkívül gazdag nyelvi leleménnyel zsörtölődik: ez borzasztó, elképzelhetetlen, elképesztő, nem hiszem el, igazán nem járja, nem lehetséges, abszurdum - és mind egy szuszra.
Sejti, hogy mi a világ rendje, ám néha félrecsúszik az információ. A kis csecsemő kikelik a tojásból, a bácsi a fa alatt mosi az autót. - Ejnye-bejnye, Ocelkám, Ocelkám - ez az ikes ragozás még nem zökkent a helyére, hogy mondod te ezeket a dolgokat? - Rám néz tágra nyílt szemmel - ilyen kék szeme csak neki van - és fölvillanó, csillogó, ártatlan mosollyal kimondja a szentenciát: Ezek a dolgok a mocsáriéi. Így. Majd hanyatt esem. Adva volt a mocsári hiúz, amiből ő a főnevet elhagyva főnevesítette a melléknevet, majd ellátta tökéletesen egyeztetett birtokos személyraggal és többesjellel olyan spontánul, ahogy nálunk évszázadok óta történik.
Kicsi búgós pacsirtám, drága ocelotkám, a minap azt mondtad: ebböj a sok papíjból jesz a novejja... Kicsi csillagom, drága, lelkes kis apróságom, nagyon örülök, hogy tudod, hogy novellák is vannak a világon.
