Egyre nehezebb belátni, hogy miközben a különféle művészeti ágak demokratizálódnak, és nemcsak a befogadás, de a produkció oldalán is hozzáférhetővé, egészen egyszerűen művelhetővé és terjeszthetővé, a hétköznapi élet rutinjában is működőképessé, az értékcsere szempontjából könnyedén beválthatóvá válnak, a verbális kód specifikus termékei miként őrzik meg létjogosultságukat, meddig érdemes ragaszkodni az ötszáz évig uralkodó nyomtatott könyv, illetőleg a hagyományos értelemben vett irodalom metaforájához, illetőleg miként terjeszthetők ki, módosíthatók e jelenségek határai. Miközben az irodalom ártatlanságáról és magasztosságáról regélünk, és siránkozunk területvesztései fölött, amelyek váratlanul érnek minket (?!) sors- és Istenverésként, mintha megfeledkeznénk róla, mennyire újkeletűek is éppen legféltettebb műfajaink, mennyire reduktív az a szemlélet, amely a kultúrát egy környező értelemképző médiumoktól elválasztott irodalmiságban véli megtalálni, és a nevetségesen fiatal(on elhunyt) Gutenberg-galaxist mindjárt a teljes nyelviséggel jegyzi el. Gyakorta éppen a hagyományt és "örök" értékeket őrző attitűdök feledkeznek meg azokról a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi nemes és megint csak konzervatív mozgalmakról, amelyek a regényolvasástól akarták megóvni az ifjúságot, elfelejtik, honnét indult például a színház, vagy hogy a kultúra életintegrációja mennyivel magától értetődőbb volt akár a skolasztika középkorában is, ahol égi titkokat sugdosott az erdő, közös kincs volt egy hasonlat, a szavak és a dolgok eredendően összetartoztak.
Irodalomelméleti közhely, hogy a modern irodalom fokozatosan a kód felé orientálódott, és hogy eme kód a strukturalizmusok (el)virágzása óta már nem műfaji vagy valamilyen internális, diszkréten irodalmi keretet jelent, hanem a nyelviséget a maga egészében, amelynek működésmódját döntően meghatározza az eddig mindahány változásával kulturális forradalmat elindító hordozó, médium. Erre való tekintettel állapítható meg, hogy a (nyugati) lineáris időfölfogás összefügg a nyomtatott verbális kód balról jobbra tartó szukcesszív befogadásával, amely például a kirografikus középkor alapvetően szóbeli kultúrájában még csak kevesek számára volt hozzáférhető, ezért az élőszóbeli közlés a beszélő autoritására (kvázi-ellenőrzött értelmeire), és közlésmódjára való tekintettel ciklikus lesz, ahogyan az a természeti népek esetében is tapasztalható, vagy utalhatnánk a mindig kudarcot valló formalizálási kísérletekre, amelyek a nyelvnek döntően írásos megnyilvánulásából indulnak ki, és voltaképp már a jeltestnél elbuknak, jóval a posztformális elméletek által vizsgált szemantikai sík kiképződése előtt stb.
Az irodalom határai tehát a kód határainál húzódnak, amelyeket pedig a szignifikációban már a jeltest, de mindenképp a jel kifejezési oldalának szerkezete szabályoz, úgyhogy az irodalomról való beszéd és annak művelése (a kettő nem mindig esik egybe) már alapjainál interdiszciplináris, és a legszorosabban kötődik a jelentés(eke)t előállító technológiához, aminek kommunikációelméleti és médiatörténeti háttere megfelelőképp föltárt és árnyalt. A verbalitás esztétikai megnyilvánulásaihoz kötődő megjegyzéseinkben és prognózisainkban, amelyek az irodalom jelentőségét, továbbá az átalakulásával járó esetleges értékvesztéseket tárgyalják, feltétlenül meg kell fontolni a következőket: " A kulturális információk fő hordozója egészen a közelmúltig az alfanumerikus kód volt. Természetesen más kódok is léteztek, de azt lehet mondani, hogy a fejlett világban körülbelül a 18. század vége óta a fő hordozó az alfanumerikus kód, tehát a szavaké a főszerep. Ez a kód azonban mindig is hibrid volt: Az ideografikus számok soha nem voltak összeegyeztethetőek a betűkkel, amelyek fonetikus jelek. Ha megfigyeljük a korai szövegeket, azt láthatjuk, hogy a betűsorokat algoritmusok szakítják meg. A 15. század elejétől kezdve a számok emancipálódni kezdenek a betűktől. Van Cusanusnak egy könyve, melynek címe De coincidencia Oppositorum (Az ellentétek egységéről), s abban olvashatók a következők: "Az Isten mindentudó lehet, én viszont nem. De azt, hogy egy meg egy az kettő, az Isten sem tudhatja jobban, mint én." Ezzel nemcsak a középkor végét és az újkor kezdetét lehet pontosan kijelölni, hanem mindenekelőtt azt teszi világossá, hogy a betűkód nem képes a tudást megfogalmazni. Másként szólva, kiderül, hogy a világ kimondhatatlan és leírhatatlan, de kiszámítható. A világot ki lehet számítani, de nem lehet róla beszámolni, ha megengedi nekem ezt a szójátékot. Ahogy ez a tény mind világosabbá vált, a tanult emberek egyre inkább törekedtek a betűknek a tudományos kommunikációból való kiiktatására. Már az öreg Kant azt mondta, hogy ha egy könyv nem tartalmaz matematikát, dobd el. Ma már a tudományos