Balázs Attila: Világsarok (Non-stop)
Tsudabogár and Tsudabogár

Kramberger - ma már meg nem mondanám a teljes nevét pontosan - ex Jugoszlávia szlovén tagköztársaságának vala egyik színesen kiemelkedő alakja a rég elszállt nyolcvanas években. Kramberger úr a poszt-titoista éra (ember, mond ez itt még valamit?) egyik - röpke időre, ahogy a kérész - médiasztárrá felbildelődött, hártyásan angyali szárnyú alakjaként zenét írt, táncolt és énekelt, festett, művelte a kertjét, hovatovább fateknőből saját kezűleg gyártott automobilján furikázott el a megbeszélt interjúkra. A kocsi oldalán ez állt odapingálva: KRAMBERGER (TERMÉSZETES ANYAGBÓL). Krambergert végül átvette az egész jugó hálózat, és akkor mindenki láthatta Krambergert: ahogy az unokája születésnapját üli, vagy akár épp a budit, ha akkor még külső felvétellel is, merthogy akkor az még úgy illett.

Kramberger úr egy szép napon úgy vélte, híressége tetőfokán, hogy - szocializmus ide vagy oda - az egyházi zene mind nagyobb teret hódít, csak az a baj, hogy az egyházi orgonák - hibás idea folytán - kevés levegőt kapnak ahhoz, hogy átütőbben szóljanak. Ezért hát előrukkolt a maga zsenije felvillantotta elképzeléssel, miszerint - akár emberi erővel - több levegőt kéne fújni az orgonákba (Kramberger-dzsesszprojekt), ugyanakkor a ljubljanai kórista lányok szoknyáját is meg kellene rövidíteni, mert az alapelv a következő: amennyiben a lányok alulról több levegőt kapnak, felül biztosan jobban zengenek.

Kramberger - akit mellesleg a szlovén súlyosan alternatív színpad is a maga kabalájaként kezdett el isteníteni - valószínűleg ott vetette el a sulykot, túlon-túl is messzire, hogy fejébe vette: megírja az új országos (vagy éppen szlovén, tökmindegy, de) himnuszt, és nem kevesebb, az elkövetkező választásokon jelölteti magát a szövetségi elnöki posztra (párhuzamban azzal, hogy megoldotta a perpetuum mobile kérdését, amely egy széthullásba vágtázó ország szempontjából nem is elhanyagolható tett). Nos, mit mondjak, szomorú lett a vége. Kramberger úr nem érte meg azt a lehetőséget, hogy felvirágoztassa az egyre inkább a saját belharcaiba vesző Jugoszláviát. Miért, vagy miért nem - tudtommal sosem derült rá fény -, de valaki vadászpuskájából lepuffantotta, mint az ebet, amelyik összekavarta a szomszéd zsenge paradicsompalántáit. Aztán maradt kevesek emlékezetében Kramberger: a csudabogár. (A szlovén természetes anyag.)

És most elnézem itt, Magyarország közepén, ebben a váltott évszázadban (ezredben) Uhrin Benedek urat, az új sztárt, aki komponál, el is énekli azt (Jaj, Rebeka! Vau, vau... egy tündi, villanó fogú szőkével, aki vállalja a dupla uggantást), kertészkedik, bár kicsiben, 31 évet húzott le a MOM-ban, van neki egy rokkant fia (itt érinthetetlen és bánthatatlan!), ül a tévékamerák előtt, és a maga rejtett bölcseleti szókincsével - szikár megfogalmazásban, külön akcentussal a félbehagyott mondaton, amihez képest megboldogult nagyapám barokkos módon szószátyárkodott (Uhrin: Én nem mondok ki semmit...) - előadja a maga szeretet-elvű, virág-világ, helyenként transzcendens filozófiáját. Teszi ezt Uhrin úr - sokak Mestere - egy tüneményes vendéghaj-koszorú alatt, amelyikre nehéz találni megfelelő szavakat, mennyire nem odavaló, ugyanakkor fantasztikusan lebilincselő. Uhrin Benedek úr elképesztő, vagyis elnézést: mélyen gondba ejtő kóanokat mond arról összekulcsolt ujjakkal, hogy például nem kaptak értelmet a bolygók, következésképp a nagy bolygó nem bántja a kisebbet. És ezt zenébe is önti. Mondandóját, vélné a rút kritikus, Uhrin Benedek bácsi igazából kifejteni nem tudja, valószínűleg nincs is nagyon mit, és mindezt valójában még nem is teszi meggyőzően. Mert Uhrin úr - vegyük észre! - szerepel, minden pillanatában, és ez az együgyű szerepjátszás végül - nagy titka a dolognak - valahogy mégis szívmelengető módon válik röhejessé. Uhrin Benedek így, mondhatni, belopja, vendéghajastul betáncolja magát az ember kakukkos, tárt szívébe. Az emberébe, aki csak nézi, hallgatja, és miközben tátva marad a szája, megfeledkezik arról, hogy ennél értelmesebb teendője lenne, lehetne-e? (Abban a pillanatban úgy tűnik, hogy nem lehet, nincs is.)

Uhrin Benedek úr, a kései virágfi, aki - említett Krambergerrel szemben, teszem hozzá: - bölcsen őrizkedik a politikától, sőt a tudománytól is, nyilván az utóvirágzó posztmodern egyik nagy-kicsi "hőse" errefelé, aki játszi könnyedséggel ver kenterbe ezer más csudabogarat. Mint említett Krambergernek, neki ugyancsak természet adta tehetsége van ehhez, bárminemű megerőltetés és - az előzőtől eltérően - szemernyi erőszakosság nélkül. Uhrin Benedek elegánsan tarol, ádámcsutkája alatt azzal a mesebeli propeller-nyakkendőjével. Különösképp emlékezetes, ahogy a Zenit tévé mitologikussá váló műsorában Uhrin úr - dalolás közben, óriási pillanat! - lehajol megérinteni a körötte enormis mennyiségben feldózerolt virágok némelyikét. Valósággal megáldja őket Uhrin Benedek úr, aki muzsikájában is a nemes egyszerűség elvét követi, mintegy dekonstruálva a Szomorú vasárnap című világsláger rendkívül bonyolult hangzását. Vidám vasárnap a Maestro Uhriné, aki - őszinte vallomása szerint - minden hétvégen eljár a templomba, ahol aztán - a társadalmi munkában kántorságot vállaló hölgyek társaságában, mint mondja: - jól kimulatja magát. Puritán tisztasággal Uhrin úr ezt így fogalmazza meg (mélyen a koponyájába ágyazott szeméből érkező ravaszkás villanással): ott nagyon szépen énekelgetünk.

Kétség nem fér hozzá!

Az irodalomról meg - elsősorban is! - úgy vélekedik velősen Uhrin Benedek, a kiadót kereső, tisztesen megőszült író, hogy nem nagy ügy, a téma az utcán hever. Ugyanez erotikus változatban: nem csak az utcán, hanem az ágyban is. És az ő könyvecskéi lehetnének tízszer hosszabbak is, de minek. - Így igaz! Ha jobban belegondolunk, Uhrin Benedeknek itt is tökéletesen igaza van. S ez a minimum, amit a parttalanná váló témával kapcsolatban gyorsan elmondani lehetett. Sokasodnának itt még a mondatok, iramodnának, mint a pórázáról szabadult Rebeka kutyus, de nagymami képe szigorúan fölénk tornyosul. Vau! (Így kaptak mégiscsak értelmet az égitestek.)