Albán burek
Hülye magyar, jegyezd meg, hogy legjobb az albán burek!, mondja Mehmed barátom a tuzlai kaszárnya udvarán, és hátba vág.
Azt bizonygatom épp, hogy a legjobb a Boszniában készített burek.
1984 ősze van, az esti sorban állásra készülődünk. Gyenge eső permetez, s felnézve a fekete, csillagtalan égre úgy tűnik, permetezni fog mindörökké. Megesküszöm, hogy ha e raboskodás véget ér, s egyszer eljutok Albániába, megkóstolom a burek ottani változatát is.
Azóta eltelt jó néhány év, s mindez újra eszembe jut, amikor az albán határon várakozom, a július végi hőségben. A levegő szinte remeg, a fehér sziklafalak izzanak. Az aranykeretes szemüvegű, marcona határőr igyekszik udvariasnak mutatkozni: hamisan mosolyog. Napbarnított arca, fénylik; csaknem ragyog. Mivel sajátján kívül semmilyen más nyelven nem beszél; mutogat, kopogtat.
Furcsa, de valahogyan mégis rokonszenvesnek tűnik ez a mundérba öltöztetett albán gaucho. Filmekben látni ilyet, amikor Amerikából a mexikói poros határra érkezik az utazó.
A távolban, a félig földbe ásott óvóhelyek mögül felbukkan egy régi Vespa, olyan állapotban, hogy az ember azt hiszi, hogy még néhány másodperc, s azonnal atomjaira esik szét. A kiszuperált járgányt meglovagoló fekete nadrágos, fehér inges férfi azonban magabiztosan közeledik, aggodalom nem felhőzi homlokát. Sőt, amint közelebb ér, látom, hogy mosolyog. A kormányt csak egy kézzel fogja; másikban egy fémtálcát tart. Efféle kerek sütőformában készítik mifelénk a burekot.
Így jut eszembe hosszú idő után újra Mehmed; de amint a motoros megáll a határőrség rozzant épülete előtt, látom, hogy nem burekot, hanem sült csirkecombokat és paradicsomot hozott a vámtisztek részére, nyilván ebéd gyanánt...
Amíg arra várok, hogy befejeződjék végre a hosszas útlevélkezelés, Sergio Benvenuto olasz esszéista Albániáról szóló cikkére gondolok, amelyben e több mint negyven évig a világtól elzárt ország hírhedt vezetőjéről, Enver Hoxháról ír: "a harmincas években Párizsban élt, hogy franciatanári képzettséget szerezzen, a szürrealisták köreiben forgott, ami megmagyarázhatna valamit az EnverHoxha-i gondolkodás elég szürrealisztikus fordulataiból. Hazájában Swift és Lewis Caroll között ingadozó hatásokat váltott ki. Sötét hangok egy balkáni Tiberiushoz hasonlítják: Pederasztaként egy garconierre-ben szexuális orgiákhoz használt egy katolikus szentséget. A bunkereken kívül egész Albániát telerakatta hegyes karókkal is, hogy a kapitalista vagy revizionista ejtőernyősöknek, ha le mernének ugrani Albániában, az alfelébe fúródjanak...".
Amikor végre befejeződik a hosszas beléptetési procedúra, s az autó a Szkadar (Skhoder) felé vezető, vadonatúj, széles műúton halad, kitekintve az ablakon rendezett környéken rendezett házakat (néhol csaknem villákat) látok.
Van, hogy az nem úgy van, ahogy elképzeljük. És így tovább.
Ezzel a van-nal, azaz a valóság új, albán árnyalataival barátkozom épp, korholva magam, hogy az előítéletek csapdájába estem, amikor az úton feltűnik egy fakerekű szekér. Tíz éves-forma fiú ül a bakon, kezében ostor. Ruhának nehezen nevezhető rongyok lógnak rajta. Tekintete szomorú.
Na, végre, gondolom, mégiscsak! Aztán gyorsan elszégyellem magam: ennyire azért mégsem szabadna, ennyire azért mégsem...
Ilyen gyarló az ember?
Ilyen.
*
Szkadar eleven város, élettel teli. Emberek vannak az utcán, a bazárban, a kávézókban, a boltokban. Láthatóan dolguk van: vásárlás, üzletkötés, fontos megbeszélni való, vagy csak a legfrissebb hírek cseréje. Csaknem minden autó Mercedes, de nagyon kevés az új, legtöbbjük talán húsz éves, vagy annál is régebbi.
Szinte mindenki mobiltelefont szorongat a kezében. Eszembe jut, hogy nekem is van, előveszem hát: Vodafone Albania, írja a kijelzőn.
A rendezett, tiszta városközpont kis terén kéttornyú vadonatúj mecset. A tornyok között hatalmas, csillogó rézkupola, mint valami óriás domború tükör, melyet egy lázadó kedvű muzulmán pap az ég felé fordított, hogy Allah, ha lepillant, görbe tükörben lássa magát.
A távolban hegyvonulatok kéklenek, s közelebb, néhány utcányira új tömbházak magasodnak. Ellentétben a láthatóan régi, szürke színűekkel, ezeket rikító zöldre, narancssárgára, rózsaszínre festették. Úgy látszik, a kommunizmus bukásával a színek is felszabadultak, s most tombolniuk kell.
