Verebes Ernő: Magzatlégzés III.
Nem nőügy
Amiről Högyiske eddig nem beszélt, nem nőügy. Közügy.
A köz meg az, ami valakiknek egyvalami, ami csak középen jól látható. Ez a középen jól látható valami, maga az ügy. S akiket érint, az ügytől érintettek, nem állhatnak túl messze ettől az egyvalamitől. Érintve lenni annyi, mint megérinteni a közös "egy"-et, ami az ügy, s így jutni egyről kettőre. De már nem közösen.
Úgy érezte, még sok kimondatlan dolog maradt az életében. Högyiske, mint régi káder, tudta, mi fán terem az a fajta túlélés, mely nélkülöz minden erkölcsi tartást. A korra meg a körülményekre hivatkozva, bárkivel el tudta hitetni, hogy akkor másként képtelen lett volna boldogulni. Ami azt jelentette, hogy a többieknél egy fokkal jobban. Mert a túlélés, mint fogalom, egy már félig civilizált társadalomban sem önmagát jelenti. Vagyis nem azt, hogy az ember száraz kenyér után kutatva menekül az éhhalál elől. A túlélés azt jelenti, hogy a többieket éljük túl. Nemcsak időben, hanem minőségben is. S ha egy cseppel több jut, már a túlélés büszke zászlaját lobogtathatjuk mások feje felett. Högyiske, ha szerényen is, ilyen zászlókat gyűjtött fiatalkorában, aminek meg is lett az eredménye. Egy: a zászlókon kívül (s itt most valódi, mozgalmi, valamint sporteseményekről származó zászlókra kell gondolnunk), egy szép transzparensgyűjteményre is szert tett, melyekről, mint egy elmúlt korszak eszmei támpilléreiről, a legkülönfélébb bölcseletek és buzdító jelszavak kiáltoztak némán. Kettő: a transzparensek ideológiai értéke idővel primer, fizikai értékké transzformálódott, amikor a jól kiszáradt faanyag már a Högyiske hétvégi háza mellett felállított bogrács alól ontotta a hőenergiát. Három: ez Högyiskéné kedélyállapotára is kihatással volt, mivel így, egy országgal együtt, a spájz is felszabadult, ahol eddig Högyiske a transzparensgyűjteményét tartotta. Négy: a közelmúlt égbekiáltó mondatainak elégetésével, a Högyiske túlélési kényszerén hízott eszmék is a lángok martalékaivá váltak. S végül, ötödikként, s talán ami a legfontosabb, Högyiske öregedő fejében - más híján - megszületett egy utolsó túlélést szavatoló, zavarbahozóan őszinte, szexuális igény. Ami Högyiske kimondatlan dolgait illeti, valójában szóra sem érdemesek. Mégis, valahányszor, ha nagy sóhajtások közepette arról panaszkodott a feleségének, hogy számtalan dolog van még, amiről, pusztán szeméremből, nem is hallatta a véleményét, Högyiskéné csak ennyit válaszolt: "Hát akkor mondd el, senki sem tiltja." S kiment a szobából, mert ilyenkor mindig valami sürgős teendője akadt.
*
Kék ég, szép nő. Oly kék ott fenn, oly szép itt lenn. De jaj, ha a kékség leszakad, jaj, ha a szépség felszakad. Elfeketül, magába rogy, feketén a másikra fagy.
Amint Högyiske Ádám és az öreg Högyiske beléptek a bordóra tapétázott szalonba, bezáródott mögöttük az ajtó. Ajtónálló nem volt, az ajtó lassan, önmagától csukódott be, amit ők ketten, illendően meg is csodáltak.
- Régebben, egy komornyik engedte be a vendégeket, sajnos, ma már más a helyzet. Persida vagyok! - köszöntötte őket harsányan Persida, s mindkét kezét nyújtva sietett eléjük - Ma már csak egy önzáródó, hidraulikus szerkezet az, amely jobb érzésű emberekben még felidézheti a szolgálatkészség egykori, alapvető posztulátumát: úgy tégy jót másoknak, hogy észre sem vegyék, aprósággal, vagy az életükkel ajándékoztad meg őket!
