Szítá megkísértése
A fogolymadár szemű, ruganyos farú gyönyörű Szítá, Visnu hetedik megtestesülésének, dicsőséges és hatalmas Rámának bronzszínű, csilingelő kacajú kedvese, a mindig igazságos és jámbor, könnyeden szökellő Igazi, miután Válmíki remetelakából a legsűrűbb vadonba vezető, megszokott, bár mindig másik útvonalat követő sétája közben elfáradva egy szűkös barlanghoz érkezett, és az ott szikrázó nemesérc rögei közt alkalamas pihenőhelyre talált, kiszáradt csermelyektől és kitartó esőzésektől finomra csiszolt széles kőlaptenyérre, amely keményen, de a legtökéletesebb ívben homorodva megtartotta, kitámasztotta asszonyi gömbölyűségének nehéz, ám redősen lágy, puhán horpadozó tömegét, Rámára, szerelmes hitvesére tekintett, és akár egy elrontott orgazmus, üres szomorúság ereszkedett a kedélyére.
Volnál te is, miként a szilaj vérű, izmos vállú, duzzadt mellű Laksmana, akinek párducbőrből készült, feszes ágyékkötője nem bírja el gyönyörűen szabályos heréinek mindig eleven, válladékozó készültségét, kolibri madár nagyságú, sötétvörös, csomós makkjának ruganyos, ki-kibújó erőszakosságát, fanszőrzetének napszívta, selymes kuszaságát, kacskaringósan pontatlan vonalakban terjedő borotválatlanságát, volnál te is Vadász, a tilalom túloldaláról, élőnek, szorongónak gyilkosa, rohannál nyiladdal a fölszökkenő, tompa végű, göcsörtösen tapintható sálafák közt, és törnél rettentő tigris, foltos leopárd, védtelen, aprócska pézsma piciny, bundás életére, erőmre, mely mást sem kíván, mint hogy letörjék, belé hatoljanak, meggyűrjék és tiszta gyönyörbe erőszakolják, hogy sikolyom nyomán elcsöndesedjen az erdő, hatalmas uradnak örökigaz tanítása és kényszerűen viselt mértéktartásom, amelyet felláció közben is gyakorolok, amikor visszafogom a cuppogást, és megrebegtetve pilláim félénken, kérdőn a szemedbe nézek...
Ráma Szítá ölébe hajtotta fejét, az meg gyengéd mosollyal csókot szórt homlokára, majd sűrű csigáiba markolt.
Kedvesem leszel örökre, ugye tudod; szerelmem beteljesülése,Visnu, mindig csak téged akarlak és jámbor tisztaságod, bűntelen lelkednek díszes szavakba fakadását, amellyel az Egy felé kalauzolsz, és miként nemesen erőtlen, hókadt melledre csüngő füzéred száruktól elválasztott, lassan sápadozó virágai, átszellemülten magad mutatsz férfias, lemondó példát a hústól való elszakadásra, az átvezető tagadásra, és kedvemben jársz e mértéktartó bölcsesség kimódolt finomságával, hiszen én is különbséget teszek jó és rossz, ésszerű és ostoba, balga hamarság és örökkévaló Nirvánát előkészítő tudatos fonnyadás között, mondta Szítá, és miközben ujjbegyét gyengéden végighúzta az ölében pihenő arcélén, a barlang felé fordult, amelynek bejártánál letelepedett. Tajtékos, forrón csobogó átlátszatlan forrás fakad odabent is, fölcsapó, szinte ragadós gőze sűrű, akár a vér, és levegőt csupán zihálva, sóhajtozva kap a tüdő, azt is csak ha lehullik az őzsuta alig függeszkedő, nehéz bőre, és a ruhátlanságot egyedül a verejték leplezi, lágy, kissé puffadt arcocskáról elrugaszkodó, szivárványló gömbölyűség, amelyet a puhán kiszögellő, nehéz, de még feszes emlő lejtője megszán, és bimbójának leghegyével, ezzel a magvatlan, édes és kemény áfonyabogyócskával fölfog, hullásában visszatart, szétfolyó vidám cseppecskévé ringat, aztán mégis elenged, festett körmű lábujjak bizonytalan mélysége felé bocsájt, amely a párában még csak nem is dereng, alig elképzelhető...
