Egy egész intézmény munkáját végezte
A vajdasági magyar írástudó-társadalom egyik legsokoldalúbb és ritka képességekkel megáldott kiválóságától búcsúzunk e percekben. Attól az embertől, akiről a közvélemény azt tartja, hogy egy egész intézmény munkáját végezte. Nem parádés és látványos külsőségek jelzik eredményeit, hanem szellemi életünk nagy hézagainak és hiányainak a sikeres pótlása, nemzedékek elmulasztott munkájának a vállalása, noha tisztában volt vele, hogy neki személy szerint is még rengeteg lenne a teendője ezen a téren is. Egyik legutóbbi s minden bizonnyal a legtöbb erőkifejtést megkövetelt munkájának, az Életrajzi lexikon harmadik, zárókötetének a megjelenésekor írta, alig három évvel ezelőtt: "Több mint tizenöt évi válogató-, gyűjtögető- és kutatómunka után összeállt az Életrajzi kalauz, úgy-ahogy egésszé kerekedett. Mégsem mondhatom, hogy kész, teljes vagy átfogó, hiszen jómagam is, amikor lezártam a kéziratot, több mint 140 megkezdett, de befejezetlen életrajz adatait szedtem ábécérendbe, s egy irattartóba zártam (palackposta az utódoknak?), több mint száz kicédulázott névvel együtt, amelyekből az adatgyűjtés sikerétől függően vagy újabb biográfiák kerekednek vagy nem." Az akkori kritika (úgy véljük) találóan állapítja meg Kalapis Zoltán itt idézett szavairól, hogy "Ezt az előszót.úgy is felfoghatjuk, mint kisebbségi létünkből, sorsunkból, történelmi múltunkból, szellemi életünkből leszűrt tapasztalatok egyféle összegezését, kivonatát, tudatosítását. Hogy művelődéstörténetünk e nagy tapasztalatú kutatója mindennek mily nagy mértékben tudatában van (s volt már a kezetektől fogva), kitűnik ebből az aránylag rövid, de rendkívül magvas és gondolatgazdag bevezetőből is, amit méltán tekinthetünk az ilyen célú és rendeltetésű írásművek tömören fogalmazott elméleti alapvetésének is."
Nem itt a helye, sem pedig ez a perc a legalkalmasabb arra, hogy Kalapis Zoltán világszemléletéről, történetfilozófiájáról értekezzünk. Mégis érdemesnek tartjuk, hogy elhunyt barátunk és kartársunk ránk hagyott "palackpostáját", annak az értelmét megpróbáljuk magunkra nézve megfejteni és érvényesíteni. S persze azok munkáját is megkönnyíteni, akik majd ezt a hagyatékot beépítik Kalapis Zoltán életművébe. Mindenekelőtt pedig annak az igazságnak általa is nyomatékosan hangoztatott felismerésével, hogy nekünk itt és most mindenekelőtt széleskörű és mind mélyebbre hatoló önismeretre, gondolati és tudatvilágunk, múltunk, hagyományaink, örökségünk mind alaposabb kutatására és feltárására van szükségünk, valamint nyelvünk, kultúránk, társadalmi és nemzeti létünk mibenlétének mind körültekintőbb meghatározására, mert a történelmi partbeomlások és a tektonikus megrázkódtatások elsősorban ezeket veszélyeztetik. Noha az ÉLETRAJZI KALAUZ három könyve csupa egyedi életsorsot, személyesen megélt hányattatásokat mond el, mégis egy kisközösség életének egészére világít rá. A Kalauz záró kötetét lapozva ugyanis valamilyen megnyugvás lesz úrrá rajtunk, ami talán a szerzőtől, az ő személyes élményvilágából származott át ránk, az olvasókra. Annak a ténynek a megállapítása ez, hogy íme mégiscsak ont került egy évekkel ezelőtt megkezdett s a harmadik kötettel befejezett munka végére. Ennek a megnyugtató hatásnak egyik oka bizonyára az, hogy a térben és időben kijelölt határok között élő kisközösség képének egésze ismerszik meg belőle, még ha e kép egyedekre lebontott összetevőkből áll is egybe. Márpedig emberi cselekedeteink célja és értelme éppen e tényezők ismeretében határozható meg. S itt látjuk igazolva a magyar irodalomtudomány egyik nagymesterének az igazságát, amikor azt mondja a történetírás humánus indítékairól szólva, hogy "az ember a maga életfolyásának a törvényét - a biográfia szempontjait - átvitte más jelenségek történetére is, hogy azt megérthesse. Egy nép története értelmes egység számára, ha az emberek sokaságát szerves egységnek tekinti és az egyéni élet változásainak szabályosságát a közösség történetében is fel tudja találni." E gondolat jegyében jut el Kalapis Zoltán is annak a belátásához, hogy csak az képes világos célt maga el tűzni, jövője (a jövőnk) felé haladni, aki tisztában van azzal, hogy honnan és merről indult, meg hogy útja nem egy ködös messzeségbe vezet, hanem emberileg kijelölhető, meghatározható, körülírható, megnevezhető. Másképpen: a személyiség tudatos megnyilvánulása."
Nos, számomra Kalapis Zoltánnak nemcsak az itt kissé bővebben taglalt műve, de minden más, a mi életünket, múltunkat, valóságunkat és szellemi létünket tárgyaló könyve is ezt sugalmazza.
Remélem, sőt hiszem, hogy majd az ő utókora is ebben a gondolatkörben kísérli meg életművét folytatni és követni, mert egyedül ez a gondolatkör, ennek értelmi, érzelmi, hangulati töltése kötheti Kalapis Zoltán olvasóját a bácskai-bánáti televényhez, maradék s egyetlen reális hazájához.
(Elhangzott a Kalapis Zoltán emlékére megtartott gyászülésen, a Magyar Szó szerkesztőségében, 2005. október 7-én.)