Högyiske Ádám elismerően bólogatott, és finoman oldalba bökte az apját, aki közben a Ház úrnőjének a dekoltázsába bámult.
- Egy hidraulikus kartól csupán a hidraulikus akarat a keményebb! - szellemeskedett Högyiske Ádám.
Az öreg Högyiske odament Persidához, és a fülébe súgott valamit.
- Értem, rendben van! - felelte cinkos mosollyal az asszony, majd Högyiske Ádámhoz fordult:
- Tessék? Vastüdőt mondott?
- Nem, a ...hidraulikus akaratnál tartottam - pironkodott Högyiske Ádám.
- Aha. Nos, állunk rendelkezésükre! - tért a tárgyra Persida.
- Én az apámat hoztam el, hadd szórakozzék egy kicsit... - mondta Högyiske Ádám.
- Értem. És... ön? - fonta keresztbe karjait a mellén Persida - Ön is a vendégünk lehet...
- Nekem, sajnos mennem kell! - szabadkozott Högyiske Ádám.
Persida olyan arcot vágott, mintha egy gyereket próbálna jobb belátásra bírni.
- De az ajtó bezáródott, és sajnos csak egy titkos kóddal nyitható, amit a komornyikunk ismer!
- Azt mondta, nincs is komornyikjuk!
- Már nincs. Meghalt szegény. Túl sokat fütyült, az ártott meg neki!
Az öreg Högyiske tátott szájjal figyelt.
- Sokat fütyült...
- Na, ne vicceljen! Akkor ez az ajtó füttyentésre nyílik? - kérdezte Högyiske Ádám.
- Ne becsülje alá ezt az ajtót! - komolyodott el Persida.
Az öreg Högyiske erre halkan füttyögni kezdett. Mindhárman az ajtót nézték, de az nem nyílt ki. Ekkor Hogyiske Ádám is nekiállt füttyögni amivel csak azt érte el, hogy fent, az emeleti galérián vagy tizenöt, egyenruhába öltözött rendőrlány jelent meg, majd lassan, csípőjüket ringatva lejöttek a lépcsőn. Akkor Högyiske Ádám és a öreg Högyiske abbahagyták a füttyögést, mire a lányok megálltak. Ezt követően az öreg Högyiske, nyilván próbaként, füttyentett még egyet, s a lányok, mintegy parancsszóra, újból nekiindultak. Högyiske Ádámnak módfelett ijesztő lehetett a dolog, mert leintette az öreg Högyiskét. Úgy álltak ott a női gyűrűben, mint Tarzan és fia, a nagyon is kiszámíthatatlan bennszülöttek között. Persida (Jane), szorosan mellettük. Högyiske Ádám is bátortalanul elfüttyentette magát, talán azért, hogy megállapítsa, álmodik-e. Nem álmodott. A rendőrnőnek öltözött kisasszonyok még közelebb nyomultak hozzájuk. Már csak néhány méterre voltak a két férfitól, és Persidától.
- Mi a fene történik itt? - kérdezte Högyiske Ádám, mire a nők még egy lépést tettek. Az arcuk nem árult el semmit, de épp ezért volt az egész hátborzongató.
- Vigyázzon, az F betűre is beindulnak - figyelmeztette a két Högyiskét Persida.
- M...mire? - értetlenkedett Högyiske Ádám.
- Mindenre, ami P-vel, vagy F-el kezdődik.
- Hagyják már abba, kérem! - könyörgött Högyiske Ádám, miután a női hadosztály már kéznyújtásnyira került tőlük.
- Gyönyörűszép ez a női koszorú! - szólt az öreg Högyiske a legtisztább csodálat hangján.
Újabb megdöbbentő két lépés következett, mire Persida sajnálkozva jelentette ki:
- Ja, és az SZ betű sem jó, mert fütyülő hangot ad! Meg az Ű sem, mert az is!
A nők, már szinte rájuk fonódtak, s úgy tűnt, ha arról van szó, ebben még tovább is elmennek. Högyiske Ádám szája reszketett, amint a tiltott betűket próbálta kikerülni:
- ...mindenki ...hallgat!
