Test a testben - Kelettől keletig
Min Tanaka, butoh, kép - Molnár Edvárd dokumentatív fotókiállítása, Yu Fest, Szabadka
"Az improvizáció táncom leglényegesebb eleme. Improvizáción azt értem, hogy azután kezdek el táncolni, miután nagyon alaposan megvizsgáltam a saját érzékeimet és mindazokét, akik még részt vesznek az előadásban. Szembe kell néznem, és pozitívan kell viszonyulnom minden olyan kérdéshez, problémához, melyet a saját magam vagy bárki más eltérő tapasztalata felvet. A testem néha médiummá válik, máskor meg teljesen súlytalan. Egyszer ráéreztem és kitapasztaltam az idegenergia testen belüli áramlását. Azóta amikor erre az érzésre rátalálok, akkor képes vagyok arra, hogy testem egyes részeit egy időre kikapcsoljam az érzékelésből. Testünk a csak e mozgásnak és magatartásnak szentelt táncon keresztül nem képes felidézni saját történetét. Itt az ideje, hogy felfedezzük a természetet és a szabadságot a test mindkét oldalán: a bőrön belül és kívül is."
Az idézetből is kiviláglik, mennyire fontos Tanaka számára a természet, illetve, hogy szűkítsük a kört, a föld szeretete. Táncai is mindig ezen elem felé irányulnak, abból táplálkoznak. Tanaka Tokió betonrengetegéből szabadulva hozott létre egy mesterséges paradicsomi, paraszti világot, a nagyváros közelében, egy farmon él, ahová a világ minden tájáról érkeznek hozzá látogatók, a test és a tánc különleges, többek között Tanaka által képviselt formái iránt érdeklődők. Hogy miért szeret Tanaka annyira Vajdaságban? A válasz talán az: azért, mert itt még szervesen jelen van az a kultúra, amelyre egész testében vágyik, és amelyet a föld túlsó felén csak mesterségesen tudott kivitelezni.
A tánc nyelve, amelynek egy igencsak kifinomult változata, a Min Tanaka által Vajdaságban is ismertté tett butoh előtt sokáig értetlenül állhatunk, hacsak fel nem adjuk a nyugati kultúra által kitermelt sablonjainkat, fogalmainkat, jobban járunk, ha megpróbálunk elmerülni a kép(zet)ek szubjektumfeloldó világában, és megpróbáljuk elfeledni előzetes koncepciónkat, elsődleges, felszínes reflexióinkat, hogy azok felbomlása után lépésről lépésre, pillanatról pillanatra tárgyunkhoz mérten újrarendeződjenek.
Ezen képek esetében nem beszélhetünk a test mint a szubjektum irányította objektivációs mező reprezentálásáról. Itt valami egészen másról van szó, ugyanis ezek a testek már a valóságban eleve médiumként funkcionálnak. Ezekben a testekben ugyanis egyszerre van jelen a testetlenítés, és a más testté válás akarása, vagyis egy negatív és egy pozitív, testfelszínt érintő folyamat (ami nem feltétlenül jelent szembenállást, hanem inkább egyfajta dialektikusan együtt létező viszonyt). Vagyis azt szeretnénk érzékeltetni, hogy semmi esetre sem egy állandósult mozdulat, egy véglegesen kialakult gesztus, vagy a belső igényből származó bemerevedett testtartás a cél, hanem inkább az átalakulás-folyamatban lényegesül a Tanaka-féle tánc, vagyis egyfajta kiüresítésben, és ezzel egy időben a valami újjal feltöltődésben. A fényképek éppen ebből az átalakulás, lényegülésből kell, hogy kiragadjanak valamit, a képalkotó bemerevítés során, amely bemerevítés szoros összefüggésben áll az előbb elmondott egyszerre jelenlévőséggel, vagyis azzal, ahogyan a folyamatban minden idegszál, a szellem(nélküliség) pulzál, ahogyan egy pillanat folytán a blende kinyílik és összezárul, hogy megtörténjék az elmásolódás, hogy a test-médium végleg egy másik médium foglya legyen. Vajon mit mutatnak ezek a képek, mit reprezentálnak, honnan jönnek?
