Németh István:
Tájkép, napnyugtával

A nénikére egy elmondhatatlanul sivár tömbház harmadik emeleti ablakában figyeltem fel. Mozdulatlanul állt a csupasz ablak mögött és nézett kifelé. Előtte, a terasz teljes hosszúságában, szedett-vedett párkány futott végig, valamikor talán virágcserepek részére, most ütött-kopott műanyag vödröcskék, szomorú, féligtelt befőttesüvegek sorakoztak rajta. Ez a most arra a késő délutáni szokásos sétámra vonatkozik, amikor a riasztóan komor lakótömbön először pillantottam meg az ablakban álló nénikét. Rögtön valami nyugtalan kíváncsiság futott rajtam végig. A következő napi sétám alkalmával már bennem volt: vajon ott áll-e az ablakban a nénike? Mert szemmel láthatóan az volt, nénike. Nem egy úgynevezett asszonyság, akinek még vágyai, céljai vannak az életben, s testtartásból erő és erély sugárzik, de nem is egy olyan valaki, akit a városi közbeszédben korosabb hölgynek illik nevezni, hanem egy soványacska, elnyűtt, megfáradt, határozottan falusi nénike, akit élete alkonyán a család, a rokonság kiragadott természetes környezetéből, s a városba száműzték egy szürke, vigasztalan panelházba, idegen emberek közé. Attól a naptól fogva, hogy megpillantottam, minden sétám alkalmával, a tömbház felé közeledve, megkérdeztem magamtól: vajon ott áll-e az ablakban? Már így: a nénikém. Egy alkalommal átballagtam az utca túloldalára, szembe a panellal, egy hosszú, lezüllött raktárépület elé, s csak akkor konstatáltam, hogy az, ahol a nénike áll, tulajdonképpen nem egy szobaablak, hanem egy befalazott erkély, amelyen egy ablaknyílást hagytak. Innen látszott csak igazán, az utca túlsó oldaláról, mennyire elcsúfították a bérház lakói az eleve ronda, siralmas épületet a fantáziátlan toldalékaikkal, telezsúfolva a teraszokat szegénységük mindenféle kacataival. Egyedül a nénikém terasza volt befalazva, de úgy, ahogy, mondtam, hagytak rajta egy ablakocskát, amely a bérház rút homlokzatával együtt napnyugatra szolgált. Nénikémet talán épp ez állíthatta szobácskájának az ablakába. A naplementében, a naplementén való...

Mert egy véletlen esemény kapcsán hamarosan bepillanthattam annak a négygyermekes családnak az életébe, amelynek a terasza egyben a nénikém szobácskája is volt. A család egy isten háta mögötti faluból került a városba, abból a faluból, ahol utazókoromban gyakran megfordultam, azért gyakran, mert igencsak megkedveltem, már-már mint a szülőfalumat. Valahogy otthon éreztem magam benne, végül már a fél faluval tegeződő viszonyba kerültem, tehát ez a négygyermekes család, derült ki, abból a faluból költözött fel a városba, de ez már arra az időre esett, amikor rég abbahagytam az utazást, a terepjárást. Velük tehát odahaza nem találkoztam, amikor azonban itt a városban, a szürke tömbház harmadik emeletén egy ügyben becsöngettem hozzájuk, rögtön az volt az első kérdésem, hogy nem kistelekiek-e?

- Eltalálta! - mosolygott rám barátságosan egy ötven körüli férfi, aki ajtót nyitott.

- De honnan tudja? - csodálkozott is el nyomban.

- A nevükről - válaszoltam. - Minden harmadik kisteleki Bakos.

- Hát ha nem is minden harmadik, de minden ötödik bizonyára - ismerte el az ember nem kis büszkeséggel a hangjában.

Beinvitált a konyhába, leültetett, majd egy literes üveget tett az asztalra.

- Ez is kisteleki, méghozzá kisüsti! Tegnap hozta egy földim. Érdemes megkóstolni! - mondta, s máris töltögetni kezdett a poharakba.

Olykor fél óra is elegendő ahhoz, hogy két vadidegen ember összemelegedjen, most is ez történt, s miután elköszöntem tőlük, szinte mindent megtudtam róluk, attól fogva, hogy bekerültek a városba s azóta hogyan ütik-verik a világot. A negyvennégy négyzetméteres, kétszobás lakást, amikor tizennyolc évvel ezelőtt beköltöztek, hárman lakták, a férj és felesége meg a kisbaba, elsőszülött fiuk, másfél évre rá jött az első kislány, aztán a második, végül a második fiú, és itt meg is álltak, mert egyszerre szűknek bizonyult a lakás, ahogy a vendéglátóm fogalmazott.

