Mert vannak dolgok, amelyeket vissza sem lehetne csinálni, s tudta ezt nagyon jól, vagy ha nem is tudta volna, hááát, nagyon is sejthette Alojz az adott pillanatban. De biztosíthatok mindenkit, hogy nem is akart visszacsinálni semmit sem.
Hirtelen, a külső személő talán úgy is vélhette volna, hogy minden ok nélkül, egyszeriben csak keresgélni kezdett maga körül, akárha valamit elvesztett volna. Pedig nem.
Keresgélésének semmi különösebb okát nem látta ő maga sem. Talán csak ha azt nem, hogy időt nyerjen, hogy húzza még néhány percig, hogy meghosszabbítsa a rettegést az ébredéstől. Mert azt aztán nem láthatta előre, illetve csak sejthette, hogy milyen formában, alakzatban, testben ébred- Csótányként, patkányként, vagy akármiképp is lett-lészen az...
Aztán meg eszébe jutott, hogy IGEN, itt kellene lennie valahol, hiszen hozott ő haza a múlt héten egy Narancsot is- A dolognak nem is tulajdonított volna nagyobb jelentőséget, ha nem lett volna szó ugyanabban a számban erről az új filmről. Hiszen a Magyar Narancsot is elég szarnak tartotta a II. János Pál pápa halála és a XVI. Benedek pápa beiktatása kapcsán tanúsított viselkedése nyomán, meg hát, a lap véleményét egy ideje már nem is vélte túl mérvadónak... Annak ellenére sem, hogy a kilencvenes években valamikor nagyon sokat jelentett a számára ez az egész.
Minden zúg, minden világít, ez akár kulcsszó is lehetne...
Habár úgy érezte, mégis, legalább volt egy kreatív pillanata... habár azonmód kételkedni is kezdett az egészben, nem-e, nem lehet-e, hogy csak a sör hiteti ezt vele, nem lehet-e, hogy csak a sör beszél most belőle, a kreativitást mégis kitapinthatónak vélte. S lényegében, amit keresett, azt továbbra sem találta, még ha a keresést időközben fel is adta.
Nem lehetett az olyan jelentős dolog, ha csak egy lapszám is, akármilyen fontosnak élte is meg első pillantásra. Így, hiányát érezve már nem is találta annyira fontosnak, annyira sorsdöntőnek, amennyire lehetett volna. S legfőképp a hiánya nem volt az.
Sorsdöntő.
Vagy legalábbis...
- Mi veszett el? Milyen fontos információ? - tette fel magának a kérdést mintha választ remélne bármire is. Pedig nem, egyáltalán nem. Igazából válaszai sem voltak, amelyekkel kérkedhetett volna, nem is keresett hát magának ilyeneket.
Pakolni kellene, pakolni kéne már...
Aztán meg, amikor túl volt már rajta (nemcsak a gyötrő kínon, és a még gyötrőbb érzésen...), visszaült az asztal mellé. Söre fogytával, kortyolgatta, mi kortyolgatni valója még megmaradt, jobb híján kihűlt, hideg kávéját.
És végre az újságot is megtalálta, amit keresett... "Nagy siker lesz, a népek zabálni fogják - nem kell jövőbe látó jedi lovagnak lenni ahhoz, hogy ezt kijelentsük. Pedig Lucas mester épp abban a jelenetben állította takarékra a fantáziáját, amire a leginkább kíváncsi mindenki.
Érezte, tudta, hogy már megint önnön csapdájába, önnön zsákutcájába futott, s mégis, egy kiadós zuhanyzás után ugyanúgy folytatta, mintha tudomást sem venne erről. "Mentségére legyen mondva, nem volt könnyű dolga: hiszen 1999, az előtrilógia nyitánya (Baljós árnyak) óta nyilvánvaló volt, hogy az újabb három rész csúcspontja az lesz, amikor Anakin Skywalkerból (Hayden Christiansen) az Erő sötét oldalának szolgálatába állva Darth Vader lesz. Az első két rész lanyha fogadtatásának (a második a 2002-es A klónok támadása) alighanem oka volt e felfokozottság is, hiszen a várva várt ismeretlen Nagy Jelenet miatt nemcsak az I. fejezet valóban ostobácska rosszábrázolása (a kifestett, ördögszarvfejű Darth Maul), de akár a II. rész klónhadserege is könnyűnek találtathatott (utóbbi némileg érdemtelenül). Mindenki minimum olyasféle csavarokra várt, mint az immár legendás V. (A birodalom visszavág, 1980) és a VI. (A Jedi visszatér, 1983) epizód poénjai. Csakhogy a helyzet anno rém egyszerű volt: mivel a történet végét senki sem ismerte, leesett állal konstatálhattuk, hogy Luke Skywalker apja a gonosz Darth Vader; az, aki aztán a halála előtt a jó oldalra visszatérve kihajítja az ördögi Darth Sidioust az űrbe (vagy hova), és véget vet a sötétség uralmának." (Bundula István: Eljő a gonosz, Magyar Narancs, 2005. május 19.)
Alojz Mogreen csak ült szótlanul, mereven bámulta a lapos monitort, és jó mélye letüdőzte a slukkokat az imént meggyújtott cigarettájából. Kortyolt volna, ha van még miből...
Nem nézett az órára, azt sem tudta, hány perc telhetett el így, de túl sok nem lehetett, hiszen csak egy cigit szívott el...
Odaült a másik géphez, a "régihez", mert csak az volt bekötve az internetre, az újat nem akarta ilyen betárcsázós, falusi módon üzemeltetni, inkább várt vele, hogy rendes, szélessávú csatlakozást rendelhessen... Szerette volna megkeresni az interneten ezt a cikket, gondolta, úgy könnyebb, így egyszerűbb lehet, de nem találta. Egy hetes késéssel (vagy mennyi?) töltik fel a világhálóra az új számokat, ennek pedig ekkor, hiába a hajnali óra, még nyoma sem volt.
Most egyébként is mindenki erről beszél, minden újság ezzel a filmmel van tele, a hétvégén ő is megnézte már... Volt egy sejtése, hogy ezt a filmet egyébként sem lehetett (...volna...) elrontani. Hiszen adott volt hozzá minden, a történet világos, minden néző tudta a moziban, hogy minek kell történnie, hogy mi fog következni... Mindenki betéve tudta, miről kell szólnia ennek a filmnek... Amikor a moziba menet találkozott a metrón Gáborral, akkor is annyira egyértelmű volt minden, hogy még kimondani is röstellte.
- Most megyek a szervizbe felvenni az autót - mondta Gábor.
- És mennyiből úsztad meg?
- Egy ötvenes lesz. Ez tízezerrel több, mint amennyire számítottam... Alig tudtuk összekaparni otthon. Így most a kocsira lesz... Szerencse, hogy a múlt héten bevásároltunk kaját több hétre előre, különben nem lenne mit ennünk...
Alojz így, ilyen szövegkörnyezetben pedig nem mondta hát...
...tulajdonképpen...