- Hallgatunk! - pislogott az öreg Högyiske, akinek módfelett tetszett az egész dolog.
- Arról van szó - magyarázta halkan Persida -, hogy ők itt mind kimondhatatlanul érzékenyek arra, ha az utcán valaki utánuk... - s itt két ujját a szájába dugta, mintha fütyülne. - Így válogattam ki őket. Van itt iszapbirkózó, rúdugró, darukezelő, sőt, egy bekattant sakkozónő is. Valamennyien árvák. Nagyon öntudatosak, ölni tudnának, ha meghallanák, hogy valaki utánuk...
- Nee! - sóhajtotta Högyiske Ádám.
- Ugyan fi... gyerekem! - próbálkozott az öreg Högyiske is, de a fia letorkolta.
- ...hallgass ...már! Ki kell jutnunk innét... valahogy!
- Kijutni, nehéz dolog - ismerte el Persida - ilyenkor már nagyon be vannak zsongva, elég egy félreérthető gesz... mozdulat, vagy hang, és...
- ...és olyankor mit ...csinálnak? - Högyiske Ádám igyekezett komoly és méltóságteljes maradni.
- Előbb csak mogyoróznak, azután pedig...
- Istenem! - Högyiske Ádám hátrált egy lépést, pontosan az egyik rendőrnő karjai közé.
- Kár, hogy így megijedt, van aki imádja, amikor letámadják a nők - mondta Persida, és közben az öreg Högyiskére kacsintott - Igaz?
- Bizony, egyáltalán nem bánnám, ha itt és most megmogyoróznának! - válaszolta önfeláldozóan Högyiske, mire a fia kis híján összeesett.
- Óvatosan! Betűzzél!
- Vécére kell mennem! - betűzte a fia fülébe Högyiske.
Högyiske Ádám tekintete egyik női arcról a másikra siklott.
- Tessék?
- Vécére kell mennem! - toporgott az öreg.
Högyiske Ádám megpróbált rámosolyogni az egyik rendőrnőre, de mosolya grimaszként tükröződött vissza annak arcáról. Aztán végre az apja felé fordult.
- Mit mondtál!?
- Azt mondtam, hogy hugy... fütyülnöm kell, süket vagy?
Högyiske finomkodó kibukására Persida lemondóan bólintott, majd sietve kihátrált a körből.
*
Ha valaha, valaki keresett engem, akkor az ő volt, akit nem ismertem. Azért nem talált rám (az újszülött Mózesnek nagy szerencséje volt a szakajtóban), mert én sem kerestem őt, hogy lehetővé tegyem neki a rám találást. (És Mózes keresett bárkit is? Egy frászt! Csendben csepegett lefelé a Níluson, mint e hatalmas tápvíz fontos alkotóeleme, ő, a kiválasztott, egyre csak csepegett egy kiválasztott nép csüggedő vénáját táplálva. Őt bezzeg megtalálták.)
Elhatároztam, hogy megveszem Högyiskéék tóparti házát. Amikor elmentem hozzájuk a lakótelepre, hogy rábírjam őket az adás-vételre, csak néhányszori csengetés után nyitottak ajtót.
Högyiskéné volt, aki kijött, majd hosszasan meresztgette a szemét. A lépcsőházban nem volt villany, viszont átható pirított hagymaszag terjengett.
- Zavarok? - kérdeztem.
Az asszony a homályt fürkészte.
- Csak az iránt érdeklődnék, hogy... ön Högyiskéné?
- Talán... De ki kérdi? - Högyiskéné búgó altja betöltötte a lépcsőházat.
- A tóparti villájukról van szó.
- No! Tán csak nem égett le?
Zavaromat azzal próbáltam palástolni, hogy egyik lábamról a másikra álltam, amit ő persze nem láthatott, csak azt hallotta, hogy ott motoszkál valaki, az orra előtt.
- Meg szeretném venni. Ezzel kapcsolatban...
- Nem tudok róla, hogy eladó lenne - Högyiskéné egy félfordulatot tett hátrafelé. - A férjem a kádban van. A menyünket várjuk.
- Igen, tudom.
