Kurvára nem szeretek utazni. Úgyhogy az utazás az abszolút nekem való téma. Soha jobbkor, soha jobbat. Nem szeretek utazni, idegesít, mert ha mégis utaznom kell, már előző nap rosszul vagyok, nincs étvágyam, fosok, éjszaka nem tudok aludni, gyötrődve forgolódok, izzadtan és ráncosan (öregen) ébredek. Az utazástól, az ismeretlen, szép vidékektől a gyomrom fordul föl. A pokolra kívánom hát az utazást.
Írni se szeretek, kurvára. Faszság. Nagyon nem érdekel az egész. Csak azér' akarok egy tökös regényt írni, hogy utána mindenki bekaphassa a farkam. Hogy minden takony irodalmár megveszedjen a keserűségtől és a kibaszott féltékenységtől, amiért nem ő írta azt a tökös regényt. Ez az én erkölcsöm. Szarok az írásra meg az utazásra. Szarok az olvasásra is.
Habár olvasni jó, mondta a Fried. Mondjuk, ebben van igazság. Könnyítés közben jó olvasni egy kis Dosztojevszkijt, reggelizés közben meg egy kis náci novellisztikát, szaftos mazoszadóval, ilyesmi. Fasza kis posztmodern regényeket, ha dögrováson a népség körülöttem. Mai zsargonnal szólva tehát megírt vidékeken jobban esik utaznom.
Könyvek, textuális baromság. Az Eco új regénye, például. Arról még írni is akartam valamit, csak a balfasz rendőrök elkobozták a kocsinkat, erre úgy fölbaszódtam, hogy elhatároztam, mindenki nyalja ki a seggem, nem lesz könyvismertető, kész, picsába, nem lesz semmi. Kemény csávó vagyok én, ha arrú van szó, na. A tegnap szigete azér' jó könyv. Szellemeskedésem csúcsa lenne, ha azt mondanám, ez a regény a tökéletes regény keresése. (Nagy szaktekintély vagyok.) Kalandos regény: tenger, utazás (itt egyet hányok), csillagos ég, párizsi szalonok, izgalom, hatalom, háború, szenvedély, szerelem, szépség, tudás, megismerés, gondolkodás, idő, kövek, káprázat, a létezés öröme (?), csoda (!), titok, mágia (!!!), labirintus (ezer fölkiáltójel, ínyenc posztbarmoknak), meghalás. (Ez az utóbbi a legjobb - mondaná barátom, Weinmeister, a tömegmészárlás, a környezetszennyezés, a paedophilia, a haláltáborok, a szöges korbács, az atombomba, a vérontás, a nemi és mindenféle más erőszak odaadó híve.) Kurziváltam itt fentebb néhány szót, mertmivelhogy jelezni akartam, (te bunkó) Olvasó: a régi, a megszokott, az unalomig ismert lesz az Eco regényében az, ami próbára teszi téged - új párbajra hív ki majd a közhely! Ez a legújabb divat, úgy tűnik. Különben lelkesen támogatom (mint Weinmeister a tarkólövést és a villamosszéket).
Sokféleképpen lehet olvasni. A tegnap szigetét is. Többféleképpen értelmezhető - de majd én megmagyarázom, hogy mér'. Mert ez a sokféleség, hogy ne mondjam többféleképpenség a kibogozhatatlan világ kihívására válaszol, ezér'. Egy - úgymond -centrumát vesztett világmindenség bizonytalanságára A tegnap szigete a megírt világ többértelműségével válaszol. Pedzed-e má', te Olvasó: ha az írott és nem írott világ mögött "nincs többé Auktor", akkor minden másképp is lehet, naná, a pálya nyitott, (majdnem) végtelen a lehetőségek, a lehetséges olvasatok száma. Csak hogy mindenki értsen a szóból - mielőtt még ordibálni kezdesz, te (barom), mert azt észrevettem, hogy ordibáni azt tucc. (Ehhez fűzném csak hozzá Weinmeister találó közmondását: Ne járjon a szája annak, aki nem beszél. Hát, szóval, ez az én barátom.) Az Olvasónak meg, miként a déli félteke égboltját szemlélő főhősnek, határtalan horizontra nyílik rá az a hályogos szeme: korábban nem látott csillagokra, melyeket ő maga rendezhet (ha tud) szabadon csillagképekké. Ez is persze egy kapós téma, a déli égbolt; egy fiatal vajdasági író(nő) még nyomatlan regényében is lesz erre utalás, csak figyeljetek, nyájasaim.
