Beke Ottó
Naiv biopoétikai szöveg

A mesterségbeli tudással finom-simára csiszolt üveglapon ülsz, ott, ahol a delejes álmok születnek. Villódzó fények, sirályok hangja, tenger.

*

A végtelen kékségben huzalok futnak. Csak ne kéne szemmel tartani az ernyedt hajnaltáji mozgolódást.
A felhők néma vonulása megdermed, mozdulatlanná lesz, mintha csak egyetlen képkocka maradna a filmből. A sercegés elhalkul. Fák nincsenek a közelben, csak halvány napsugárzás, és hosszan elnyúló kopár sziklák meg persze homok. Mindenfelé. A hullámok ütemes egymásutánban érintik a partot. A hártyaszerűen szétterülő vízfelszín enyhén fodrozódik, a csipke néhol megcsillan.

*

Könnyű hitelt adni a kábaságba burkolozó fémes hangoknak, melyek fájdalmas gyorsasággal járják át a szerteszéjjel heverő állattetemeket, a csontok pikkelyburkolatát. Dehogyis akartad széttépni a madarak rebbenékeny papírszárnyát, miközben a part felé repültek. Előreszegett fejtartással nézték a magasba lendülő karod, ügyet sem vetve a korahajnal elsötétülő-gonosz pillanataira. Mintha nem is ereszkedne ködfátyol a celluloidtekercs képkockáira, s mintha sohasem állna be öntudatlan-kínos csönd két szempillantás között.
Fehér foltok a homokban.
A kar lendítőizmainak átmeneti megtorpanása természetesen mit sem változtat az élénksárga vitorlások útirányán, sem pedig a víz sós ízén. Csak közjáték mindez, szünet, hogy képzelődhess. Villódzó fények, sirályok hangja, tenger.
Hiányt érzel, szívszorító távollétet, pedig a végtelen kékségben huzalok futnak. Vigaszt kéne lelni a fények villódzásában, vagy úszni a jéghideg tengerben. A sercegés majd úgyis elhalkul, s miközben egyre inkább magad mögött hagyod a parton heverő madártetemeket, a csontok pikkelyburkolatát, már nem is lesz fontos, ha a felhők néma vonulása megdermed.

*

Mozdulatlanul ülsz a simára csiszolt üveglapon.
Jó volna darabjaira törni a képernyő hipnotikus-merev felületét, s fölfedezni az előre gyártott képek rajzása mögött az eredetit, az ősít. Valami megragadhatatlan és távoli valóságot. Nézni, amint az álarcok eltűnnek, s fölsejlik a sohasem létezett tenger partvonala.
A termékeny felejtés pillanatai azonban ismét elérkeznek, s a csönd burkolata megpattan.

*

A sebesség fogantatásának hajnala, valami meghatározhatatlan eredetű finom szédület... a kihunyás, csendesség, az elmúlt egyensúly, a magára maradt mozdulatlanság előtt.

*

A celluloidtekercs képkockáiról oszladozik a ködfátyol, a film ismét pereg. Sercegés, sirályok hangja, tenger.
A halvány napsugárzást hosszan elnyúló kopár sziklák törik meg.
Előreszegett fejtartással madarak repülnek a part felé. Öntudatlan-kínos csönd áll be két szempillantás között. Karod lendítőizmainak átmeneti megtorpanását a korahajnal elsötétülő-gonosz pillanatai szüntetik meg. Villódzó fények és sirályok hangja térít észhez. Hitelt adsz a kábaságba burkolózó fémes vijjogásnak, és széttéped a madarak papírszárnyát. A tetemek a homokba hullnak. Fehér foltok, csontok pikkelyburkolata és vér.
Fák nincsenek a közelben, csak halvány napsugárzás, és hosszan elnyúló kopár sziklák meg persze homok. Mindenfelé. A hullámok ütemes egymásutánban érintik a partot.
A végtelen kékségben huzalok futnak. A hártyaszerűen szétterülő vízfelszín enyhén fodrozódik.