Sirbik Attila
Fény-szobrok

Molnár Edvárd Cinema Cemetery c. fotókiállításához

A képek porózus tapinthatósága addig vonja maga után a képzelet eleven szándékát - hogy megérintés-telített feszültséget teremtsen a síkba vesző képmélység és a szem tapogató felülete között - amíg a szemlélő el nem képzeli a saját szemében tükröződő (immár miniatűr) felületek kettős leképezésének misztériumát és bele nem vész az immár fizikális valójában megérinthetetlenbe. Vagy a mondat nyakatekertsége miatt, inkább szökne ki a szöveg határai által teremtett feszült-összetartó tér pályáiról. Futna egészen Abbáziáig, hogy megnézze valóban így igaz-e, így markolta-e fel a pillanatról-pillanatra történő enyészet az idő e történetbe foglalt megkövülését. ?Felfedezni és csalódni? A tér és a képek között kibontakozó viszonyrendszer generálta kérdés: A tér írja a képeket a fényérzékeny papírra vagy immár a képek írják a teret?? De minek is itt futkosni, hiszen adott néhány jelentésében telített kép, fénnyel átitatott perspektíva-varázslat. Abbázia szaladt elérni a befogadót. Elindult, hogy oda, belülre kerüljön, belopja magát a papír varázsfelületeire. Hogy levetkőzze lepusztultságának elragadó másságát. Szemérmetlenül tárulkozzon fel az objektív előtt, feladva rejtőzködéséből a szégyenletest, ellenkezés nélkül nyelesse el magát a fénnyel. A gép meg csak kattog. A téma lezárhatatlan, a tér örökkön változó, élő organizmus, soha sincs vége - kőbedermedt élőlény. (A)z (rész)eredmény óriási távolságra a dokumentációk rideg felületeitől valami olyasféle sebességgel rohan egy egészen újfajta létezés felé, amely megszűnteti a tér fizikálisan tapintható elsődlegességét. A lényeg egészen máshová kerül. A valóságosból átfordul a virtuálisba, a virtuális valóságba, amely valóság már nem követel magának semmit, nem függ, nincs függő helyzetben, átengedi magát a tisztán esztétikai beteljesülésnek. Mintha emberek lebegő alakjai, egy hirtelen, bemerevedett pillanatban a szoborszerűség erekciójáért kiáltva, makacsolnák meg magukat, hogy az örökkévalóságnak tűnő, az idővel szemtelenül szembehelyezkedő terrénumot teremtsenek.

A valóságban megtekinthető helyszín kollektív perspektíváihoz képest a képek a részletekben rejlő-lakozó egyediséget mutatják fel. Olyanok, mintha megkövült arcokat mutatnának (akár Bergman arc-közelijei), történeteket mesélnének. Ezek a képek úgy teremtenek egyfajta virtuális világot, hogy a valóságból annak négyzetre emelését vonják ki, hiszen az idő e bemerevítése, pózba halásai nélkül képtelenek lennénk megpillantani a lemetszett, kivájt részleteket, mert mindig bezavarna ezer más részlet is. Molnár Edvárd fekete-fehér és színes fotográfiái egy teljesen új jelentéssel telítődő, egy elmásolódott tér-idővel rendelkező világot teremtenek. És ez a világ korántsem egyértelműen egységes, hanem szegmentumokra, fragmentumokra tagolódottságában nyeri el végletes formáit. Ebben a tagoltságban létrejönnek egy láthatatlan szál, kapcsolódási szövevény mentén képződő viszonyok és megteremtik azt az irreális, szinte már-már misztikus aurát, amely ezeket a képeket elszakítja, lemetszi a valóságról.

Mintha a hétköznapok csodáját pillanthatnánk meg abban a csöndességben, amelyet ezek a már műalkotássá szublimálódó, avagy transzformálódó tárgy-szobrok fény-lenyomatai magukba zárnak. És ezzel a méltóságteli csenddel képesek mégis kommunikálni. Ezt a sajátosan, részleteiben leképezett teret nem lehet külső jelek, előre meghatározott bejáródott kategóriák alapján megérteni. Be kell hatolni.

És itt, ezen a ponton, úgy éreztem magam, mint Tolnai nullpontjai, átfordultam valami egészen más irányba gondoltam el az eddig elképzelhetőt. A képek belsejébe, belső szerkezetébe hatolva, észrevettem, hogy egy szinte spirálszerű mozgást ír le a képekkel szembehelyezkedő figyelmem. De ekkor minden elkezdett variálódni, megtörtént, hogy a szöveg határainak elhagyása után visszatérve abba, végre megpillanthatóvá vált a szemben tükröződő (immár miniatűr) felület kettős leképezésének misztériuma. Megszűnt minden fizikai tapinthatóság által éledő érzület, viszont a spirál mentén lassú mozgással kezdtek szétfolyni a valóság érzelmi, gondolati lecsapódásai. És lassan-lassan minden átfordult, nem a valóság leképezése által, hanem egy teljesen új világ emocionális építménye mutatta körvonalait.