kommunikáció szinte kizárólag numerikus." (Flusser) Ebből a pozícióból nem is tűnik annyira elrugaszkodottnak, ha valaki amellett érvel, hogy "A kultúra előttünk álló forradalma a tapasztalás ősi, naiv teljességéhez való visszatérést tűzi zászlajára, az élményszerző ember felszabadítását az alfabetikus absztrakció elnyomása alól. Kép, hang és valós idejű akció - ezeket kínálja a sápadt szöveg ellenében. (.) Néhány évtized múlva pedig már emlékezni sem fognak rá, hogy volt egyszer egy kultúra, amely a puszta betű statikus és monokróm művészete révén kódolta önmagát. Ez a kód a jövő neoanalfabétái számára mindörökre olvashatatlan lesz." (Golden Dániel) vagy/és még kissé patetikusan, hogy "győzött az új kód: a mozgóképi elektronika. A monitor. A KÉPernyő. A 2-es és többdimenziós érzékelés. A betűk lineáris rendje, a haladás, a fejlődés, a történet és az 1 dimenziós terror véget ért." (Horváth Viktor)
A bennünket körülvevő multimediális térben, amelyet az ernyedt, menthetetlenül nosztalgikus, érzéketlen és robusztus elmélet csak a letűnt (legjobb esetben: letűnőben lévő) paradigmák perspektívájából tud szemlélni, ezért minduntalan válságról, veszendőségről, kiüresedésről beszél(ne, ha a történő valóság meghallgatná), az információáram érzékelése az ún. poszt-tradicionális vevőn keresztül működik, aki a kontrollál(hat)atlan információrengeteg egyik-másik partikuláris kontextusában találja magát, és egyedi ismeretösvényeket épít föl a kommunikációs hálózat megfelelő, véletlenszerűen alakuló, és ezért nehezen autorizálható pontjain. A kortárs irodalom aligha engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja e pontokat, a telematikus társadalom szubjektumának működési elvét és az önleírásához alkalmazott nyelvezetet, amely a szocializációs mechanizmusnak is legfontosabb, mindenképp megkerülhetetlen tényezője. Ellenkező esetben annak a toporzékoló gőgnek az állapotában találja magát, amelyről Pollágh Péter a következőket mondja: "Az irodalom komolyan veszi önmagát. Gőgös és normakövető irodalmi diskurzusunk beláthatatlan (azaz nagyon is könnyen belátható) energiát fordít határai kijelölésére, óvására. Előre inszinuál, előre próbál nevetségessé tenni minden falbontó experimentációt, minden fogalom-átrendező truvájt, legyen az bármennyire is pontos és reflektív (...) gőgös, mert még a szűkülő piacból is csakis saját unikalitására, elitizmusára képes következtetni. Mi más is adhatná e hübrisz alapját, mint a műveltség, az a bizonyos (agyonszerepeltetett) klasszikus . Pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy ekkora jelszóródásban már nem létezhet klasszikus műveltség. Szaporodó, hasadó, interdiszciplínák, információáradás: posztmodern hagymánk több millió héja nem megismerhető. Ennek ellenkezőjét hinni: szabályos istenkísértés. (...) Továbbá gőgös, mert nem ismeri el önnön szubjektív jellegét, az ízlések esetlegességét, korszellem-függőségét. Az irodalom a kis különbségek műfaja, játéktere. Az abszolút kanonizált, a világirodalmi játéktérben otthonosan, visszajelzetten , vigyázó szemektől kisérve mozgó szerző egy-egy átlagos mondata szinte semmiben nem különbözik egy provinciális, visszhangtalan, akár csupán a fióknak (családnak, iratmegsemmisítőnek etc.) író szerző legjobb mondatától. Ezért is vállalhatatlan a nagy szakmaiság"
A high-tech multimediális kommunikáció, amely ilyeténképp átalakítja az általános episztémé fundamentumait, és az alfabetikus, majd az alfanumerikus kód logikájából kinőve egy technicizált, polivalens és számos médium hatását egyszerre alkalmazó háló-világot eredményez, ahol az alfabetikus érához viszonyítva jelentősen eltérő nyelvezet alakul ki, önálló, elkülönített "grammatikával", éppúgy elsajátítható és alkalmazható, mint bármely nyelv, a részvételhez szükséges protézisek (számítógép, telekommunikációs eszközök) mind nagyobb elterjedésével pedig a társadalmi és gazdasági értelemben fejletlen kistérségek megfelelő attitűd esetén megszabadulhatnak hátrányaik egy részétől. A poszt-tradicionális életvitel, a "klasszikus" műveltség kritikája, amelyet az információ burjánzása és kontrollálhatatlan mutációi indokolnak, egy egészen újféle fölkészültséget és tudáskeretet igényel, amelyben "a felhalmozott tudást csak és kizárólag egyéni sorrendekben kaphatjuk meg. Nincsenek fő- és mellékutak, hanem a felhasználó (olvasó-néző) aktuális igényei diktálják a lépéseket. Az információk útba ejtésének nem létezik egyetlen helyes sorrendje, a program nem kényszerít ránk semmit, az eltárolt információk között mi magunk vagyunk az összefüggés. Az ismeretek befogadása antropomorfizálódik, az absztrakt tudás újból személyessé és érzékivé válik. Az információs tér komplexitása miatt nem megismerhető, csak átélhető, a nagyobb mennyiségű információ befogadása a tudás és érzés keveredésével jár.".
