Sáfrány Attila
A kezdetek után

- Gondolatok Fekete J. József új könyve kapcsán

I.

Szentkuthy nem "zseni" volt és nem "nagy" volt. Mindenség volt úgy, hogy demokratikus maradt: semmiféle más mindenség tagadására nem biztat egy szava sem; erőteljes, irtózatos erejű "jelleg" volt ő, felmérhetetlen mennyiség, de tündökletesen fénylő minőség. - írja Tandori Dezső Fekete J. Józsefnek a beszédes POST címet viselő tanulmánykötete (vagy inkább esszé-kötege) kapcsán. Önmagával polemizál itt a POST-olvas(a)tát leíró Tandori, saját palimpszesztszerű kijelentésével, amelyben európai mértékkel mérve is a "legnagyobb" írók egyikének nevezi Szentkuthyt. (A gondolatfolyamot elindító mondat Fekete J. Józseftől a jelzett oldalon a következőképpen hangzik: "Szentkuthyt ma már a huszadik század világirodalmi nagyságai közt emlegetik.") Alapvető fontosságú tényt fogalmaz meg ez a kérdés-válasz, amellyel minden Szentkuthyval kapcsolatba került embernek szembesülnie kell, legyen az egyszerű olvasó vagy életét neki szentelt kritikus, mint amilyen Fekete J. József: azt, hogy az író-óriást nem lehet, pontosabban nem érdemes a személyisége iránti csodálatot nélkülözve olvasni. Szentkuthyt, az írót, szeretni csakis a műveiben tovább élő egyedülálló Szentkuthy-személyiség iránti elkápráztatottsággal lehetséges. A könyvben is taglalt és tovább gondolt kijelentés az író-óriástól, az "élni nem kell, írni kell", életirányának ez az önvallomásszerű tömény összefoglalása a túlsó oldalon, halála után törvényszerűen az ellenkezőjébe fordult át, s azóta valahogy így fogalmazható meg: olvasni kell, és életre kel! Az életről való lemondás az írás kedvéért a túloldalon termett gyümölcsöt; művein, az íráson keresztül a halálban lelte meg, amit az írással cserélt föl: az életet. Győzedelmeskedett a halál fölött, akárcsak az őrjöngő nők, a mainaszok által széttépett, titkokat tudó énekes tovább éneklő feje. Orpheus alteregója volt Szenkuthynak, miként Fekete J. József állítja egyik helyen, vagy inkább arról van szó, hogy a mítosz jelen-valóvá vált? Úgy, ahogyan egy mítosz a valóságba léphet. Fekete J. J. állapítja meg, hogy "Végcélja (a Jelenségek Jegyzéke) egy olyan mitológia megalkotása volt, amelynek a középpontjában az ember pánintellektualizmusa, pánerotizmusa áll." (I. m. 11. o.) És amelynek a mitológiai főhőse kora Orpheuszaként ő maga, tehetnénk hozzá. A POST szerzőjének szavaival:

"Orpheus tehát immár közel másfél évtizede alászállt az alvilágba. Csendben kiosont a világból. Könyveiben, a róla írt könyvekben és olvasóiban él tovább, egyelőre művének részleteiben ismert mitikus géniuszként, a huszadik század magyar regényirodalmának sajátos alakjaként, íróként, Szentkuthy Miklósként."
(I. m. 300. o.)

