Bozsik Péter, úgymond, nyílt kártyákkal játszik, amikor könyvének bevezetőjében kitárulkozva kimondja, miért, milyen forrásokra támaszkodva és hogyan írta meg legújabb könyvét. Az attentátort ún. történelmi regénynek minősíti, ami sejteti, hogy történelmi regény, mint a regény egy változata, számára nem létezik, mert hiszen a "történelmi tények éppen olyan véletlenszerűek, mint a felhők". A merénylő alakja gyermekkora óta kíséri, számára egy legenda része, ez az egyik indíték a könyv megírásakor. A második az, hogy egy homályos mítosz mélyére akart hatolni ("meglopni a mítosz születésének pillanatát"), a harmadik pedig az, hogy "érdekel a terroristák gondolkodásmódja". Tudniillik jómagában is érez némi hajlamot a terrorizmushoz, úgyhogy a könyv írása önmegismerés és terápia is volt számára. Forrásként anekdotákat, pletykákat, jegyzőkönyveket, a merénylő önéletrajzát, leveleit, álomfeljegyzéseit használta fel. Mindezeket alaposan átírta, "ha viszont úgy éreztem, hiányzik valami, azt a magam eszközeivel pótoltam". A lényeg az, hogy "minden hozzáolvasott anyagból felhasználtam valamit". Ami Bozsik Péter írásmódját illeti, azt mágikus dokumentarizmusnak nevezi.
Miután ismerjük a szerző alkotói elképzeléseit, érdeklődéssel olvashatjuk könyvét: hogyan sikerült azokat megvalósítania. Vizsgálódásaink kezdetén le kell szögeznünk, hogy az író a számára ún. történelmi regényen, úgy tűnik, a dokumentumregényt érti, azaz olyan regényt, amely mindenek előtt és főleg korabeli írásos feljegyzésekre, dokumentumokra épül, és épp ezért magán viseli a hitelességet vagy annak a látszatát, pecsétjét. A könyvben levő fejezetek címei három ilyen dokumentumforrásra utalnak. Az első típusú dokumentumforrás egyszerűen sorszámot és a fejezet szót viseli. Ezek a részek a leghitelesebbek, mivel a valóság nagyon valószínű változatának tűnnek. A hangvétel váltakozó ezekben a fejezetekben. Így például az első fejezet az 1931-1932-es évek folyamán lezajlott gazdasági történésekről számol be tárgyilagos hangon (kis történelmi traktátum). A második fejezet azt mondja el, hogy kerültek Matuska Szilveszter levelei az író birtokába (ezek közül egyet közöl is a fejezet keretein belül). A következő fejezetek a Matuska-per anyagával kapcsolatos vallomásokat, jelentéseket és jegyzőkönyvi részleteket tartalmaznak. Így szerzünk tudomást Hobbi Juliska vallomásáról, itt ismerjük meg két törvényszéki elmeszakértő véleményét Matuska Szilveszter elmeállapotáról. A hatodik fejezetben ehhez csatlakozik az ellenőrző szakértő véleménye, valamint néhány idézet a perrel kapcsolatban néhány korabeli újságból. Sőt: jelen lehetünk magán a bírósági tárgyaláson, hiszen hiteles iratokat szó szerint idéz a szerző, például arról, hogyan viselkedett a vádlott a pesti bírósági tárgyaláson. Bozsik Péter kitér az ítélet és az ügyben előforduló számos ellentmondás minősítésére immár a "Hivatásos Történetíró" (Nemes Dezső) adataira támaszkodva. A záró fejezet és a függelék újra adatokra támaszkodva igyekszik fényt deríteni Matuska Szilveszter háború utáni sorsára.
