Szögi Csaba
A sivatag

Iszonyú, iszonyú, ahogy rothadok.
Csönd van, csönd van mindenütt,
csak a pókok
sikoltó sejtek a mocskos padlón
sikoltok
nevetgélek a csöndben
meséket mesélek a farkamnak,
ő csendben figyel
álomban felböffenő tegnapok
kecses kis lidércek
figyeljetek
nem verseket írok, hanem
álomban felböffenő tegnapokat,
kecses kis lidérceket
csend az élet
csupán a születés döbbenete
s a halálos megkönnyebbülés
mit átjár a dal
mert nem hallom a hangodat, s nem is
érdekel
nem izgat, az öreg vándor
sír vagy énekel
beszélgetek a csendben
Letéptem a függönyt, de csak a
por kavargott, nem láttam a Napot,
óh, emberek, a Napot! Elhagyott?!
Mondd, hogy nem! Mondd, ugye nem?
Szürke, mocskos szerelem, eső verte, szél
szaggatta, szürke fejét nem hajthatja
már ölembe. A pokol csendje vár. Köny-
nyebbülést? Nem. Csak újabb némaságot
hoz a halál.
Szürke szememre szürke pernye száll.
S elmélázok a csendben
s felsóhajtok a csendben
s megdermedek a csendben
beleordítok a csendbe!
belesikoltok a csendbe!
belefetrengek, beleokádok, belerondítok
a csendbe!
Ez hogy tetszik, baszd meg?!
Nem felel.
Hiszen azért csend.
Megfeszül a gerincem, tagjaim kifordulnak,
összecsuklok a sarokban,
szemem fennakad, nincs lélegzet,
próbálok hörögni, várom bár a
visszhangot, de
NEM!
Nem felel! A fülébe suttogom lágyan:
engedjen el...
Eljő a reggel. Hanyatt fekszem, arccal a
néma
Hold felé. Hűlő homlokom hajlatán összegyűl a
harmat.
Ő nem moccan, nem néz, nem figyel, csak vár és
hallgat