Sirbik Attila
Zene-kép-zene

Nem vagyok benne biztos (most, hogy ezen előszót a rákövetkező szöveg megírása után bontom ki), hogy az elkövetkező szöveg Molnár Edvárd itt megjelenő (vagy ott, a Kilátó virtuális felületeitől távol, a szabadkai Yu-Fest kávézó belső felületein látható) képeiről, jazzfotóiról szól majd. Inkább csak kiindulópontul szolgálnak, vagy inkább adományozzák azt, hogy elkerüljem az alárendeltség kényes ingoványát. És így van ez jól, hogy a teremtés gesztusa megmutatkozzék. De voltaképp a képi kódok nyelvi kódokká való közvetlen átalakításának lehetetlensége miatt nem történik mulasztás sem. Molnár Edvárd jazzfotóit hallgatni kell, vagy nézve olvasni, vagy ki mit szándékozik tenni velük. Fel is lehet őket gyújtani, így, hogy már a sajtó felületein rakásszámra sokszorozódtak. Más ez így, mint a falon keretben, a fényérzékeny papír varázsa. No de az is más, mint amit ábrázol. Kibogozhatatlan és összetettségében összehasonlíthatatlan entitás-féleségek.

A valóságból kiragadott gesztus színtelenítése, amely egyfajta tisztább, a fogalmisághoz közelebb álló teret alkot. Az átéltség-mimika meghatározó rezzenései karcolják a fényérzékeny papír felületét, hogy a zene láthatóvá váljon, hogy onnan kívülről érkezve belsővé alakulva-történjen, hogy átfordulásában valami olyanná szövődjön, mint amilyen az volt, amiből a zene megszületett. Megnevezhetetlenné, csakis körülírható-táncolhatóvá. Érthetetlenné, nyelvvel kifejezhetetlenné? Lehetséges, de, amely akkor is nagyobb örömet okoz a körülírással, a körülírhatóságával, mint az acél-pontos üresség. Az a fajta üresség, amely már képtelen befogadni a külső terrénumból bármit is, amely csak önmagának, önmagáért van. És e kis kitérő és viszonymeghatározás után kanyarodjunk-forduljunk vissza a színtelenítetthez, a feketéhez és a fehérhez, amelynek technikai varázsa közhelyszerű zengzetességnek tűnik fel fül és szem számára, mindaddig, amíg e kettő csak a felszínt képes megragadni. De, amint elkezdődik a kutatás, a pásztázó tekintet elől nem szökkenhet megmerevedett-semmittevő állapotba egyetlen részlet sem. Mert az (érzékeny) befogadás továbbírja a képet, amely vizualitásában is elmozdulni kényszerül, (meg)adja magát. És ez a fajta megadás, oda-adás csupán illuzórikus délibáb-gesztus, hiszen a kép mozgása mindig már előbb létezik, mint a befogadás nyitni képes hajlandósága. Rég szétszakadt a szűzhártya, és a fényérzékeny papír is már rég megmártózott a valóságban és a fixír sikamlós alámerülő nedvességében. Ami napvilágra kerül, (amely a sötétkamrából érkezik) az már a várakozás állapotában van. Nem mi fedezzük fel a képeket, ők találnak meg minket. Ugyanígy az alkotás folyamatában megerőszakolt világ valósága kacsint szembe az alkotóval. Vagy akkor nem is megerőszakolt? Hiszen a valóság széttárt combjai (miért, hogy épp női hasonlat?) a felkínálkozás állapotában feszülnek. És ha igen, akkor valóság és gép leszbikus kapcsolatáról, egymáshoz dörzsölődéséről beszélhetünk, s valóban szó sincs erőszakról, hiszen mindkét oldalon (output-input) a befogadásról, a befogadni képes érzékekről-tapogatókról van szó, és ezen múlik minden.

De mit kezdjünk a fekete és fehér ellentétpárral? Az egymásnak feszülés harmonikus összesimulásával, egymásba oldódásával, ugyanakkor különneműségével. A negatív megfordíthatóságával. Kölcsönös befogadás, mint ahogyan a zene megérinti a képet, és ahogyan a kép felidézi, hallatja a zenét. Voltaképp arról lehet szó, ha tüzetesebben megvizsgáljuk, és némi önfeladással (lehunyt szemekkel mintegy meditatívszerű létállapotban) virtuálisan vizualizáljuk a fotográfiát, hogy nem találunk behatolót, és így a vágyakozás örökké megmarad. És, hogy mire vágyakozunk? Azt mindig a befogadó döntse el. Ha rajtam múlna, azt mondanám, hogy maradjunk mindig a virtuális, és a világ valóságossága, az illuzórikus és a realisztikus között, ahol mindez összeér és találkozásukban olyan energiák szabadulnak fel, amit nem lehet már megjeleníteni semmilyen formában sem. Olyan hely ez, ahol a zene képisége és a kép zeneisége lakozik.