Tandori Dezső kijelentése, miszerint hitellel mondható közhely a legnagyobb írók közé sorolni őt, a Szentkuthy megközelítés egész-voltából kiindulva érthető. Csonka és hiteltelen minden olyan értelmezői megközelítés, amely az író-óriás személyisége iránti elkápráztatottság hiányában fogalmaz. A tudományoskodó, objektivitást, tényszerűséget mímelő beszéd Szentkuthy kapcsán céltévesztés. Esetében kifejezetten egy olyan íróról van szó, akinél a szerzői én mindenkor megkerülhetetlenül az előtérben van. Fekete J. József szavaival a "szélsőséges szubjektivitás Szentkuthy elvitathatatlan írói erénye (...) szubjektivitása határozza meg írói módszerét, stílusát." (Kiemelés a szerzőtől. I. m. 11. o.) Ennek okaként legalább három írói jellegzetességét említhetjük meg. Elsőként, hogy "... folyton önmaga és munkája magyarázatán dolgozott." (I. m. 132. o.) Másodikként, hogy " ...teológiai konklúziói éppen hogy az Én központi szerepét hangsúlyozzák, nagyítják föl, szinte kozmikus méretekig, amit egyesek, elsősorban erkölcsi érzékenységüknek köszönhetően már blaszfémiának, eretnekségnek, istenkáromlásnak bélyegeznek." (I. m. 298. jegyzet) Harmadikként ide sorolható az író próteuszi jelleme. Az elsővel kapcsolatban, mivel olyannyira nyilvánvaló, nem érzem a szükségét a személyes megjegyzésnek. Beck András rámutat, hogy Szentkuthy valamennyi művének ősformája a napló. (Idézi Fekete J. József, i. m. 139. o.) Fekete J. J. szerint az író részéről "naplóanarchiának" elnevezett műfaj Szenkuthy szinte egyetlen lehetséges kifejezési formája (l. i. m. 41. o.). A másodikkal kapcsolatban, habár rengeteget tudnék írni róla, csak egyetlen megállapításra szorítkoznék: a harmadik évezredbe lépve hitelt érdemlő, autentikus teológiai kijelentéseket tenni az Én központi szerepének megkerülésével nem lehet többé, a külsőségekben elveszett, istent tárgyiasító vallásosság számára bármennyire is önistenítő blaszfémiaként hangzik az Én kozmikus méretű felnagyítása és a hazug ateizmus számára bármennyire is bohóckodó, röhögő játszadozásnak tűnik ez a legmélyebb komolyság. A harmadikként fölsorolt ok, próteuszi hajlama, egy fordított próteusziság, amit a pánerotizmus és a pánintellektualizmus kifejezéseinek mintájára pán-egoónak, minden-énnek nevezhetnénk el. Ez az Én nem másikként éli meg önmagát az énjéről lemondás szerepjátékában, épp ellenkezőleg, önmagaként éli meg a másikat, vagyis pánerotizmusával és pánintellektualizmusával magába olvaszt, énjébe integrál mindenkit, akivel az írás közben szellemi közelségbe kerül. Találóan írja Bálint Péter, hogy ÉN-jét Szentkuthy "milljó" alakváltozatban villantja föl életművében (...)

Ebből a minden bizonnyal nem teljes felsorolásból is jól látszik, hogy Szentkuthynál az Én megkerülhetetlen kiindulópont. Művei értelmezésénél sem megkerülhető. Hogyan lehetne ezért tényszerű egy róla szóló, de a művében tovább élő Szentkuthyt az iránta való csodálat által nem magában hordozott el-beszélés? Ez csakis a tényszerűség mímelése lehet, halott beszéd, az író szövegben-élése, orfeuszsága elleni barbár támadás.

Fekete J. József, és minden Szentkuthyval foglalkozó kritikus, abban a nehéz helyzetben találja magát, hogy meg kell lelnie azt a keskeny, ingoványos ösvényt, amely az egyik oldalról az objektivizmusra törekvő műértelmezői elvárások ős-erdeje - az ott lakozó intő kezek oroszlánordításával nyomatékosítva - és a másik oldalról a Szentkuthy művek megkövetelte Szentkuthy-szerelem "milljó" alakban mutatkozó, burjánzó Én-ős-erdeje között kanyarog. Kötéltáncnak is hívhatjuk ezt az útkeresést, és ha annak mondjuk, akkor bátran kijelenthetjük, hogy Fekete J. József egy virtuóz Szentkuthy-kötéltáncossá nevelte magát. A témához irigylésre méltó fölkészültséggel nyúl hozzá. Bori Imre a fülszövegben "Szentkuthy Miklós művészete egyik legalaposabb ismerőjének és interpretálójának" nevezi őt. A Szentkuthy-szerelmet sem vitathatjuk el tőle. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Szentkuthy halálára írt megemlékezését. (Új Symposion, 1988/7-8.) Itt, joggal, a személyesség, az elfogultság búcsúzó hangján szólal meg.

A munkanaplójából kiemelt előszó beszédesen szól a szerelmes elfogultság és a tárgyilagosság követelménye közti vívódásról: a kötéltáncról. És csodálatra méltó kritikusi "mutatvány" az, hogy miként Tandori Dezső mondja, csak ritkán érzékelhető az elfogultsága. Én hozzátenném: akkor is okkal elfogult, hiszen Szentkuthyról írni a személye iránti elkápráztatottságot nélkülözve nemcsak hogy meddő próbálkozás, hanem egyenesen az író és művei elleni álnok merénylet! Szellemi terror. Egy kiegyensúlyozott, kiérlelt, középúton járó hangon szólal meg Fekete J. József Szentkuthyval és műveivel kapcsolatban.