"A hypermédiában, ahol kép, szöveg, hang egyszerre van/lehet jelen, mindenki hacker, felfedező, a cyberspace sötétjében tapogatózó posztmodern, aki a már meglévő idézetek új sorrendbe rakásával írja le a világát. A világkép, amit ez a kognitív szinesztézia, a hypermédia metaforája közvetít, az, hogy csak alternatív sorrendek, igazságok, saját idejű, egyéni utak léteznek. A lineáris gondolkodás utópiája kénytelen átadni a helyét az asszociatív gondolkodásnak, a direkt megismerés (felboncolás, szétszedés, vallatás stb.) pedig az interaktív dialógusnak." Ebben a helyzetben a kulturális "alulfejletteség", a felhalmozott ismeretek és objektivációk, az információtár szegényessége már korántsem jelent végzetes hátrányt, amelyet mindenáron be kéne hozni, hanem éppen ellenkezőleg: a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodást sürgeti, amely a kulturális erőtér paradigmaváltásával, a globális hálózatokhoz való csatlakozással, önreflektív elméletek késlekedés nélküli elsajátításával érhető el, és nem valamiféle kínos gyűjtögetés, önigazoló hagyományteremtés és "előkészületek" árán, átvezetéssel, amely elavult és mára tehetetlen fogalmakat kíván lefordítani, egy már régen nem aktuális lemaradást behozni. A hipermédia és kulturális logikája éppúgy leírhatatlan és formalizálhatatlan, mint a megelőző korok nyelvjátékai, és egész egyszerűen be kell gyakorolni, művelni kell őket belátva, hogy a médium természetének megváltozásával a gondolkodás tárgya, problematikája, stratégiái is egészen megváltoznak, és hogy az új kontextusban az olyan hagyományos fogalmak, mint tudás, műveltség, irodalom etc. is teljesen más, összevethetetlen jelentés(ek)re tesznek szert, ha egyáltalán.
A kommunikációs kapcsolatok dinamikájának hatására kiképződő érték az egyre kevésbé elkülönülő esztétikai szféra regiszterében (gondoljunk a mindenütt jelenlévő, igen gyakran művészettörténeti szempontból is könnyedén értékelhető dizájnra) az elrendezhetőség premodern illúzióját tápláló, akkumulatív fölfogásban, amely egyetlen, domináns metanarratívát szándékozna kiépíteni, kimutathatatlanként vagy kezelhetetlenként viselkedik, és így a huszonegyedik századi szubjektum életterének legtöbb jelforrása kihasználatlan marad. A kulturálisan szegényebb régió legfőbb nehézségét nem a "javak" hiánya, szűkössége okozza, hanem a globális hálózatok révén rendelkezésre álló információáram kezelését és esztétikai motiválását elősegítő elméletek idegensége, az eme használati útmutatók kifejlődéséhez vezető társadalmi háttér hiánya, azonban a telematikus társadalom átalakulóban lévő közösségi struktúrája, amely az egyedek földrajzi koordinátáitól egyre inkább függetlenedni látszik (ún. posztmodern törzsiség; pl. azonos honlapokat látogató, egymással kommunikáló, de térben elválasztott egyének nagyon is összetartozó csoportja), mintha erre is megoldást kínálna.
Az irodalom, egyáltalán a verbális kód szomszédos közegekkel való érintkezésének, az ilyetén interferenciák nyomán keletkező, a hétköznapok életterébe épülő, szemiotikailag és esztétikailag kiaknázható konfigurációk föltárása, elemzése és a velük való produktív játék a Nyugat peremvidékein a kulturális hovatartozás tétjével járó kötelezettség, lehetőségek kiaknázása, amelynek vajdasági letéteményese a posztalfabetikus alapállású DNS folyó-irat.
