Gendajú és a Halálfa
Olyan volt a Nap, akár egy lassan melegített forró mézescsupor szabálytalan körszája, amelyben selymes aranyhólyagok fortyannak, és az áttetsző duzzanat édes medúzacsókja véres sebkorongokat éget az ízlelőbimbók puha-hajladozó szövetébe; de olyan is volt, mint a túlhevült hengerek izzó kerámiabevonata, ha a léghűtéses hajtómű forróságát már nem mérsékeli a száraz délkeleti szél, és a sziklák közé szorult nehéz levegő délibábos remegése megolvasztja a suhanó láthatárt, nagy ingatag-sárga foltokat rajzol a pupilla elé, amelyek lomha, olajos cseppekké úsznak össze, aranyvakságuk minden kanyarbejáratnál szélesen megbillen, majd akár egy úszó-imbolygó halálos lánghályog, a tudatra ereszkedik, és a lovas egyszerre csak, sok világon túl, eléri a tengert.
Szanuki tartomány legkönyörtelenebb gyilkosa Gendajú, aki egy napon, nem tudni mi okból, leborotválta fejét, íját és nyilait az elkötelezettek gongjára cserélte, és Amida buddha nevét szólongatva a távoli nyugat felé vándorolt, a kétágú fa törzsére feszítette magát, ahol bőre kirepedezett, csontjai megfeketedtek, és utoljára nézett szembe a kísértéssel.
dead dreams dropping off the heart
like leaves in a dry season
A neonkék tenger nyugtalanul hullámzó felszíne fölé emelkedő Holdtündér elképzelt színe, akár a cigarettafüst íze, amikor a csokoládés lepedékkel fedett nyelv édes-nyálas forgásába szívódik, és a hajszálerek kitágult csatornácskáin bódulatba meg bizonytalanságba takarja az elmét; finoman derengő éjkebléből, amelynek selymes-ezüstös, függeszkedő meredezése a marokba illeszkedő boldogságtömeg megereszkedés előtti végső, még lányosan feszes húskísértése volt, félszigetnyi, lejtős emlőinek orgonavirág illatú, félgömbös, szellemlétet tápláló, egymás felé hintázó csücskeiből, lassan gyűlve, kéjesen-gyötrelmesen csillagtej szivárgott, és kipettyezte a leboruló horizontot, amely magába mosta az elcsendesedő Gendajú álmait, és az elmúlás roninja megint egyszer, utolszor, elérte a tengert.