A ciklikusan jelentkező fejezetek második csoportját az Önmegszólító biográfia elnevezésű (és számmal ellátott) részegységek képezik. A szerző azt állítja a bevezetőben, hogy ezt a dokumentumot egy csantavéri padláson találta. Három ilyen fejezet van a könyvben, nem tudjuk, vajon a teljes talált anyag közlésére került-e sor. Állítólag részben olvashatatlan a kézirat. A közlésre került anyag egyes szám második személyben kerül elmondásra, ami rendkívül szokatlan. Ez két lehetőségre utal: 1. a narrátor önmagához szól, vagy 2. egy ismeretlen narrátor fordul a történet hőséhez és mondja el neki életét. Vajon az író szól a hőséhez? Akkor viszont nem dokumentumról van szó. Az ismeretlen narrátor hőséhez szólva az életrajzban nemcsak az események leírására törekszik (gyakran hihetetlenül részletesen és aprólékosan, ismétlésekbe bocsátkozva), hanem igyekszik hősének legbensőbb gondolatait és érzéseit is rekonstruálni. Így aztán ez a fejezettípus valamilyen vallomásra emlékeztet. Az Álommerény és számot viselő fejezettípus (tizenkettő van belőle) szintén dokumentum, a szerző állítása szerint: "ez utóbbira egy váci utam során bukkantam, a jegyzetek egykori tulajdonosa megkért, nevét semmilyen körülmények között ne hozzam nyilvánosságra". Bevallja, hogy alaposan át kellett írnia ezeket a jegyzeteket, amelyek a valós valóságtól a legtávolabbra mozdulnak el a fejezettípusok közül. Az Álommerények narrátora maga Matuska Szilveszter, aki álmairól vall egyes szám első személyben. Mindegyik álom valamilyen módon kapcsolódik a merénylethez, az álmokban a narrátor "mintha filmvásznon látnám magam". Valójában: az álmok többsége filmszerű, olyan, mint valamilyen forgatókönyv kiragadott részlete. A kibontakozó képek zűrzavarosak és nehezen illeszthetők egymáshoz. Egymás után sorjáznak a jelenetek a háborúról, egy összeesküvés szövéséről, magáról a robbantásról, az azt követő eseményekről, lánya meggyalázásáról, fia dicstelen orvosi pályafutásáról, a merénylet áldozatainak képzeletbeli látogatásáról, felesége megerőszakolásáról és meggyilkolásáról. Az utolsó álomkép, amely egyben a könyv epilógusa is, talán valamilyen munkatáborban játszódik le: a narrátort a végsőkig megalázzák halála előtt. Az álmok nyomasztóak és a gótikus rémregényre emlékeztetnek sok szempontból.
Bár a három dokumentum, amelyre a regény épül, állítólag hiteles, Az attentátor valójában a fikció terméke. Bozsik Péter regénye írásakor eljutott ahhoz a ponthoz, amelyhez kétezer éve Plutarkhosz jutott: "Párhuzamos életrajzok című művem írása közben én is így jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapuló történetírás eljuthat. Bárcsak kihámozhatnám a meséből azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóság képét megragadhassam! De amikor a történelem makacsul ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószínűt nem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jó akarattal az őskori mondákat". Bozsik Péter az őskori mondák helyett képzeletére támaszkodva írja meg a maga történelmét, ami nem történelem, hanem regény. Számos adat valójában írásos dokumentumot idéz, aztán vannak olyanok, amelyek hitelessége már erősen kétségbe vonható, míg a dokumentumok harmadik csoportját azok képezik, amelyek fiktívek, ahogyan már a szerzőt idéztük: ha valami hiányzott, azt jómaga igyekezett pótolni. Hitelesek a számokkal jelölt fejezetek, míg az Önmegszólító biográfia és az Álommerény már a fikció terméke. Az olvasónak nem kell túl "rafináltnak" lennie, hogy felfedezze ezt az alkotói "trükköt". Az Attentátor legnagyobb erénye az, hogy kiválóan elegyíti a valóságot és a fikciót. Bozsik Péter még a korabeli dokumentumok hitelességét is joggal megkérdőjelezi, mert, ahogyan állítja: "szándékom azt volt, hogy az olvasómat elbizonytalanítsam". Az elbizonytalanítás kiválóan sikerült. Szem előtt tartva ezt a körülményt, leszögezhetjük, hogy Az attentátor egy posztmodern regény, amely véglegesen lemond arról, hogy az írója mindent tud. Sőt: minél többet tud, annál rosszabb. Bozsik Péternek nem az volt a célja, hogy a biatorbágyi merénylet körül kialakult mítoszt kiderítse, hanem szerencsétlen földijének lelkét akarta elénk tárni, így lett a könyv többek között mély lélekrajz. A szerző valójában elbizonytalanítja az olvasót, számos lehetőséget bontakoztat ki előtte, és rábízza: ő alakítsa ki a képet, milyen ember is volt Matuska Silveszter. Az attentátor nem mítoszromboló, hanem mítoszteremtő. És nem utolsó sorban: remekül szórakoztató olvasmány, bizonyíték szerzője tehetségének.