Szítá már meg nem mondja, meséjével egy időben, korábban vagy később-e, de ugyanabban a barlangban fedte föl nyers bőrbe borított testét Diána is, ártatlan Aktaión szarvassá változtatója, akit e szerencsétlen véletlen miatti büntetésül tulajdon ebei marcangoltak, szaggatak szét, ahogyan egy másik vadállat meg Szemelé fiacskáját, a nemes szívű Oroszlánost, aki együttérzésében Fonchitóval szövetkezve meglágyította a szigorú istennőt, úgyhogy az végül megenyhült a krétai vojőr, Sziproitész irányában, és csupán hálós harisnyába, térde fölé érő, könnyű szoknyába és fodros blúzba öltöztette, kissé megpirosítva arcát, visszavonva nemének keménységét, Héraklésszel szemben pedig, jóval később, már egészen kegyelmesnek mutatkozott, olyannyira, hogy jóságában térdre ereszkedett előtte, és miután szálas, görbe fuvolán a húsnak oly megindító dallamára talált, hogy a hatalmas, bárki bőrébe beférkőzni képes Zeuszt is a legtisztább, harmatosan áttetsző könnyekig hatotta, elnyerte a "nyílszerető", "szeplőtlen" jelzőket.
A barlangbejárat mellig érő boltívének hátterénél Laksmana a részint zsákmányképp, részint kedvtelésből elejtett, megnyúzott őzek és fürtösen összekötött vadmadarak cafatos, formátlan halma fölött lemosta nyilairól a bénító méreggel elkeveredett, itt-ott már rothadó, mégis élénkpiros vért, és a verőfényben egymás mellé kihelyezve hegyeiket Vájuhoz, a szél szárnyához fohászkodott, hogy mielőbb szárítsa ki őket, mert amióta csak Csitrakúta szent ormai közt talált honra békés testvére és annak káprázatosan ékes asszonya mellett, egyetlen körforgást nem állt ki üldözés, zsigerek és tetem nélkül, úgyhogy türelmetlenségében mielőbb indulni kívánkozott. ("Irtózásomat a rothadástól - oly mélyen tilalmas, hogy a képzeletem, és nem az emlékezetem sugallja - a szemérmetlenség által kiváltott érzésemmel rokoníthatom. Azt mondhatom, az irtózat, az iszony a vágyam forrása, amennyiben tárgya legalább olyan mély űrt nyit bennem, mint a halál, amely megindítja ezt a vágyat, amely ellentétéből, az iszonyból fakad.")
Ráma Szerelme, fejét rézsút billentve, tenyere közt még mindig hitvese halántékával a mezítlábas, nyugtalankodó, mégis réveteg alakot figyelte rituális tevékenysége közepette, lábikrájának rostos feszülését, kiszögellő homlokának gondterhes, apró ráncait, a némelykor előbukó, sűrű hónaljszőrzetet, melynek színe akár a fűben szétdobált, elejtett vadak összeragadó, csatakos bundája, megigézte és elborzasztotta, föltüzelte vérét és undort keltett érzékeny gyomrában, oly súlyosan rátelepedett amúgy is ingatag, kényes kedélyére, amilyen határozottan és mélyen függeszkedtek a guggoló vadász sötét rózsaszín, az ágyékkötőből kicsúszó, most nagyon jól látható, nehéz heréi, ez az önálló életet élő nyúlánk tesztoszteron-szatyor, amely egyszer csak pálmalevél csiklandós élességéhez érve összegömörödött, és Szítá látni vélte, amint a sörtés felszínét borító finom szőrpihék szúróssá egyenesedtek. Bárcsak arcomhoz érhetne a könyörtelen életnek ez a gesztenyeburokba zárt, mandulavirág illatú, tehetetlen kis érdessége, cseppekben, majd patakozva nekiiramló asszonyiságom boldogságával megcsapolható, gyönyörűséges, ám kivédhetetlenül halálos következményű, meleg varázscsomagja, amelynek később verejtékes fészket formálnék tenyeremből, majd csak gondosan ápolt körmöm hegyével érinteném, mintha félnék, szégyenlősen tartanék tőle, arcocskámat a csontkemény férficomb eres feszítőizmának támasztva, rejtőzködőn, ártatlanul bujócskázva, de titkon kibontanám bőséges, hatalmasan kerek, szirup lágy keblem, bármily forró kitörést ringva elviselő, omlatag ékszeremet, amely között kéjkínok és gyöngeség várna, ősszecsukló térd, bugyogás és habos csurdogálás, Édesem...
