- Mottó:
- - Majszolom!
- - Maj' szólok!
- (L'art pour l'art társulat)
Ez jutott eszembe, amikor elolvastam a Táltos körlevelét. És már tudtam, hogy írni, bármennyire is tágan értelmezik a kollégák a címet, nem tudok. De a probléma - miért is nem tudok - foglalkoztat, volt már álmatlan éjszakám is miatta. Megpróbálhatnám, hajnaltájt szoktak ilyen ötleteim lenni, valószínűleg a fáradtságtól, a furcsa csöndtől. Reggel már meg se fordul a fejembe, úgy élem meg a próbálkozás nyeszlett ötletét, akár egy rossz álmot. Elhessegetem. Mit is tehetnék egyebet?
Így tehát ebben a szövegben én vagyok a lom (szláv eredetű szó). Lomnak lenni, lim-lomnak, rettegéssel teli pillanatokra tördeli az életet. És reménnyel teli félelmeket húz bele, mint fényes szálakat. Márpedig ahol remény van, ott nincs szöveg. Viszont a legemberibb tulajdonságok egyike, hogy a rettegést csak a remény fényes szálaival lehet kibírni. Vázolom: emlékszem arra, milyen remegő boldogsággal töltött el a szó meglelése, beépítése a szövegbe (ízekkel, illatokkal, dallamokkal), és megpróbálom ugyanezt elfelejteni, hogy megtanulhassam a hány-óra-van-egy-de-nyugodtan-tegezhetsz-féle viszonyt a szavakhoz. És mert nem sikerül, lom vagyok, rettegek, a remény fényes szálaival. Ebben az állapotban lehet: bámészkodni, filmet nézni, halat enni. Kevéssé lehet: olvasni, zenét hallgatni. Egyáltalán nem lehet: írni. Annál is inkább, mert hiszek abban, amit Kierkeegaard mondott: de minden egyes változás mégiscsak az emlékezés és a felejtés közti viszony általános szabályán belül van. Az egész élet e két áramlatban mozog, s ezért fontos, hogy ezeket helyesen uraljuk. Csak akkor kezdünk művészi módon élni, ha a reményt kidobtuk a hajóból; amíg reménykedünk, addig nem tudjuk magunkat korlátozni.
Így. És ha a változás az emlékezés és felejtés közti viszonyban határozható meg, akkor semmi esélyem arra, hogy ne maradjak lom. Mert arra emlékszem, hogy milyen volt ízelgetni a szavakat, és ugyanazt akarom elfeledni, hogy játszani tudjak a szavakkal ("szavald el a Majálist, Szinnyei verse"), és teszem mindezt rettegéssel teli pillanatokra tördelten, a remény fénye szálaival áthúzva.
Két miért vetődik fel: az egyik: miért akarom; a másik: miért nem sikerülhet?
Elkezdem az egyiknél. Azért akarom, mert szeretném máshonnan megközelíteni a szöveget, másként látni és láttatni. Benne van ez a levegőben, a primér olvasattal is bánni kell, már ott kezdetét veszi a szüzsé kalandja. Ám hiába tudom, hiába élvezem, magam képtelen vagyok megtenni. Alkatilag. (Lom.) Amit akarok, az magam miatt lehetetlen. Mert másként élem meg a szöveg kalandját. A belső rétegek epicentrumában (és ott van Lucifer, ez biztosan nem változott az idők folyamán) a mi a szöveg kérdése ül és vigyorog, nem hagy nyugtot, amire a választ nem elméletben kell megadnom, hanem szövegben, történetté formálódó mondatokban. A sorok vízszintese tehát történetet formáz, függőlegese pedig nyílként mutat a belső rétegek epicentruma felé. Persze nem ez zárja ki a majszolom-maj'szólok-féle játékot, hanem azok a lelki komponensek, amelyekről fentebb szóltam, a szavak ízekkel és illatokkal -teasüteménnyel - való összekötése. Nem tartozom azok közé, akik kettőből egységet tudnak kovácsolni. Ha érzem is a levegőben a fontosságot, az orrom másként szűri. Ebből viszont nem vonhatok le más következtetést, mint hogy lom vagyok. Örömömre szolgálna azt mondanom, nem is annyira lom, mint lomha, de ez nem volna igaz. És szövegben csak igazat szabad írni. Újabb kérdés, hogy szövegben az igaznak a hamis-e az ellentéte. És az sem egyértelmű, hogy - mivel ez is szöveg - valóban azt írom-e, amit gondolok, vagy csak szöveget rakok össze egy körkérdésre. A szövegösszerakás is gondolatok eredménye, de megváltoztatja az én központú elmondás hangulatát. Kételyeket ébreszt. Elképzelhető, hogy ez a szöveg is csak írói hazugság, és nem is akarom máshonnan megközelíteni a szöveget, ha nagyon is érzem a levegőben a szó-játék jelenlétét, akkor se, csak ekképpen akartam kifejezni csodálatomat azok előtt, akik gyakorolják, és beismerni magam avítt voltát, hagyományos hozzáállásomat a szöveghez. Ezek fényében tehát az első kérdés (miért akarom) csak azt a célt szolgálta, hogy rátérjek a másodikra (miért nem sikerülhet).
Azért nem sikerülhet, mert máshonnan közelítem - próbálom meg írásról-írásra - becserkészni. Ugyanazt. Ugyanazt? Vagyis: az irodalom bennem nem alakul át irodaLOM-má.
(részlet)
Lovas Ildikó