A Kijárat az Adriára (James Bond Bácskában) minden kétséget kizáróan Lovas Ildikó eddig legnagyobb írói vállalkozása: megírni egy valaha élő, de ugyanakkor szinte legendás kém történetét, vallani önmagáról, kísérletezni egy sajátos írásmóddal, és ami talán a legfontosabb, megszabadulni a történelemtől. A mindenelmondás rettentő belső erőként tör ki belőle, és a határtalan közlési vágy minden kötöttséget leráz magáról, a spontaneitás diadala egyértelmű és tagadhatatlan a könyvben.
A sebes áramlású szöveg tizenkét fejezeten keresztül ostromolja a receptort, aki hamarosan azonban eligazodik benne, és felfedezi a fonalakat, amelyekből a tarka szövegszőnyeg fonódik. Vagy talán, építészeti kifejezést használva, azt mondhatnánk, hogy a Kijárat az Adriára alapjában véve három alappillérre támaszkodik: a szerző önéletrajzi vallomására, a nagytörténelem elemzésére, és Duąan Popov, alias James Bond életútjának felidézésére.
A könyv központjában az író élete, amelyet jómaga mond el egy az egyben, azaz egyes szám első személyben. Lovas Ildikó nem látja értelmét, hogy játsszon az olvasóval, nem alkalmaz semmilyen áttételt, saját életét teszi a narráció tárgyává. Így lesz a könyvből mindenek előtt egy hihetetlenül őszinte, szókimondó, egyenes, nem köntörfalazó önéletrajz, amelyben az író legkevésbé önmagát kíméli. Távol áll tőle minden utólagos önigazolás, látja: élete különböző
szakaszokból áll, és mindig a korszellem függvénye volt, még olyankor is, amikor tudatos és autonóm énje saját világszemléletét igyekezett kibontakoztatni. Az idő távlatából, tehát immár bölcsebben beszéli el életének töredékeit, kimondja, milyen naiv és hiszékeny volt, milyen gyökeres változásokon esett át szemlélete, hogy eljusson a "mindentkimondok" állapothoz. Ez a letisztulási folyamat, amely az önfeltárulkozáshoz vezet, talán a legrokonszenvesebb és legvonzóbb jellemzője Lovas Ildikó legújabb könyvének.
A Kijárat az Adriára korántsem hagyományos önéletrajz, azaz nem az események időrendi felidézéséből és tényszerű elbeszéléséből áll. Az önéletrajzi elemek alkalomszerűen bukkannak fel a regényárban, egyesek ismétlődnek, azaz több helyen jelennek meg, és szinte mindig a szöveg jelen idejéhez (ez utóbbi szigorú értelemben nem létezik, alkalmasabb helyette az írás pillanatát említeni) kötődnek. Más szóval: a legfrissebb élmények jóval korábbi eseményekhez kapcsolódnak, gyakran azok függvényei. Az időbeli visszakanyarodás gyakran az író megszületésének időpontja előtti korszakra viszi az olvasót azzal, hogy ezek az emlékezések az író családjának történetére vonatkoznak. Épp ezért a Kijárat az Adriára töredékes családregénynek is minősíthető. Valójában önéletrajzi mozaikról van szó, az író élményeiről, a családtörténet töredékei pedig már másodlagos élményanyagnak minősíthetők. Ez utóbbi töredékek a hagyományos, önnarratív regény maradványai a könyvben. Lovas Ildikónak természetesen nem az volt a célja, hogy önéletrajzi regényt írjon, de ugyanakkor primáris élményei, azaz a vele megtörténtek értelmezései azok, amelyek művének alapját képezik.