- Honnan tudja? - csodálkozott Högyiskéné.
- A menyét Ibolyának hívják, ugye? - kérdeztem csendesen.
- Igen. De maga még be sem mutatkozott.
- Szeretném, ha eladnák nekem azt a tóparti villát. Hajlandó vagyok...
- Ki maga?
- Jó, hát akkor bemutatkozom - nyújtottam a kezem. Högyiskéné is kinyújtotta a magáét, s fejét enyhén félrehajtva, a kezemet kereste a sötétben. De hiába.
- Sajnálom - mondtam - pedig én itt vagyok.
Högyiskéné akkor a falat kezdte tapogatni.
- Sajnos, a kapcsoló is kiégett - suttogtam, mintha magam lennék oka a sötétségnek.
- Le kell vágnom a csirkéket - szólt, s lassan kezdte becsukni az ajtót.
- Ne menjen még, hisz tudom, hogy bontott csirkét vásárolt - siettem megszólalni, mielőtt eltűnik.
- Azokat is le kell vágni - Högyiskéné hangja megkeményedett - semmit sem bízok a véletlenre.
És bezárta az ajtót.
*
- Amikor elgurul, magunkban azt kutatjuk, miért is kellene, hogy keressük - gondolta Högyiske Ádám, földig hajolva a veszteség előtt, míg pecsétgyűrűje után mászott az asztal alatt.
Högyiske Ádámnak azt javasolta az adjunktus, hogy az öreg Högyiske szekszuális éhségét csillapítandó, hetente egyszer vigye el őt egy nyilvánosházba. A szaktanácsra, Högyiske Ádám a következőképpen reagált: bátortalanul felállt a biedermeyer karosszékből, és apró köhhentések sorozata után, mellyel témabeli jártasságának szándékozott hangot adni, csak annyit kérdezett, hogy mely nyilvánosházat javasolja az adjunktus úr, mert egyes helyeken, neki már voltak rossz tapasztalatai. A pszichológus doktor humorérzékét próbára tette ugyan a kérdés, de válaszában ott rejlett az egykor kicsapongó életet élő világfi halk malíciája is:
- A kapura nem emlékszem tisztán, de a bejárati folyosót fodros falikárpit szegélyezte, s eléggé szűk volt.
Högyiske Ádám, nyilván egy almaszemcsét igyekezett kihalászni nyelvével a fogai közül, mert csücsörítve mosolygott, vagyis úgy mosolygott, hogy közben csücsörített. A doktor figyelmét ez sem kerülte el.
- Látja, kedves Högyiske úr, mit jelent a tudat alatti ráhatás! Ön itt most csücsörít, mert valahol felfogta, hogy a kupleráj bejáratának örve alatt, egy pináról beszélek.
- Á! - csodálkozott rá a szóra Högyiske Ádám, majd kritikusan hozzátette: - Az apám is ilyeneket szokott mondani!
- Nem, nem, az más! - legyintett az adjunktus - nála ez csak életösztön, nálam viszont, egy rutinszerű tesztkérdés.
- Amit, biztos vagyok benne, nem hiába tett fel nekem! - sütötte le a szemét Högyiske Ádám.
- Persze, hogy nem hiába! - jelentette ki sokat sejtetően az adjunktus, majd felállt, és sétálni kezdett a szobában, közben hatalmas pecsétgyűrűjét le-fel huzigálta az ujján. Högyiske Ádám ijedten a saját ujján meredező pecsétgyűrűre pillantott. Az adjunktus mosolygott.
- Próbálja ki maga is! Az enyhe súrlódás furcsa energiákat szabadít fel, majd meglátja! Ha az ujját szappanporral dörzsöli be, még tanulságosabb a gyakorlat! Ugyanis, minél kisebb a külső súrlódás, annál jobban keresi azt az ember, ott belül - bökött a mellkasára.
Majd ezen maga is elgondolkodván, fintorogva hozzátette:
- Szappanpor helyett a kézkrém is megteszi, csak az olyan... nőies!
Ebben a pillanatban a keresztanyám lépett be, de visszafogottan csak annyit mondott:
- Bocsánat, akkor még várok egy kicsit.