A legfenségesebb Háromarcú Egy alatt, Dandaka erdőség eget takaró, nedves lombjai közt föltámadt az ezer Világévig tartó rettenetes szél, Brahmát az eredetbe sodorja, és mögötte megnyílik a fekete határtalanság széthulló, üveges űrje; Laksmana tüzet rak a jéghideg kristálysemmiben, ahová rettenet meg szorongás ("Ha teljességében vizsgáljuk az emberi életet, azt látjuk, hogy a szorongásig tékozlásra törekszik, a szorongásig, egészen addig, amíg a szorongás már elviselhetetlen."), magányos és koldus hevület, a hús idegensége, meg Szítá fölszakított mellének, gyűrűssé csücsörített, túlduzzadó ajkának érthetetlensége sodorja, szíve a fellegekbe kapaszkodik, elejtett gazellák ütemtelen rángatózása löki, taszítja fölfelé, mert szárnya nincs, Laksmanát csak Szítá látja, a barlang előtti forrásnál, amely hideg, kristályosan zubogó mása amannak ott bent...
Dicső Ráma a sűrű vadonba távozott, fondorlat és gonosz varázslat csábítja riadó prédaállat menekedő testében, egyre befelé, remeteségének háncsruhája, szorosra fűzött sarujának szíjai az ágas-bogas ösvénytelen rohanásban fönnakadnak, izmos karjába véres ábrákat rajzol a mélyre hatoló tüske, és bár lélegzete, ereje el nem fogy, mégis elbukik és alulmarad, mert a tíz rút fejű, meg összeszámolhatatlanul sok kezű rettenetes ráksasza, az óriás Rávana csalogatja kunyhójától és világszép asszonyától sikerrel elfelé, hamarosan pedig kedves fivérét, Laksmanát is utánaküldi, hogy szamárszekerén elrabolhassa a védtelenül maradó királylányt. Szürke-fekete tollú, hűséges és hatalmas saskeselyűje, Dzsatájusz sem mentheti meg ordítozó lófélék közé csapó horgas, villódzó gyémántcsőrével, levegőben süvítő kifent acélkarmával, amely újra és újra belehasít a torz és rettenetes, ámde örökkévaló, elpusztíthatatlan, ilyenformán talán nem is élő, a halhatatlanság italán, az amritán növekedő borzalomtestbe, amelyből jóllehet kiveszett az akarat, gyengévé, sebezhetővé és tanácstalanná lett a hirtelen lobbanó sóvárgásban, amelyet Szítá vétlenül ébresztett föl valamely vadonbéli sétájakor, amikor egyedül hitte magát, és Rámájára gondolva fürdőzése után perzselő sziklára feküdt, és testének forróságán ujjacskáival enyhített, mutató és középső ujjának el-eltűnő körtáncával, szóval ugyanazért, amiért az ijesztő termetű pokolfajzat Rávana összeroskadt, és gőgjében megfogyatkozott a szerelem terhe alatt, egyben erőssé és elszánttá is változott, tulajdon epekedésének rabjaként oly vakmerővé bátorodott, hogy bármi áron elrabolta a Gyönyörűségest.
Szükségtelen is mondani, hiába ragadta magával, probálkozott nagy tudású, kimért brahmanának öltözve csellel élni, szép szóval meggyőzni, mintegy lebeszélni testéről mindent, ami gyakorlati és szemérmes megfontolásból rákerült (ékszereit tehát nem), hasztalan alkalmazta varázstudományát, amikor az ezüstőz üldözésére, Szítá kívánságának teljesítésére bírta a túláradó Rámát, majd annak segélykérő hangját utánozva Laksmanát is elcsalta a pompásan virágos, zöldellő tisztásról, úgyhogy Szítá egyedül és őrizetlen maradt, végső soron eredménytelenül vetette latba ami csak hatalmában volt, mert mindez csak a rabláshoz volt elég, a hűséggel szövetkező asszonyi ellenállás letöréséhez bizony a legkevésbé sem.
