Sáfrány Attila

Mosoly

Hét év, hét hónap és hét nap telt el azóta, hogy mestere nála járt. Tüzet szított az erdei tisztás közepén megépített egyszemélyes viharában, és belefeledkezve, üveges tekintettel bámulta a szél fuvallatától örvénylő zsarátot. "Tüzet gyújtottál bennem - mondta -, s most én gyújtottam tüzet!" Titokzatosan mosolygott.

Mosolygott. "Titok." - suttogta. Majd légies, gyors léptekkel, hátra sem tekintve, örökre elhagyta az otthonát. Kikísérte a vonatállomásig. Szégyellt integetni, hiszen az olyan gyerekes, zavartan mosolygott búcsúzásul, majd egy lendületes mozdulattal átugrotta a sínpárt, és máris Domboson volt. Benézett a Promajába.

A Promajában a jellegzetes mosolyok fogadták. Úgy érezte, hogy átfúj az agyán az értetlenség ködös levegője, a rosszindulat gőze, ezért csak hallgatott, míg a sörét elszopogatta. "Kis gyerekem! Kicsiny gyermekem!" - susogta a fülébe a hang, amit annyira szeretett. Egyszer csak ott ült mellette a nő. Most nem bizonyult annyira ostobának, hogy rákérdezzen, te meg mit keresel itt, a tekintete viszont elég ostoba lehetett, mert a kedves láthatóan kedvetlenné vált valamiért, és máris elhagyta a mosoly. Ekkor döntötte el, hogy elmegy ő is, mondjuk hét év múlva. Ennyi idő talán elegendő lesz, hogy befejezze a művét. A hét évet megtoldotta hét hónappal, ugyanis az utolsó simításokat egyedül a határidő kitolásával tudta elvégezni. A második időpontra kész lett, gyönyörű volt kívül-belül, hét lépcső vezetett a kétszárnyas bejárati ajtóhoz, a négyszögletes előszobából pedig három boltív nyílott a három szobára, a konyhára, a nappalira és a hálószobára. Az épület alaprajza a bizánci templomok kövérded keresztjét mintázta. Ebben az utolsó hét hónapban már csupán a külső munkálatokkal foglalatoskodott. Betapasztotta és haragos zöldre festette a falat. Büszke volt, mert az arra járók közül sokan odavetették: "Nyárfás, ez lesz a legszebb ház Domboson!" Büszke volt, annak ellenére, hogy a lelke mélyén tudta, csak gúnyolódnak vele.

Pontosan határidőre, a hetedik hónap utolsó napjára elkészült a mű. Ekkor minden kéziratot és az összes könyvet, amit a Sáfránytól örökölt, egy kupacra hányta a nappali közepén. Remegett a keze az izgalomtól, csak a harmadik gyufával sikerült meggyújtania a félreeső papírlapot. Még el tudta olvasni a tűztől zsugorodó foszlányról, amit nagybetűkkel írt rajta: SIKER!!! Nem állhatta meg kacagás nélkül. "Látod, Sáfrány, mégis sikerült!" - kiáltotta teli torokból, és elviharzott. Csak amikor fölért a vasútállomás dombjára, akkor nézett hátra. Megelégedetten szemlélte a vastagon gomolygó, sötét füstöt, majd egy szökkenés, és hét év, hét hónap után újból Lankáson volt.

"Nos, Huang Ho, eljött az idő, hogy utánad menjek!"

Lassan már lefelé járt a nap, a dombosi háztűz volt a lidércfénye a különös estének. Később a dombosi állomás egyik átvilágító lámpaoszlopa fényénél nézte meg az óráját. "Éjfél van, az első nap." - mondta. Majd a második, harmadik, negyedik, ötödik és a hatodik, de a vonat még mindig nem futott be. Pedig úgy emlékezett, Huang Honak azonnal itt volt, hiszen rendesen még elköszönni sem volt ideje tőle. A hatodik éjszakán havazni kezdett. Az éhségtől elcsigázva már nem törődött magával, lefeküdt a fagyos földre. "Most jól jönnének azok a kéziratok!" - mormogta a foga közt. Nem tudni, mire gondolhatott: a tűzgyújtásra vagy takarózásra. A hó viszont teljesen betakarta.

Most pedig világos van, a hetedik nap nappala, s itt ül a dzsungel tisztásának a közepén. A levegő is szinte süt. Az imént ledobálta átnedvesedett ruháit, s hogy megszárítsa azokat, tüzet gyújtott. Közben az ágakból egy levelekkel borított alakalmi sátrat épített magának. Most abban fekszik anyaszült meztelenül, a tisztás közepén, Huang Ho hazájában, valahol Indiában a dzsungelben. Vagy Kínában is vannak őserdők?

Soha sem látott ilyent, a síneknek egyszerűen vége szakadt. Pedig a síneknek ez nem szokásuk. Legalább egy állomás jelezné, hogy ez az utazás végcélja! Ám itt semmi sem, a tisztás közepéig vittek, és sehol sincs jele, hogy ezen a helyen valamikor létezhetett egy végállomás. Mit tegyen? Hét évig, hét hónapig és hét napig vágyakozott mestere darsana után, s most hogy ideért, azt sem tudja hol keresse. Ki fogja itt útba igazítani? Nem tehetett mást, megépítette az egyszemélyes viharát, és várt.

Valamelyik csak eljön érte. A vonat, hogy visszatérhessen Lankásra, vagy Huang Ho, hogy asramába vigye. Miközben ezekről gondolkodott, hét év, hét hónap és hét nap után visszatért hozzá a mosoly.