- Azóta még rá se mertünk gondolni, hogy nemsokára heten leszünk, mint a gonoszok! - mondta az ember derűs ábrázattal.

- Jött az ötödik? Mégiscsak jött? - kérdeztem.

- Ez egy külön mese - válaszolt, s mielőtt hozzáfogott volna, újra teletöltötte a poharakat. - Tulajdonképpen itt, ezzel kellett volna kezdenem a nénikém történetét. Nem csak hogy ugyanabból a faluból származik, ahonnan Bakosék, de szomszédok is voltak, mégpedig jó szomszédok, olyannyira, hogy amikor ők a városba költöztek, házuk őrzését, környékének gondozását nyugodt lélekkel a nénikére bízhatták. Hamarosan kiderült, hogy nálánál jobb házgondnokot keresve se találtak volna. Húsvét táján - s ezt aztán minden évben megismételte, míg futotta az erejéből - nemcsak a saját házának az elejét hozta rendbe, meszelte ki, hanem a rábízottét is, anélkül, hogy erre megkérték volna. Sajnos három évvel ezelőtt, szinte egyik napról a másikra annyira megrendült az egészsége, hogy már-már magatehetetlenné vált, s hogy a helyzete még súlyosabbá váljon, ez épp akkor következett be, amikor elvesztette utolsó hozzátartozóját is, a testvéröccsét. Megüzente Bakoséknak, akik utolsó mentségként maradtak meg számára, hogy látogassanak haza, mert nagy baj van. A legközelebbi hétvégén haza is sietett Bakos Ferenc "fölvételezni a helyzetet". Visszatérve a városba, megtárgyalta a feleségével a nénike ajánlatát: a házáért, összes ingó és ingatlan vagyonkájáért "átadná magát" gondozásra. - Tán csak nem ránk gondolt az öregasszony? - rémült meg Bakosné. - Hová hoznánk ide, amikor már mi se férünk ebben az egérlyukban? - Valóban, hova hoznák, tűnődtek el. Már így jó ideje, ahogy a gyerekek nagyobbacskák lettek, az anyjuk a lányokkal, az apjuk a fiúkkal hál egy szobában, hova tennék az öregasszonyt, hiszen nincs harmadik szoba.

- Majd csinálunk egy harmadikat, álltam elő az ötlettel vagy három nap elteltével, amikor kigondoltam, hogy ha a teraszunkat befalaznánk, ott lehetne helyet szorítani az öreglánynak - mesélte Bakos Ferenc, miután harmadszor is - három a magyaré! - megtöltötte a kis poharakat.

Úgy is történt. Nem álltam meg, hogy szembe ne dicsérjem, pedig állítólag ezt nem nagyon tűri a magyar. - Sok gyerek az édesszüleiért nem hoz ekkora áldozatot, mondtam.

- Nekünk ő annyi jót tett... meg hát így még egy ház ragasztódott a másik mellé. Ha valamelyik gyerekünk meggondolja magát, tudja már... esetleg mi, ha visszatérünk, vagy ha lesz unokánk, aki falun szeretné berendezni az életét.

Hirtelen hangot váltott:

- Ha már itt van, bevezetném az öregasszonyhoz. Legalább valakivel elbeszélgethet egy kicsit, mert mi, megmondom úgy, ahogy van, még arra se érünk rá.

A "teraszszobában", először láttam ilyet, egy komikusan rövid priccsféleség volt valami birkabőrrel letakarva, a sarokban egy konyhaszéknél, hokedlinél alig nagyobb asztalka, egy szék és semmi más. Nem is nagyon férhetett volna el benne még valami. A nénike a priccs sarkán ült egy imakönyvvel a kezében. A vendéglátóm, engem előretuszkolva, már csak a fejét tudta bedugni a teraszajtón.

- Ilka néni, hoztam magának egy szívgyógyászt! - ijesztett az öregasszonyra Bakos Ferenc. - A falunk nagy barátját!

A nénike elé állva a kezemet nyújtottam, de mert ő mozdulatlan maradt, megérintettem a vállát:

- Elnézést a zavarásért - hebegtem, s újra a nénike vállára tettem a kezem, talán meg is simogattam, könnyen barátkozom ismeretlen emberekkel, de most valahogy feszélyezett a helyzet: ájtatosság, imádkozás közben zavarok meg valakit.