"Egy vonzó nő a férfivágyak célpontja. Hacsak nem zárkózik el egészen, mert szüzességi fogadalmat tett, a kérdés csak az, hogy milyen áron és milyen feltételekkel enged. De ha a feltételeknek eleget tesznek, mindig odaadja magát, akár egy tárgyat. Azzal, hogy a nő gondot fordít öltözködésére, ápolja szépségét, amelyet öltözéke kiemel, a nő tárgynak tekinti magát, amelyet felkínál a férfiaknak. Éppígy, ha levetkőzik, felfedi a férfi vágyának tárgyát, egyedi tárgyat, melyet egyénileg kínál fel értékelésre." Emlékezett az elrabló, és korábban valóban végignézhette azt is, ahogy a puha, bronzszínű, fiatal cicatest, kissé ügyetlen, türelmetlen mozdulatokkal a sziklára telepedett, és bosszankodó, morcos pofácskával, hol könyökét, hol meg vállát feszítve az érdes, rideg, ám persze forrón érzéki kőnek, nagy sokára elhelyezkedett, a derekán körbefutó fehérarany láncocskáról lecsüngó három rubinkő hintázása lecsillapodott, és az áthevülő, borzongó test odaadta magát a tündöklőn fröccsenő aranysugarak rajongó záporának. Övé lett ez a meleg kis, rebbenő, ártatlan madárlét, hittel és természet szerint eljátszott tartás, bevehetetlen és makrancos, büszke és kitartó, vereségre ítélt ellenszegülés, amely megint csak játékból tarthatja magát, rúg-kapálása nem lehet összhangban azzal a tűszúrásszerű izgalommal, amelyet a megmártózás után érzett, és amely heves lüktetéssé, elviselhetetlen forrósággá, kicsapó, hegyes lángnyelvekké izította csöcsöcskéinek összekeményedő csücskeit, síkos kéjbe mártotta bozontos, megnyíló ölét, és körbehajszolta párnásan duzzadó ajkán mohó és erőszakos nyelvecskéjének nyálas pirosságát...
Az Óriás már átsuhant a Kék Hegyek folyókkal, patakokkal öntözött, félig-van jéghideg paradicsoma fölött a lustán csobogó, hol sötétté mélyülő, hol meg hirtelen áttetsző lagunákba emelkedő, langyosan sistergő tengerek felé, reménytelenül és kitartóan, hajszoltan és könnyedén, elcsigázottan, ám konok kitartással, izzadó ujjai közt vékonyka csuklót, alkarjának érdes bőrén szúrós fogacskák elszánt marását érezve, kesernyés, szivárvány színű vérmeggyé buggyanó cseppes fogyatkozását a testnek, suhanásban és derűtlen eltávolodásban remélt visszaállítot boldogságot, amelytől arca már előre nekihevült, ám szorongás is elfogta, akár a tüzes Agni karjába dőlő özvegyet, aki tudja, hűségének révülete is kínokba lobban, majd hamuba roskad áldozatakor, és a nyomában semmi nem marad, még a szamárfogat szétrepülő, díszes darabjai sem, ha a valamiképp otthonnak számító smaragzöld Lanká szigete ("az, ahová minden kibomlása, éppen kibomlásként, visszanyúlik") mostohán fogadná a földetérést, úgy rejtené el az értelem kialakulása előttben a mértéket vesztett elrablót, hogy a Májá alatt vergődő teljes életet, bármely kimondható alakot megvon tőle.