*
Végül, enyém lett. Mindent elrendeztem körülötte, kitakarítottam benne, de a hely, ahol állt, érintetlen maradt. Hisz minden régi ház alatt szűzföld rejlik. S abban, szüzek csontvázai. És minden régi házban szellemek járnak. Ők, a háznak még meg nem született vendégei. Csak arra várnak, hogy valakinek eszébe jussanak. "Talán ilyen az újjászületés", reménykednek, hisz a reménykedéstől jobb dolguk ritkán akad. Még kísértéskor sem.
Miután megvettem Högyiskéék tóparti házát, első dolgom volt, hogy felássam a kertet. Rózsákat szerettem volna ültetni, na meg titkon bíztam benne, hogy találok valamit a föld alatt. Valami apróságot, bármit, ami közeledni enged ehhez az új otthonhoz, ami majd beavat engem is abba a világba, mely nemcsak Högyiskééké volt amíg itt laktak, hanem - s ebben ténylegesen hittem - valamennyiünké lehet, ha tiszteletben tartjuk a magányos épületek mozdulatlanságát, a táj kikezdhetetlen szépségét, s a tó láthatatlan mélységét.
Kicsit furcsa volt, hogy minden ásónyom egy új irányt szab nekem, mint amikor az ember, lépéseit figyelve céltalanul sétál, közben tudja, hogy célja nem lépésekben mérhető. Egész délután ástam, sötétedésig. Megszólalt a kuvik, a neszek a homállyal erősödtek, s bár a szél elült, a fák, talán megszokásból, még mozogtak egy kicsit. Már az egész ház előtti kertet felástam, de nem bukkantam másra, mint két galambcsontvázra, melyeket az öreg Högyiske lőtt le, légpuskával. Tudtam, hogy ezeket Högyiskéné temette el. Aztán eszembe jutott az asszony kinyújtott keze, amint a sötét lépcsőházban az enyémet keresi. Attól féltem, nehogy e kézre is egy ásónyomnyi föld alatt kelljen rálelnem. Már egészen a tóig jutottam, nyomomban, sávnyi, fekete föld. Ez már nem a kert volt, hanem a senkiföldje a ház és a tó között. A móló korhadt deszkáján levertem az ásóról a földet, és elsétáltam a móló végéig.
A tavon sárgásvörös sugarak tükröződtek, mintha visszatért volna a színpompás alkony. A keresztanyám vizuális szenzációnak nevezte a délibábot. De ez nem az volt, hisz a nap már rég lenyugodott. A fényben egy csónak úszott, talán közeledett, talán távolodott. Akkor nem tudtam megállapítani, s a mai napig sem tudom. Legalább tízen ültek a csónakban, s integettek. Visszaintegettem. Igyekeztem olyan arcot vágni, hogy akár jönnek, akár mennek, úgy érezzék, jól teszik. A fény egyre erősebb lett; a ház ablakaiból áradt kifelé, s néha megszakította egy-egy odabenn áthaladó alak árnya.
- Ezek szerint megérkeztek - mondtam ki hangosan, miközben még mindig nekik integettem.
*
A nagybátyám, saját bevallása szerint, csak egyszer hazudott életében. De ezt még azok sem hitték el neki, akik ismerték. Vagyis, mintha egyszer sem hazudott volna.
- Nem öltök frakkot, lakkot - jelentette ki a nagybátyám, miközben felhúzta a sárkabátját - jó vagyok én így is!
A keresztanyám látszólag belenyugodott e megállapításba, habár a karján átvetve, ott kínálkozott a nagybátyám ősrégi frakkja, sőt, a hófehér ing is, kikeményített ingmellel.
- A házigazdát tisztelnéd meg vele.
- Ó, megteszem én azt másként! - mosolygott a nagybátyám, és valóban másként nézett a keresztanyámra, mint általában.
Aztán még tettek-vettek, majd elindultak. A taxiállomásig nagybátyám ment elöl, a keresztanyám pedig a nyomában, karján az ősrégi frakkal és a hófehér inggel. Megfeledkezett arról, hogy visszategye őket a szekrénybe. Vagy, ki tudja.