Az önéletrajz számos magánéleti mozzanatot tartalmaz, azokat hol részletesebben, hol szemérmesen, csak körvonalaiban (például szerelmek) vázol fel. Ezek a merőben magánjellegű részletek jóval kisebb terjedelemben vannak jelen azokhoz az élményekhez viszonyítva, amelyekben a magánélet és a közélet szétválaszthatatlan egybefonódásának lehetünk tanúi. A szerző közélete rendkívül gazdag, eddigi élete folyamán különböző történelmi események és rítusok eredményeképpen számos metamorfózisán esett át, kezdve a titói szocializmusban vakon hívő úttörőtől a lázadón át egészen az identitását kereső mai Lovas Ildikóig. A Kijárat az Adriára a magánélet és a történelem elválaszthatatlanságát példázza. Akárcsak az önéletrajz esetében, az író a történelmet mint rekonstruált múltat nem időrendi sorrendben beszéli el, hanem ide-oda kanyarodva, hol hátra, hol előre. Ugyanakkor tisztában van a múlt pluralitásával, a történelmet ezért relativizálja. Tisztában van azzal is, hogy a történelem sokrétegű, ő a magáét rekonstruálja emlékei és tagadhatatlan tények és adatok alapján, és közben, mivel író és nem történész, gyakran támaszkodik írói fikciójára. Lovas Ildikó tudja, hogy a történelmi tények csak bizonyos szövegkörnyezetben nyernek értelmet. Ez utóbbit ö teremti meg.
Az író könyvének már második fejezetében nyíltan kijelenti, hogy "hát nagyon utálom a történelmet". Mert a történelem számára - s itt újra idézzük Bozsik Pétert - "rémálom, fel akarok ébredni belőle". Családja és életének alakulásában a történelem lépten-nyomon jelen van, méghozzá mindig oly módon, hogy beavatkozik életük alakulásába, mégpedig mindig csapásokat mér rájuk. Örökös vesztők, bár alkalomadtán visszanyernek valamit, de az író kérdése jogos: "Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk?" Lovas Ildikó alapjában véve "provinciális, zugolylakó"-nak tartja magát, akiből aztán a történelem az egyik napról a másikra "kortársi háziasszony forradalmárt" farag. (Milyen remek oximoron a magán- és közéleti lét egybefonódására!) Igyekszik tevékenyen és tudatosan szerepet vállalni a történelemben a kilencvenes évek folyamán, bár utólag, a könyvet írva, úgy véli, hogy "úgy szédelegtem át a következő évtizeden, akár egy lipántos csirke". Mint már említettem, az író zugolylakónak érzi magát, a zugoly pedig Szabadka. Megszállottan szereti ezt a várost, de mint a regényből kiderül, ez a szeretet nem a kortárs városra irányul, hanem annak múltjára. Az a Szabadka, amelyet már szeret, már nem létezik és nem is fog immár sohasem visszatérni. Ha ez az érzés az íróban egyszer és mindenkorra végérvényesen tudatosul, Szabadka egy újabb íróját fogja elveszíteni. De ugyanakkor a regényben tapasztalhatjuk a más környezetben való helykeresés nehézségeit is. Az új környezethez, ahol a nyelvét beszélik, valójában nem tartozik, és talán nem is akar tartozni. Ezt a nemzeten belüli ellentmondást fedezi fel Grendel Lajos a Mozgó Világban, amikor azt a jelenetet idézi Lovas Ildikó regényéből, amelyben egy magyarországi rendőr gumibotjával ráüt az íróra. Grendel szerint e jelenetből kiderül, hogy "milyen is a magyar-magyar szolidaritás, ha kivonjuk belőle a szélsőjobboldali hőbörgők eszelős lózungjait, vagy amikor éppen nem avatunk Attila-szobrot". Az író már szabadulni próbál Szabadka-komplexusától ("Meguntam, hogy folyton erről a városról gondolkodjam"), de erre képtelen. Elment a kedve attól, hogy Kosztolányi szülővárosában éljen, "de ez nem azt jelenti, hogy megjött volna ahhoz, hogy elmenjek". A változások időszakában úgy érezte, hogy a városban lakik, "de élni majd azután fogok". Történelem és a magánélet alakulása tehát válságállapotba hozza az írót, amelynek központi problémája az identitás elvesztése. Lovas Ildikó egy olyan emberre emlékeztet, aki kétségbeesetten keresi helyét egy olyan világban, amely már nincs, ugyanakkor pedig épp ezért a görcsös ragaszkodás miatt, máshol képtelen új identitást kialakítani. Ez természetesen nemcsak az ő gondja, hanem számos emberé, de művészi formában tájainkon neki sikerült eddig a leghitelesebben ezt az érzést artikulálnia.