Káprázatos Szítánk eközben a tenger moszatos, édesen rothadó, bűnös és ingatagon kékellő, simagotó, de mégis hűvösen szigorú érintésű, mindig változó testétől, Szúrjá égi magasába vágyakozva törő bódító kipárállásától, és a kicsit sem elhanyagolható izgalmaktól, már rég elveszítette öntudatát, és piciny, hátra bicsakló koponyájában Varuna szerelmes-légies varázslata suttogott valóság és csábítás, álom és ébrenlét közül választani nem akaró történetet, amely térdét és vállát óvatosan összefogva, lassan, kíméletesen elragadta, újra csak önmaga, saját gömbölyű, szürcsölhető valója felé, és bár fölismerte az Óriás boszorkányait, a szolgálattevő, kísértő raksászíkat, akik ugyan nem bánthatják, de egyébként bármit bevethetnek ellene, hogy ellenkezését, Ráma iránti hűségét, elkötelezett, őszinte ragaszokodását és legnőiesebb, feltétlen odaadását legyűrjék, törődött rabló vezérüknek kedvében járjanak, megsemmisítsék állhatatos akaratát, látta és fölismerte őket, de ellebegett a gyönyörben, nem találta kedvesének izmos karját, elszánt vadászösztönét, hanem a fogatról mintha belehullanék a zselés húsú kagylók zúgó-hullámzó korall-világába (underwater love), és sötét, buborékos, zúgó sóhajokkal a számolhatatlan időbe merülne...
Nyúlánk, mérgezőn és nyelvszerűen legörbülő éles, összesodort leánderlevélről tiszta, sókerek verejtékharmat gyűlik, leválik, kövéren cseppen forrópiros ajakbimbó kettébilent reszketésének fogfehér vulvahasadékába, túlédes vérnarancs gördül-huppan, levedzik-szakad, spriccel és gerezdesen szétágazik, húsosan mutatja a kéj mindahány levecses égtáját hosszú, végtelen üregben, ahol színes-édes gyümölcsök, hatalmas gombára telepedő prémes, hoszú fülű kisállat bújik, és aránytalan lábával tolja, gyötri-fúrja magát valamerre, akár be-, akár kifelé, a boszorkány ágállását figyelve, aki az asókafák kertjében Rávana palotájának terebélyes toronyárnyékait méregeti, hogy belevonja varázslatába, amely Szítá tudatának forró, párás álmot, erényének vereséget meg szégyent, könnyítő föllazulást hoz, engedelmességet az Óriás óhajával szemben, akinek sóvárgása meg fölmeredt, mérföldes fasza oly hatalmas, mint a folytonosság és a hullámzás, gyengesége, elveszettsége kérlelhetetlenül kíván, követel, markol minden tilalmon, Szítá gondba ejtett fehérségén, meg a szolgálatkész boszorkányok igyekezetén túl is. "Ha elmarad a megszegés lehetősége, megnyílik a megszentségtelenítésé." , gondolja talán Rávana, talán a káprázatos, egyre csak merülő megkísértett, "Inkább a züllés útja, ahol az erotikát a sárba rántják, mint a józan és már semmit sem gyötrő szexualitás közömbössége. (...) Ennek az érzésnek nincs megfogható, világos alapja. Hogyan érthetnénk meg ezt az igazságot anélkül, hogy visszatérnénk a megszakítottságukban halálra ítélt lények elkerülhetetlen meghasonlottságához: hogy egyedül az erőszak, az esztelen erőszak, amely széttöri az ésszel felfogható világ korlátait, nyitja meg számunkra a folytonosságot. (...) Két dolog elkerülhetetlen: nem kerülhetjük el a halált, és azt sem, hogy áthágjuk korlátainkat.", gondolják még ők ketten, egyszerre nyilván, miközben a mese már elküldi a hetedik megtestesülés isteni erejű hitvesét, hogy megmenekítse, kirángassa az elzsongulót, fölnyissa ESTÉE LAUDER mályvaszínű festékjébe fürdő szemhéjának, L-RÉAL Shocking súlya alatt roskadozó hosszú pilláinak érzéki sötétségét, még ha Indra és az Álom segédletével is, akik nemcsak a palota őreit, a gonosz és megátalkodott ráksasza szolgálóit, korábban begyűjtött ágyasait és vajákosait nyomják el, de a kedves ébredését, visszatértét és diadalát is megnehezítik, mert Ráma hiába rázza, a kedves csak nem tér eszméletéhez.