A regény nem egyetlen történetet mesél el. Utazás, kaland dögivel (okádás). Egymást átjáró és átjárva értelmező story (na ettől a szótól tényleg hányok), mintha nem is egy regényt olvasnánk, hanem körkörösen egymásba épülő regények kontinuumát (uh, sorry). A kiindulópont természetesen egy talált kézirat, úgyhogy csak hogy örüljetek, drága Olvasók. Roberto, a főhős "nedves és málladozó, de azért még olvasható" feljegyzéseiből rekonstruálja az elbeszélő a történ(e)teket. Ebből én azt a laikus szakértői következtetést vonom le, hogy ez azt sugallja: írni már nem lehet, legfeljebb mások emlékeit átírni. Ja.
Látszólag nem az utazásról írok, pedig dehogynem, kedves Olvasó! Roberto de la Griva hajótörést szenved, de nem egy lakatlan szigeten, hanem egy (látszólag) lakatlan hajón. Furfangos szerencséje, vagy a furfangosan pofázó elbeszélő ide veti őt ugyanis. Egy mozdulatlan hajón utazza be gyerek- és ifjúkorát, háborúkra és szerelmekre emlékezik; közben teljesen várható és már-már unalmas fordulattal megkettőzi önmagát, finomabban szólva kitalál magának egy párhuzamos történetet, fikcionál (ezt viszont szeressem - üdv, Zsaki!), mit köntörfalazzak: regényt ír. (Tökös regényt, kár hogy nem én, basszameg.) Roberto képzeletben újraírja életét: hogy darabosan mondjam, önmagát az imaginárius Másik tükrében szemlélve felfüggeszti fikció és realitás elkülönböződését, a valóság szöveggé válik a számára, a szöveg valósággá - emmán döfi; piszok rongyossá csépelt, de mint mondtam volt, éppen ez itt a kihívás. Csak azt nem mondtam még, hogy mi az utazásnak a köze ehhö az egészhö. Hát az, te nyájas, hogy az örök jelen fogságában - (mi másra lenne jó, eltekintve egy- s mástól, a hajótörött magánya) - Roberto azért kezd regényt írni, hogy kibogozza "a kusza szálakat", az egymást keresztező elbeszélések fonadékát: a szilárd pontot, a punto fijó-t keresi, ahonnan nézve az apró részletek, a töredékek egyetlen egésszé, egy végleges összképpé rajzolódnak ki. A (regénybeli) angolok és franciák keresik ugyanezt a fix pontot lázasan az 1600-as évek közepén, mivel az utazáshoz, a tengereken való pontos eligazodáshoz elengedhetetlenül szükséges az "új titok", a biztos tájékozódás szilárd pontjának ismerete, melynek birtokában új szigetek, mesés kincsekkel gazdag paradicsomok hódíthatók meg. Ezek az új szigetek azonban (na itt van a lényeg, végre.) az irodalom, a regény új szigeteit is jelentik, Roberto hajója ugyanis textuális vizeken, megírt tengereken hajózik.
[Megjegyzés. A világ legbalfszabb járműve persze nem a hajó. Hanem a vajdasági magyar szinóbusz, rövidítve vmsz. (Nagyon a pöcsömben vannak.)]
Ez a nagy stósz, itt finis confessionis. Roberto felgyújtja a hajót (katharszisz), felégeti maga mögött a valóságot és saját regényének habjai közé veti magát (pátosz). Elpatkol: Weinmeister kedvenc részlete. Én meg leszarom, mer' má' megin' írok, az utazásról; hányás a köbön.
Senor, non es meno gloria vencer al enemigo con la
cortesía en paz que con las armas en la guerra. Ez volna az
üzenet. Hát akkó: üdvözlet!