Szögi Csaba
A sivatag
- Iszonyú, iszonyú, ahogy rothadok.
- Csönd van, csönd van mindenütt,
- csak a pókok
- sikoltó sejtek a mocskos padlón
- sikoltok
- nevetgélek a csöndben
- meséket mesélek a farkamnak,
- ő csendben figyel
- álomban felböffenő tegnapok
- kecses kis lidércek
- figyeljetek
- nem verseket írok, hanem
- álomban felböffenő tegnapokat,
- kecses kis lidérceket
- csend az élet
- csupán a születés döbbenete
- s a halálos megkönnyebbülés
- mit átjár a dal
- mert nem hallom a hangodat, s nem is
- érdekel
- nem izgat, az öreg vándor
- sír vagy énekel
- beszélgetek a csendben
- Letéptem a függönyt, de csak a
- por kavargott, nem láttam a Napot,
- óh, emberek, a Napot! Elhagyott?!
- Mondd, hogy nem! Mondd, ugye nem?
- Szürke, mocskos szerelem, eső verte, szél
- szaggatta, szürke fejét nem hajthatja
- már ölembe. A pokol csendje vár. Köny-
- nyebbülést? Nem. Csak újabb némaságot
- hoz a halál.
- Szürke szememre szürke pernye száll.
- S elmélázok a csendben
- s felsóhajtok a csendben
- s megdermedek a csendben
- beleordítok a csendbe!
- belesikoltok a csendbe!
- belefetrengek, beleokádok, belerondítok
- a csendbe!
- Ez hogy tetszik, baszd meg?!
- Nem felel.
- Hiszen azért csend.
- Megfeszül a gerincem, tagjaim kifordulnak,
- összecsuklok a sarokban,
- szemem fennakad, nincs lélegzet,
- próbálok hörögni, várom bár a
- visszhangot, de
- NEM!
- Nem felel! A fülébe suttogom lágyan:
- engedjen el...
- Eljő a reggel. Hanyatt fekszem, arccal a
- néma
- Hold felé. Hűlő homlokom hajlatán összegyűl a
- harmat.
- Ő nem moccan, nem néz, nem figyel, csak vár és
- hallgat