Hát így hül ki az éjszaka, csörren, csilingel félig dermedt tócsákba szilánkká repedt jeges Hold, koppan meg fagyoskodó, összegörbedt assonygerincen a vágytalanság hasadozó hidege, kuporog, hajlik magába az ellenszegülés, amelyről egyre kevésbé tudom, kinek is szól, merre szögell elutasítólag és ridegen, hogy tanácstalan hevületemet leplezze, poros pillangószárnnyal festett szemhéjam mögött a tarka, gőzölgő ocsmányságokat, amelyek köldököm és szűk, nyákosan szoros ölem kedve szerint valók, és úgy csalnak meg, hogy abban boldogságot, a halál reményét találom, amiből nem kívánok már visszatérni... Sosem láttam Rávanát, az óriást, a bőrét sem éreztem, amikor megragadta derekam, és fogatára vonszolt, százötven szamár vontatta, napsárga kétkerekűjére, amely fellegsimasághoz és gubancos viharkanyarokhoz tapadt Sportec M1 abroncsaival, Sebring csőből mennydörgő rettenetes forgatónyomatékával, és ismét a messzeségnek és személytelen folytonosságnak adta hajlékony kis csincsillatestem, buja tetoválásaimat meg piercingjeimet, meggyleves lepkenyelvem virtuóz pörgését, akárha egy megtisztított földieper körül, táncos csípőm lengését-forgását, lovaglóizmaim erélyes feszülését, szorító, de egyenletesen finom, aztán gyorsuló, rángásba törő, végül elhaló ritmusát, valami olyat, amihez szerelmem-Rámám talán sosem volt elég, jóllehet a Jamunától délre fekvő dandakai remetetelep sokáig és bőkezűen kényeztetett, gazdagon mért ajándékokkal és hatalommal, meséssé emelt szépségem, bátor hűségem örök hírével kedveskedett, nekem adott mindent, ami csak elképzelhető, és amire vágyhattam.
A mítosz a továbbiakban a szabadulást beszéli el, arról számol be, miként szövetkezett dicső Ráma, Visnu hetedik megtestesülése a legkülönfélébb kóborló, alapvetően finom lelkű rémekkel, istenekkel, csodálatos-furcsa szerzetekkel és más archetipikus figurákkal, hogy visszaszerezze fátyolos, büszke kedvesét, és erejének meg elszántságának, az alkalmas segítségnek köszönhetően miként járt ebben sikerrel. Szítá legvégül kitalál az elrejtett, távoli palotából, és a vadon tapadó gőzében, miután a szövetséges Hanumán meggyőzte, nem a bárki alakját fölvenni képes Rávana valamely átváltozása, hanem a kedves ismerős gyűrűjét hordozó megmentő barát, akivel veszélytelenül kelhet útra, és bízhatja magát rátermettségére, ismét ura nyakába borul, összefonja kulcscsontja fölött vékonyka liánkarját, és könnyek közt meg szipogva tekint föl a derűs égre, ahonnét, akár a paukarmadár fészke, imitt-amott tojásdad, selymes felhőcskék csüngenek a lombok zöldessárga, nehéz párájába, szúrós napsugár tűz, akár sztalaktit a barlangokban, varázsoló boszorkánykéz tűzhevület fölött, a rögök közé, ahol is a találkozás megtörténik, a szerelmesek boldogan újra egymáséi. Laksmana néhány lépés távolságból figyeli az ölelkezést a keresztútnál, és maga is ujjong, Fonchitóként tapsol, de rianó vad vonja el tekintetét, önkéntelenül tegezéhez kap, és hirtelen megfordul, Szítá látja, amint hátizma és combja összerándul, ágyékkötője fölgyűrődik, eres férfiassága kissé megfeszül, már-már üldözőbe veszi a könnyeden szökellő patást, de erőt vesz magán, és nyugton marad.
Őzikeszemekből könnycsep gurul Ráma erőtlen mellére, tündérlány temeti ragadozó-pofácskáját, kétségbeesetten, reszketve süllyedő-emelkedő vállgödörbe, fellegfehérségbe, amelyet felperzsel és elsodor a lángoló déli szél.