A regénynek tulajdonképpen csak a harmadik pillére (Duąko Popov története) a fikció terméke. Maga a hős nem kitalált személy, mert Popov valaha élt, és aki valójában 1912-ben született. Más adatok is hitelesek róla a könyvben. Írásos feljegyzések maradtak róla, amelyekből kiderül, hogy igazi világfi, javíthatatlan nővadász és szenvedélyes szerencsejátékos volt, akit a német Abwehr verbuvált soraiba 1940-ben, de ő azonnal felkínálta szolgálatait a briteknek is, fedőneve valóban tricikli volt. A kettős kém a háború folyamán a németeket ál-, a briteket pedig a valóságnak megfelelő hírekkel lát el. Az amerikai titkosszolgálat nem volt jó véleménnyel róla, egy erkölcsileg züllött egyénnek tartották. Volt a Balkánhoz is köze. Ő szervezte meg a háború második felében az ún. jugoszláv gyűrűt. A háború után azonnal brit állampolgárságot kapott és új hazájában, 1947-ben érdemeiért magas kitüntetésben részesítették. Önéletrajza 1974-ben jelent meg Kém/ellenkém címmel. Alakja, talán zavaros üzelmei és a jellemében felbukkanó ellentmondások, illetve az őt általában körülvevő homály miatt még ma is vonzó. Így például Russel Miller róla szóló könyve 2004-ben jelent meg. Egyesek szerint részben róla mintázta meg Ian Fleming James Bond alakját, aki Michael Denning szerint "a háború utáni angol irodalomnak az egyetlen olyan szereplője, akit a róla szóló könyvek nélkül, azoktól függetlenül is az egész világon ismernek, mint Sherlock Holmest vagy Poirot felügyelőt". Popov és életének bevonása a könyvbe újabb távlatot nyit meg: a balkáni történések a világpolitika függvényévé válnak. Lovas Ildikó egyértelműen sokat tud Popovról, amit ír róla, az nagyban megegyezik a fentiekben vázolt okiratokkal alátámasztott valóságnak. Ügyesen igyekszik a különös kém bőrébe bújni, társul szegődik hozzá, követi kalandjai folyamán. Minden valószínűség szerint ebben fikciója segíti, ezzel mintegy igazolja, hogy tud kitalálni, másról is írni, nemcsak önmagáról. Így olvad egybe önéletrajz, történelem és a hagyományos regény.
Az elbeszélt anyag tehát tetemes. Hogyan viszonyul hozzá az író, milyen az írásmódja? Röviden szólva, talán azt mondhatnánk, hogy ez a viszonyulás heterogén. Az önéletrajzi részekben az elbeszélő egyes szám első személyben fordul hozzánk, az elbeszélő maga a szerző. Elbeszélése több mint önéletrajzi beszámoló: legőszintébb vallomás. Amikor alkalomadtán a nagy (világ) vagy kis (helyi) történelemről adatszerűen szól olyankor az ismeretlen történész az elbeszélő, míg a Popovval kapcsolatos részek elbeszélője a harmadik személyű, mindentudó auktorális narrátor. Tehát legalább három alakban fordul elő a regényben a szerző. Ami a valós valósághoz való viszonyulást illeti, nos, a legkevesebb fikció az önéletrajzi és történelmi részekben tapasztalható, míg kiterebélyesedése érthetően a kémtörténetben a legerőteljesebb. Így például az 1967-ben lejátszódó kényszerbúvárkodás merő képzelet, de vonatkozik ez a pornográf elemeket bőven tartalmazó ötödik fejezetre is, amelynek regénybeli funkciója igencsak megkérdőjelezhető, ha csak nem a kém fedőnevét igyekszik igazolni.