Voltaképp a test médiuma a tánc, a táncé pedig a test, ennek a mediális kapcsolatnak a szellemét próbálják rabul ejteni a fotók. Vagyis azt a szellemet, amely maga a szellemnélküliség, magának a testnek a szellem nélküli megjelenítődése. A butoh-hoz a testnek újra meg kell tanulnia járni, a szellemnek meg kell tanulnia eltörölni a beidegződéseket, esetleges kulturális kliséket, amit Tatsumi Hijikata (aki 1959-ben Kazuo Ohnóval együtt alapította a butoh-t) radikális módon a következőképpen fogalmaz meg: a butoh azt jelenti, állva meghalni, azaz a lelkétől elváló, szabadon mozgó test tovább-létezését követni, fizikai és metafizikai helyét megkeresni. Molnár Edvárd képei ezúttal tisztában vannak azzal, hogy szinte lehetetlen a blende előtti lét szellemének/vagy éppen szellem nélküliségének kép általi rabul ejtése, hiszen e szellem/vagy éppen szellem nélküliség sohasem létezhet a pillanatban, hanem csakis a pillanatok közötti résben bújik meg, ami a fotó számára láthatatlan. Ennek tudatában, vagy ha nem is tudatában, de igen jól ráérezve erre az elméleti csapdára, a szerző kiállítását a dokumentatív jelzővel illeti. Hiszen a dokumentumként megfogalmazódó képek egymás mellé állítása egy olyan kontextust képes teremteni, amelyből már, ha nem is teljességében, de legalább szegmentumaiban kiolvashatóvá válik a rögzített folyamatszerűség.
Ami előttünk van: a kép, a felszínes megmutatás, a kirakat - a mögöttünk levő pedig belső lényegünket tartalmazza.
Ennek az előttünk és mögöttünk meghatározódó létnek a köztiségébe, azaz a kettő közé ékelődhetnek csupán azok a pillanatok, amelyeket a fotóapparátus képes rabul ejteni. A folyamatiságnak e köztességben meghatározódó lényegiségét mutatják a lassú, kimért mozdulatok, és sejtetik a már szintén említett butoh-ra jellemző átlényegülés esszenciáját. Hiszen, ami még előttünk van (kép, felszínes megmutatás, kirakat) az átlényegülés folyamatában, a közöttiségben pillanatról pillanatra válik belső lényegünkké.
És végezetül álljon itt egy idézet Tanakától, hogy jobban megértsük, mi is a butoh:
"Azt kell tenned, amire csak te vagy képes, nem amit bárki megtehet. Ez véletlenül sem azt jelenti, hogy furcsa, meghökkentő mozdulatokat kell végrehajtanod, vagy valami kivételes technikát kell alkalmaznod. Vissza kell térned az időben a születésedig, és felkutatnod, hogyan is élt a tested a mai napig. Ezzel a testtel együtt kell elgondolkodnod azon, mit és hogyan táncolhatsz. Ha ezt meg tudod tenni, azt hiszem, már egészen közel vagy a butoh-hoz. Szükségtelen azzal foglalkozni, miként adjuk át a butoh-t a következő nemzedéknek, vagy miként őrizzük meg a butoh formáját. Ha tökéletesen másolod is a formát, attól az még sohasem lesz butoh. A legfontosabb mozzanat: találj egy táncot a saját felelősségedre. Hijikata használta erre a folyamatos forradalom kifejezést. Másként szólva, a butoh önmagad forradalmasítása. Amíg nem változol, a környezeted sem változik."
(A szerző Lyka Károly Művészettörténészi és művészetkritikusi Ösztöndíjas- Illyés Közalapítvány-Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma)
