"Hiányos hiánytalanság"
Csík Mónika a SZJMSZ Verspályázatának a díjazottja
A muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad (a folytatásban: SZJMSZ) Verspályázatának bírálóbizottsága (Fekete J. József, Kontra Ferenc és e sorok írója) a pályázatra beérkezett pályaművek közül egyhangúan Csík Mónika Metszetek (jelige: volvox) című kéziratát ítélte megjelentetésre érdemesnek. A díjazott kötet március végén, a Sikoly - irodalmi és művészeti folyóirat 6. számának a mellékleteként jelenik majd meg.
Fennállása, 1993 óta a SZJMSZ a tavalyi év folyamán tizedik alkalommal írta ki Verspályázatát, amelyen Vajdaságban élő szerzők magyar nyelven íródott műveikkel vehettek részt. A korábbi évekkel és pályázatokkal ellentétben, az önálló verseskötettel még nem rendelkező pályázók ezúttal versek/versciklusok helyett verseskötet-kézirattal pályázhattak. A pályázat szabályzatának módosítására magának a Verspályázat minőségének, s ugyanakkor annak létjogosultságának a megőrzése érdekében volt szükség., Az első évekkel ellentétben ugyanis, amikor többnyire olyan szerzők alkotásai kerültek díjazásra, akiknek a nevét ha a vajdasági magyar költészetről és irodalomról szólunk (csak példának említem meg néhányukat: Virág Gábor, Danyi Zoltán, Szűts Zoltán, Kovács Karolina, Szakmány György, Pressburger Csaba, Szakmány Piroska stb.), ma már elengedhetetlenül fontos megemlíteni, az utóbbi néhány verspályázat anyagának minősége jelentős mértékben gyengébbnek bizonyult, ami bizonyos módon magától értetődik: azok, akiket néhányszor díjaztak, egy íratlan szabály - amolyan szakmai erkölcsi kódex - szerint többé nem pályáztak, újabbak pedig nem igazán jelentkeztek. Kérdés, hogy egy ilyen kis közösség, mint amilyen a vajdasági magyarság, évente (vagy akár kétévente) hány új költőpalántát képes kitermelni - négyet-ötöt nyilván nem. Ezért döntött úgy a pályázat kiírója, hogy ezúttal (és ezentúl) egy szerzőt díjaz, akinek megjelenteti első verseskötetét.
A 2005. október 31-én lezárult pályázatra összesen 19 pályamű érkezett be, amelyek közül a zsűri 18-at vett figyelembe (az egyik beérkezett pályamű szerzője ugyanis a pályázati felhívással ellentétben felfedte a nevét). A zsűri és a SZJMSZ elégedett az érdeklődéssel, ami nem igazán állítható a beérkezett anyag minőségéről, amiről talán a legegyszerűbb azt mondani, hogy felemás. Mielőtt még azonban elmarasztalnánk a beérkezett versanyagot, figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a pályázók ezúttal teljes kötetkézirattal pályáztak, és sokan közülük (egyesek talán feleslegesen is) alaposan felduzzasztották kéziratukat. Fontosnak tartom kiemelni Lennert Tímea (jelige: Folytathatóság), Gáspár Mária (jelige: Suttogó), Korponai László (jelige: Életcsősz) és Gedei Viktória (jelige: Bársony) beküldött pályaműveit, amelyek több értékes és jó verset tartalmaznak, de még mindig nem elegendőt egy kötethez. Hiányzik belőlük az, ami a díjazott kéziratot egyedülállóvá teszi a beérkezett pályaművek között: a következetesség és a teljesség igénye. Ennek ellenére, megítélésem szerint olyan szerzőkről van szó, akikre a közeljövőben mindenképpen számítani kell.
*
Csík Mónika Metszetek című kéziratának négy "ciklusba" szedett (azért idézőjelben, mert egy-egy lehetséges "ciklust" csupán néhány idézet választ el egymástól), többnyire (kis)versei valahonnan a hétköznapjainkból, a kézzelfogható világ legközönségesebb toposzából: tejüvegszerű ablaktáblák / széksorok, fémfogózók mögül indulnak ki, gyengéden, lágyan felsorakoztatják előttünk a mindannyiunk számára jól ismert - és gyakran emiatt jogtalanul figyelmen kívül hagyott - képkockákat: szőlőindás gipszcifraságok-at, százéves kémények-et, folyónkat, a Tiszát, amely sás és sár fogságába zárt / sejtelmes rejtelem; hogy ebből a miliőből szinte észrevétlen nekirugaszkodással hágjanak át a gondolkodó lény örökös önmarcangolást követelő szférájába, ahol sajátos humorral, pontosabban iróniával, annak is leginkább külön alfajával, az öniróniával átitatott költeményekben a létünket keresztül-kasul átjáró és magába habzsoló számtalan megválaszolatlan miért-ről, világbavetettségről, léthelyzetről és elmúlásról szóljanak - még akkor is, ha szerzőjük általuk "igéinkről" (tör / mar / ver / árul / átver stb.), "a génjeibe égett freudi péniszirigységről" vagy akár a "fokhagymaízű szerelemről" versel.
Csík Mónika kibontakozó költészete még véletlenül sem a folytonos, hiábavaló kérdéseinkre adott válaszok tömkelege (a szerző tudatában van azok megválaszolatlanságával), de még kérdések felsorakoztatása sem, hanem sokkal inkább az efemer létünkből fakadó hiányérzet megfogalmazása a költészet nyújtotta eszközökkel: annak a hiánynak a felvázolása, amely, mint a mindenkori költészet ősforrása, egy sohasem létezett boldogság - nevezhetjük akár Aranykor-nak is - utáni folytonos sóvárgásra ösztökél bennünket. Tudja, hogy valami hiányzik - kívül, belül egyaránt -, és emiatt verssoraiban elvágyódik a fent említett közegből, de mindvégig tisztában van azzal, hogy mindenféle menekülés lehetetlen, hisz még ha / lenne is / hová / mennem / hogyan / hisz a / honnan- / ban sem / vagyok / biztos írja keserű iróniával, hogy már következő versében leszögezze: ha maradok / lassan / része leszek / ennek a / furcsa / hiányos / hiánytalanságnak. És ha más nem is, de a költészet mindenképpen az: furcsa hiányos hiánytalanság, amelyben a versek - s köztük mindenképpen Csík Mónika Metszetek című kéziratába gyűjtött versei is - megmaradnak, épp úgy, ahogyan megmarad a (Dél)vidékünkön már szinte egyetlen biztos fogódzópontnak nevezhető folyó is, a Tisza, mint: a Föld / cserzett / bőrébe metszett / girbegurba / szűk csatornák / szomorú / nyirokfolyadéka.