A címe is utal rá, hogy ez a negyedik Szentkuthy-kötete eddigi munkássága összegzése. Sándor Zoltán írásában rámutat, hogy a kötet 18 írásából néhányat a korábbi köteteiből emelt át. Ez is jelzi, hogy itt már egy korábban megszilárdult, a középutat meglelt hang összegző megszólalásáról van szó, s ennek nyomán joggal sejthetjük, hogy a POST című kötet Fekete J. József központi munkálkodásának, a Szentkuthy tanulmányozásnak egy korszakhatára lesz.

II.

Szentkuthynál az Én központi kérdés. Az író-óriás pán-egója úgy működik, mint egy élő adó-vevő készülék: tárva nyitva kapuit pánerotizmusával szellemileg magáévá tesz mindent és mindenkit, ami és aki figyelme középpontjába kerül, pánintellektualizmusával pedig továbbsugározza az elfogyasztott szellemi táplálékot önmagát adó megértésként. Ezt az Ént nyugodtan nevezhetjük Pán-egónak is, a bor istenét kísérő görög természet-szellemre gondolva eközben. Amire Fekete J. J. is emlékeztet, nem véletlen, hogy csúfnevei közt szerepeltek a Szexkuthy és a Szeszkuthy. De ha mélyebben belegondolunk a pánerotizmus és a pánintellektualizmus természetébe, akkor ezek nem is csúfnevek.

A kiszakadt én illúzióján túllépni csakis az Énen keresztül lehetséges. Hazug, tárgyilagosságot mímelő képmutatás minden olyan szellemi kísérlet, amely az én nemkívánatos jelenlétéből adódó szubjektivizmust az én kizárásával próbálja elkerülni. Az értelmes lény mindenkori kiindulópontját nem lehet kizárni, az empirikus módszereket alkalmazó tudomány sem képes erre, a művészet még kevésbé, és remélhetőleg ezt nem is várja tőle senki. Az énen, befogadással vagy önátadással, mégis túl lehet lépni egy megújult, kibővült Én irányában. Szentkuthy művészi pán-egója vagy Pán-egója egy ilyen önmagán túllépett, "mindent" befogadó Én.

Véleményem szerint korunk legfontosabb kérdése a modernitás téveszméjének, a kiszakadt én illúziójának a túlhaladása. Szentkuthy a huszadik században, a modernitás téveszméi dühöngésének a korszakában élt, de maga a huszonegyedik század, pontosabban fogalmazva a harmadik évezred szellemi polgára volt, homo novus a maga idejében, aki már kigyógyulóban volt a második évezred észbetegségéből-agydaganatából, a modernitás én-illúziójából. Nem véletlen, hogy a huszadik század nem igazán tudott mit kezdeni kort megelőző szellemi nagyságával, s hogy "fölfedezésére" egészen a századvégig, élete alkonyáig kellett várnia.

A művével való találkozás egyúttal vele való találkozás is. Ez az egyébként általános jelenség rá fokozottan érvényes. Minden egyes értelmezés, megélés és megértés az író és az olvasó szellemi együtt-léte. Ez a kritikusra is vonatkozik, hiszen nincs éntől függetlenített, objektív olvasat, a megértés pedig mindig egy palimpszeszt, ráírás arra a folytonosan megújuló, "üres lapra", aminek emberi intelligencia, gondolkodó képesség a neve.

Szentkuthy olvasása ettől is nagyobb bevontságot követel. Az író-óriás "mindent" befogadó, fekete lyukként magába olvasztó természete olvasójától a teljes önátadottságot igényli. A szellemi birtokbavétel Szentkuthy esetében nem merülhet föl olvasói stratégiaként, őt belefeledkezve kell olvasni, önmagunkat átadva neki és művének. Rajongás és szerelem nélkül ez aligha lehetséges. Művészete mágnesként működik, ha a befogadás pozitív "pólusához" az olvasó önátadásának negatív "pólusa" párosul, eltaszítódik tőle viszont a birtokbavétel "befogadói" szándéka, mint a pozitív pólus a pozitívtól. Szentkuthy egyedülálló jelenség, magasba emelkedő hegycsúcs, akit nem lehet birtokba venni, szellemileg elsajátítani. Ha azonban az önátadás képességével rendelkezik az olvasó, egyszer csak azon kapja magát, hogy Szentkuthy beleköltözött az életébe. Megkapta őt, noha nem akarta birtokolni.