Ami a regényanyaghoz való viszonyulást illeti, abban Lovas Ildikó igazi posztmodern írónak bizonyul. Bár az elbeszélt anyag mélyen személyi természetű, ezért érthetően szenvedélyes, de gyakran lírai, mégis valamilyen ironikus távolságtartás érezhető a könyv minden mondatában. A szerző képes túltenni a történteken, valamilyen magas pontról szemlélni a dolgokat és ilyenkor felfedezi a felidézett szituációk groteszk és egyenesen abszurd természetét. Ha a történelmet rekonstruált múltnak tekintjük, akkor azt mondhatnánk, hogy a szerző számára a történelem többrétegű, és ő a saját narratívája jegyében a saját történelmét rekonstruálja. A múlt pluralitása elkerülhetetlenné teszi a történelem relativizálását. Erre a maga teremtette történelemváltozatra reflektál a szerző, tehát az önreflexió egy sajátos változatával állunk szemben. De nemcsak a történelem relativizálása posztmodern jellemzője a könyvnek, hanem az intertextualitás állandóan előtérbe tolakodó erőteljes jelenléte is. Lovas Ildikó, s ezt tudtuk már előző könyveit olvasva, rendkívül sokat olvasó író, aki "beengedi" alkotóműhelyébe az írótársakat. "Megszállottan cetlizik" mások könyveiből, mivel a kijegyzett mondatok, úgy érzi, összhangban vannak pillanatnyi érzéseivel. Külön vizsgálódást érdemelne kimutatni hány "kisegítő" alkotó van jelen kendőzetlenül vagy ügyesen rejtve ebben a könyvében. Mondhatni, állandóan kommunikál más írókkal, helybeliekkel és távolikkal egyaránt.
Bozsik Péter és Lovas Ildikó valahol találkozik egymással. Ez pedig a horvát tengerpart. Bozsik Péter Krk szigetén, Lovas Ildikó pedig valamennyivel délebbre áll meg és próbálja meg "rendezni" gondolatait, érzéseit, mivé is vált, mivé is változtatta a nagy történelem. Bozsik Péter az Élet és irodalomban (2005. szeptember 16.) számol be az ő száműzetéséről. Az újra megélt tenger a nosztalgia érzését igyekszik felébreszteni benne, de ő utálja a nosztalgiát. Inkább az jut eszébe, hogy új hazájában kevés helyen fogadták el őt olyannak, amilyen. Mindig az lebegett előtte, hogy választott hazájába nem hívták, ő maga jött. "Elszomorodtam néha emiatt", mondja, és nem panaszkodna, ha a tenger hullámain átlebegne a halálba. Ugyanakkor érzi: "Más lettem az elmúlt 14 évben. Nagyon más". Az otthon maradottaktól "áthághatatlan szakadék" választja el, az ún. emigránsokban azonban egy új gondolkodásmód alakult ki, ahogyan Vilém Flusser szavaival mondja: ".elfogott a felszabadulás és a szabadság különös mámora". Ez a mámor tartja életben Bozsik Péter. Lovas Ildikót, míg a tengerparton összegez, más élteti, ahogyan könyvének zárómondatában állítja: marad neki a boldogság, hogy "nincsenek érzéseim".
A két tárgyalt könyvet az identitáskeresés vágya mozgatja. Bozsik Péter egy már halott embert kísérel meg azonosítani, míg Lovas Ildikó saját identitását kutatja, de hogy Bozsik Pétert is ez kísérti, azt a fentiekben röviden idézett cikke bizonyítja.