A várost egy széles, túlságosan is széles sugárút szeli ketté. Hely bőven van, a forgalom kicsi, mégis úgy tűnik, hogy a közlekedés egy kissé kaotikus. Feleslegesen dudálnak, mintegy kedvtelésből; s az emberek nem mennek, hanem átrohannak az úttesten akkor is, ha nem közeledik jármű.
Egy kis, szűk bazárszerű utcába fordulok be. Boltok sorakoznak mindkét oldalon: hentesek, pékek, gyümölcs- és zöldségárusok szűk helyiségei. Némelyik előtt rögtönzött, rozoga pult vagy stand. A kirakott gyümölcs azonban csenevésznek tűnik, mintha nem érte volna elég napfény, vagy mintha túl korán leszedték volna.
Az egyik kapualjban borostás férfi áll. Odamegyek, és megkérdem, merre van a legközelebbi pénzváltó. Ekkor - szinte a semmiből - előbukkan egy másik férfi is, elindulnak velem, mutogatnak, egyikük a karomat fogja; irányítanak, közben barátságosan, de rossz német nyelvtudással magyarázzák az útirányt. Eszembe jut, hogy hátha csak trükk az egész, s észrevétlenül megszabadítanak a pénzemtől, de nem.
A bank, amelyhez elvezetnek, akár Párizsban vagy Londonban is lehetne: márvány, csillogó fém és üveg. Benn korszerű elektronika; jól öltözött, kedves, feltűnően csinos lányok a pult mögött. A pénzváltás gyorsan és zökkenőmentesen zajlik.
Kilépve az utcára, alig haladok néhány métert, amikor egy fehérre mázolt, de már kopott, hosszú épület elé érek. Első emeletén rácsos terasz, olyasféle, amelyekről hatalomba ragadt diktátorok szoktak beszédet intézni a néphez. Úgy tűnik, már régóta zárva van. Ennek azonban némileg ellentmond az erkélyen lobogó vörös zászló; közepén kétfejű fekete sas. Ekkor megpillantom a rácsra erősített fémtáblát: "Biblioteka Marin Barleti" - betűzöm a domború feliratot. Miközben azon tűnődöm, vajon ki lehetett Marin Barleti, néhány lépést teszek előre, majd újra, s újra szemügyre veszem a különös könyvtárépületet. Valahogy nehéz elképzelni, hogy könyvek vannak benn.
Váratlanul sípszót hallok. Megfordulok: a szürkészöldbe öltözött rendőr épp egy teherautót állít meg. Egy horvát turistabusz is felbukkan; az ablaküveg mögött kíváncsi tekintetek, de a rend őre ügyet sem vet rájuk.
Ahogy távolodom a városközponttól, egyre rosszabb állapotú az útburkolat, egyre több házon nincs, vagy omladozóban a vakolat, és sok helyütt már a zsalugáterekről is rég lekopott a festék.
A túloldalon óriás reklámkivetítőn Palmolive tusfürdőt hirdet egy szép mosolyú fotómodell. A kopott házak között olykor egy-egy új, divatos épület.
Szkadar egyszerre régi és új.
*
Betérek egy vegyesboltba: keresek majd valami helyi különlegességet, gondolom. A jól ellátott üzletben roskadoznak a polcok. Helyi specialitást nemigen látok, annál inkább ismert, nyugati tucatárut. A globalizáció előszele már itt is?
A kövér elárusító szerbül is beszél. Háromféle Skenderbeu konyakot tesz a pultra. Magyarázza, melyik a jó, melyik nem: a tetszetősebb csomagolású a jó, a szerényebb kevésbé minőséges, mondja. Nem tudom miért, de hiszek neki, s persze a drágábbat vásárolom meg.
Albán bora viszont nincs, pedig a város szerb névváltozatából keletkezett a kadarka szőlő- illetve bornév. Veszek hát két üveg Tirana nevű sört, állítólag ez a legjobb.
Különösebb cél nélkül barangolok az utcákon, a műanyag zacskóban egymáshoz ütődnek az üvegek. Jó így járkálni, idegen városban, ismeretlenül.
Így találok rá teljesen véletlenül az Illyria nevű könyvesboltra, két kávéház között. A kirakatszárnyak díszes, faragott ajtót fognak közre. Lenyomom a rézkilincset, de az üzlet zárva. Az üvegen át benézek a helyiségbe: komoly, jól ellátott könyvesboltnak tűnik. A kirakatban Hemingway, Flaubert, Nietzsche, Cioran és Coetzee könyvei számos albán szerző művének társaságában. Nem jó érzés, hogy ez utóbbiakat nem ismerem, sőt nem is hallottam róluk soha. Valami azt súgja, jó könyvek lehetnek. Albán szerzőkön töröm a fejem, de csak Ismail Kadaréra és Baskhim Shehura emlékszem. Fogadalmat teszek, hogy mihelyt hazaérek, igyekszem majd többet megtudni a mai kortárs albán irodalomról.
*
A visszaúton eszembe jut, hogy a burekról megfeledkeztem. Nem értem, hogyan történhetett. Bosszankodom egy ideig, aztán azzal vigasztalom magam, hogy sebaj, az eredeti burek, illetve börek úgyis török eredetű étel, s ha majd egyszer eljutok Törökországba, bepótolom a mulasztásomat.
De addig is, ha valakinek egyszer Albániába vezet az útja, kóstolja meg helyettem is az ottani változatot! És biztosíthatom, nyugodtan utazhat ebbe a régi, új országba, mert bármit is írt Sergio Benvenuto, csupán néhány bunkert láttam útközben, hegyes karót, egyet sem.