Ennek a misztériumként ható történésnek a jó példája Fekete J. József munkássága. A szerző által "karcsú" köteteknek nevezett előbbi három Szentkuthy-könyve után, a POST testesebb kötete Szentkuthy műveinek a szerkezeti elvét tükrözi. Fekete J. József nagy hangsúlyt fektet az író-óriás teljességre törekvő katalogizáló szenvedélyének bemutatására, s a POST-ban maga sem tesz mást, minthogy katalógusszerűen elénk tárja Szentkuthyt, az írót, az embert, a férjet, a nők kedvencét, a tanárt és sorolhatnánk. Egy kiváló példája ez annak, hogy az önátadásnak-szerelemnek köszönhetően miként költözik a megszeretett az őt szeretőbe, nemcsak az életébe, hanem a személyiségébe, szavaiba, gondolataiba, tetteibe, Juhász Gyula szavaival a félrecsúszott nyakkendőjébe is. A másik példát a könyv megérintő, Szentkuthy-szeretetet misszionáló átszellemültsége nyújtja. Aki nem ismeri Szentkuthyt, az vagy leteszi a könyvet már az első sorok után, vagy a könyvtárba siet, hogy pótolja mulasztását, s ez a fölébresztett érdeklődés, szeretet-terjesztés a legtöbb, amit egy elkötelezett kritikus az irodalomnak és az olvasóknak ajándékozhat.

Mindezekből szinte magától adódik a beszédes könyvcím: a POST. Fekete J. József könyvében emlékeztet, hogy Szentkuthy fő művének a címével nem metafizikai üzenetet fogalmazott meg, csupán azt kívánta kifejezni, hogy a könyvet munkássága nyitányának tekinti (l. i. m. 90. o.). Azt is mondja viszont, hogy "... ősállapot (prae) akar hát lenni a regény, új kezdet, új teremtés, ahol a gondolkodás kiegyenlítődik az ész és az érzékek szimbiózisával." (I. m. 100. o.) S azt is, hogy a "Prae végső soron a valóság egyéni módon való újrastrukturálása..." (Kiemelés a szerzőtől. I. m. 12. o.) Szentkuthy egész alkotóművészete a prae-állapot jegyében zajlott: minden műve egy-egy új nyitány volt, az ősállapot egységérzékelésének közvetítési kísérlete, a valóság folytonos újrastrukturálása... Talán az előbbiekből arra is fény derült, hogy miért kellett ennek így lennie: ha a művészi Én adó-vevő készülékként működik, szüntelenül magába olvaszt, majd önmagával kiegészítve továbbsugároz, akkor ebből nem születhet más, mint örökös kezdet, folytonos újrarendezés és állandósult egységérzet. S erre a prae-állapotra az idegen én, a másik ember, az elkötelezett kritikus autentikus válasza csakis egy posztállapot lehet. A befogadó énre az önátadó én a hiteles válasz, a folyamatos előttiségre a véglegesült utániság. A kezdet a végben nyeri el a maga formáját (az indítóokot és az akaratot), s vég a kezdetből hozza a maga tartalmát (a végcélt és az értelmet). És ha van indítóok és végcél, akarat és értelem, s miért ne volna, akkor a kezdet és a vég, Szentkuthy időélményének megfelelően, csakis egymásban létezhetnek, sohasem egymástól különválasztva. A lineáris időszemlélet egymástól eltávolított kezdete és vége nem több egy hasznos illúziónál. A kezdet és a vég szétszakíthatatlanul, egymásba rétegeződve léteznek, miként a Prae és a Post is. Éppen ezért Szentkuthy művészetének örökös nyitányára a kritikus összegzése a hiteles válasz; a folytonos újrarendezésre az egyéni megértés és a személyes megélés elrendeződése a műbírálóban; az állandósult egységérzetre a sokaságba, a részletekbe való örömteli belefeledkezés részéről. Fekete J. József új könyvében, a POST-ban, az utániság ezen gyöngyszemeivel ajándékozza meg az olvasót. (Fekete J. József: POST. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2005)

Szöveghelyek

Tandori Dezső: Különleges könyvek = különleges könyv. In Új Könyvpiac, XV. évf., 2005. július-augusztus. 12. o.
Sándor Zoltán: Posztgondolatok. In Kilátó (Magyar Szó melléklete) XLIV. évf., 21. szám.
Fekete J. József: Orpheus már a Styxen hajózik. (Új Symposion, 1988/7-8.) In Égő katedra. Hamvas Intézet, 2001. 199-200. o.
Bálint Péter: Szentkuthy álruhában. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 7. o.