Bakos Ferenc gyorsan ránk csukta az ajtót, magunkra hagyott. Helyet foglaltam a nénikével szemben, a "teraszszoba" egyszál székén. Ilka néni egy darabig csak nézett rám, az arcomat fürkészte, valami elmondhatatlan szelíd derűvel, kedves kíváncsisággal.

- Vélek magára - mondta, amikor nagy sokára megszólalt, annak az embernek az örömével, aki az utcán váratlanul összetalálkozott rég nem látott ismerősével.

- Ugye maga volt az, aki épp akkor nyitott rám a barátjával, amikor a mákot fejtettem a gangon? A barátja gyorsan le is vetetett. Aztán az emberek nem győzték mutogatni a faluban, hogy Salamon Ilka néni benne van az újságban. Ugye maga volt?

Nem én voltam. Az valami újságíró lehetett. Mégis azt válaszoltam, hogy hát persze, én voltam a barátommal.

- Hát most, látja, ide jutottam - tárta szét a kezét. - Már a harmadik éve. Áldott jó emberek, megverne az Isten, ha panaszkodnék rájuk, csak az bánt, hogy amikor átadtam magamat, nem jutott eszembe... Az nagyon bánt.

- Micsoda? Mi nem jutott eszébe?

- Hát, hogy bele kéne tenni azt is az írásba. Mert van írás róla, azt nem csak Irénke, az ügyvéd, maguk az eltartóim is javasolták. Hogy legyen írás az egészről.

- Szóval van?

- Van. Az egyik, mert hármat is aláírattak, itt van, itt őrzöm az imakönyvemben, de hiányzik belőle, mert akkor, amikor megcsinálták, nem jutott eszembe, hogy ha lehunyom a szemem, hozzanak vissza.

- Hogy otthon?...

- Igen, hogy otthon temessenek el.

- Bakosék jó emberek, nem említette még nekik?

Láttam, alig tudja tartani a könnyeit. Hallgattunk.

- Mert - szívta meg az orrát -, jó itt, jók hozzám, mindenem megvan, ami kell, télen az ablakpárkány a frizsiderem, nyáron a virágoskertem, csak a világ ne állna itt körülöttem annyira tótágast.

Nem tudtam az arcáról levenni a szememet. Hányszor szembesültem már szerencsétlenül járt emberek arcán ezzel az elnémító valamivel, aminek soha, most se tudtam nevet adni. Oly esetlen, erőtlen, suta ilyenkor a vigasztaló szó. Mert az igazit, a meggyőzőt képtelen megtalálni az ember. Mert nincs is rá szava.

- Tótágast? - buggyant ki belőlem a kényszerű nevetés. Viccel az öreglány?

Igen, nevetni próbáltam, hátha így őt is derűre fakasztom. De az arca most még halványabb lett. Látszott rajta, hogy valahol nagyon messze jár, s amit mond, csak önmagának mondja.

- Mert itt nem ott kel föl a nap, nem is ott nyugszik le, mint minálunk.

Oszt hiába fordítanám meg, ahhoz én már nagyon gyönge vagyok. Fölnézett rám, kinyitotta az imakönyvét.

- Itt a papír, amin átadtam magam. Elolvashatja.

Átfutottam, fölálltam, megint a vállára tettem a kezem, gyöngéden, bátorítólag megszorítottam a vállcsontját.

- Máskor is benézhetek magához?

Ő is fölemelkedett, most látszott csak, mily piróka-maróka öregasszony. A mellemig sem ért.

- Úgy röstellem, hogy semmivel se tudtam megkínálni.

Ígéretemhez híven még sokszor "fölnéztem" hozzá. A teraszszobácskájának az ablakára. Ott állt, szemben a lenyugvó nappal, amely a háta mögött szokott fölkelni, de amit itt, ebből az ablakból nem láthatott, mégis tudta, hogy valahol a háta mögött kél fel, ám mégsem ott, ahol odahaza megszokta és annyira megszerette.

A teraszablakra tehát fel-felnéztem sétáim közben, de őhozzá magához soha többé. Ilyen az ember, megígér valamit, s aztán nem tartja be. Úgy gondoltam, mindent tudok róla. Tulajdonképpen semmit sem tudtam. Csupán annyit, hogy sehogy se megy a fejébe, miért nem ott nyugszik le a nap, ahol otthon, a falujában. Egyszer aztán hiába kerestem a tekintetemmel a teraszablakban. Bakos Ferenctől tudtam meg, akivel összefutottam a városban, hogy még azon a tavaszon, amikor náluk jártam, "hazavitték".